Esküszöm, ez az utolsó írásom idén – vagy legalábbis remélem, hogy nem kell többet írnom ebben a témában – ami március 15-éről szól. Ezt is inkább azért követem el, mert a történet kellemes, ámde azt hittem, rajtam kívül más nem emlékszik rá. Azonban egy Facebook-poszt alapján jelentkeztek a szemtanúk, és ez azt jelenti, hogy nem én emlékszem esetleg rosszul, hanem meg is történt a dolog, nem csalt meg a memóriám.
(Képünk illusztráció)
Kezdjük azzal, hogy én Nagyváradon születtem és nevelkedtem, mely igen szép város, nekem a legszebb a világon, és a Sebes-Körös két partján terül el, a Szerjózsa minden irányában. Mostanság épp növekszik, már hozzátartozik Biharpüspöki is (bár inkább a választási matematika kedvéért), így nem találom lehetetlennek, hogy két-háromszáz év múlva ebben a tempóban Várad határai elérik mondjuk Csepelt, de ennek maximum az lehet a következménye, hogy lehet majd kapni ehető juhtúrót is a pesti boltokban. A másik lehetőség az, hogy Váradon sem lehet majd kapni.
Nos, az én városomban komoly kultusza volt, van és lesz 1848-nak, ami nem véletlen. Például a szülőházam utcájával párhuzamos, nagyobb utacskát mindenki Nagysándor József utcának hívta, lévén, hogy ott született a szabadságharc mártír-tábornoka. Van az utcának másik neve is, de nem véletlen, hogy nem jut eszembe – senki sem használta, soha, románul sem. A váradi ember váradi és kész – nem zavartatja magát a mindenféle nyelvektől. No, mondjuk a szülőházam (bár a szülészeten sikerült világra jönnöm) is eredetileg a Tehén utcában volt, aztán lett abból Rimanóczy Kálmán utca, később Iosif Vulcan utca, most a csoda tudja, hogy hívják, mert mindkét néven szerepel a keresőben, de egyik embert sincs ok szégyellni: Rimanóczy Nagyvárad legendás, áldottan tehetséges építésze volt, Iosif Vulcan meg román nyelvű családi lapot szerkesztett, a Familiát, ami 1865 és 1880 között Budapesten, azután Nagyváradon jelent meg. Nem volt abban semmi rossz, szerintem a túlvilágon nem vesznek össze, hogy kié az utca – lehet az mindenkié is, úgy a szép. Különben Iosif Vulcan kedves mamáját meg Irinyinek hívták lánykorában, negyvennyolcas család volt az övék is, nincs ám nagy ellentét a népek között.
De hát a váradi temetőt meg épp Rulikowsky Kázmérról nevezték el, aki lengyel dzsidás kapitány volt 1849-ben (eredeti nevén Konrad Kazimierz Rulikowski), és arról volt nevezetes, hogy kitelt nála a cár atyuska becsülete, átállt a magyar szabadságharc oldalára, Bem parancsnoksága alá, Nagyváradon végeztette ki Paszkievics. A haláláról ránk maradt Szedlák Mátyás beszámolója:
„Nagyváradon nem volt nap újság nélkül, így ismét hire járt, hogy a halálra ítélt lengyel Rulikovszky, volt orosz kapitány, ki a magyarokhoz Vácznál átszökött, az óhitű temető közelében ki fog végeztetni. Bajtársunknak még egv istenhozzádot mondandó, a vesztőhely közelében vártuk a gyászmenetet. Egy csoport szuronyos orosz katonától környezve láttuk Rulikovszkyt rövidre nyírott szőke hajjal, hosszú begombolt köpenyben, amint keresztbefont karokkal elszántan, sebes léptekben haladt előre. Kisvártatva fegyverropogás hallatszott s ő kiszenvedett.”
Aztán róla nevezték el a temetőt, s a főbejáratánál obeliszk tetején lengyel sas hirdeti minden nép szabadságát. De ez még semmi Szacsvay Imréhez képest. Még kisgyermekkoromban is a házunkban lakott valami sokadik leszármazottja, Szacsvay néni – ősz hajú mamóka volt, mindenki szerette és mindenkit szeretett. De a felmenője annál izgalmasabb figura volt! Szacsvay Imre ugyanis majdnem kitörte az 1848-as forradalmat március 15-e előtt.
Váradi vonás, hogy az ember újra, szebbre, jobbra vágyik, és minél előbb.
Szacsvay 1848-ban mint a liberálisok egyik vezére aktív feladatot vállalt a polgárok mozgósításában és vezetésével 1848. március 13-án reggelre röplapokkal árasztották el Várad utcáit. Ez már úgy jutott el a pozsonyi országgyűlésbe, hogy Szacsvay ötezer bihari paraszt élén vonul Pest ellen – amiről ugyan szó sem volt, de jól hangzott. És Kossuthnak is jól jött, ezért kinevezte a nagyváradi kincstári uradalom ügyészévé. 1848. június 24-én a népgyűlés megválasztotta Váradolaszi és Újváros országgyűlési képviselőjének. Nagyvárad követeként a kormánypárt baloldalán, Kossuth személyes híveként foglalt helyet.
Persze, Szacsvay jogász volt – ez is lett a veszte. Ő szerkesztette meg és részben ő is írta a trónfosztási nyilatkozatot, melyben (egyszerűen szólva) kimondatott, hogy a Habsburg-háznak ugyan keresnivalója sincs Magyarországon, de még a magyar ügyekhez sem szólhat hozzá. Sőt, ellenjegyezte az iratot. Emiatt áll a szobra talapzatán Katona Mihály verssora: „Egy tollvonás volt bűne”.
Megjegyezném, hogy a másik ismert magyar személyiség, akit halálra ítéltek, mert ő meg Szegeden mondta ki a Habsburg-ház trónfosztását, éppenséggel Móra Ferenc volt. De Mórát annyira nem kergették, bujdosott vagy egy évig a tanyavilágban, aztán hazahívták, mert nem volt ki igazgassa a kultúrpalotát. Szacsvay rosszabbul járt: elfogták, először a váradi várban raboskodott, aztán elvitték Pestre, az Újépületbe, akkor már lehetett tudni, hogy ennek jó vége nem lehet. A fővád ellene a függetlenségi – és trónfosztási – nyilatkozat megfogalmazása és aláírása, valamint a felségsértés és a lázadás volt. Az árulás vádját elutasította, kimondva: „Nem bűn, ha valaki szereti népét, és hazájáért munkál.”
Kivégzésére 1849. október 24-én reggel fél hétkor került sor. A pesti Újépület melletti téren akasztották fel Perényi Zsigmonddal, a felsőház elnökével és Csernus Menyhért pénzügyminiszteri tanácsossal együtt. Most a régi tévé-székház előtti parkoló és park van ott. A szobra meg a Körös partján áll, Váradon, még a legnehezebb időkben sem merték elvinni, pedig volt olyan, hogy még Szent Lászlót is bújtatni kellett, mármint a nagy király szobrát, de Szacsvayhoz kínos lett volna hozzányúlni. Illető szobor különben arról is nevezetes, hogy gyermekkoromban fejre estem róla, és mivel ezek után kezdtem bele a betűvetésbe, tessék nekem elhinni: mindenről Szacsvay tehet. Vagy nem.
Hanem az 1980-as évek rosszabbak voltak még a Bach-korszaknál is. Szabadságával, testi épségével játszott, aki virágot, mécsest, koszorút akart vinni Szacsvaynak – na, de mi azért voltunk tizenévesek, hogy ezzel ne foglalkozzunk. Megtettünk minden őrültséget, amit meg lehetett tenni, és ezeken kívül pár olyant is, amit nem.
Közelgett március 15. Mármost mi az ismerőseimmel feltettök magunkban, hogy megkoszorúzzuk Szacsvay Imre szobrát.
Ennek csupán annyi akadálya volt, hogy a szobor előtt állt két rendőrjárőr, AK–47-essel (a román rendőrjárőr létszáma három fő volt, ebből két gépkarabélyos sorozott gyalogos, plusz egy tiszt pisztollyal és gumibottal) szóval ez kissé túl nagy tűzerő volt fegyvertelen civilek ellen, ráadásul a park közeli padjain legalább tíz-tizenkét civil üldögélt fényképezőgépekkel a nyakukban és nem kétlem, hogy Sztecskinnel a hónuk alatt.
Na, most légy okos, Domokos!
Domokos okos volt.
Elővettük a gyári overallomat, ami mosást sosem látott. hiszen nem is lehetett volna kimosni – ha azt valaki kimossa, molekuláira hullik, azt már a gépolaj és a spén (fémforgács) tartotta össze.
Aztán vettünk egy liter Rachiu Tescovinát, melynek esetében az adagolás fontos. Ez egy borzalmas ital volt, de meg kell vallanunk, egész Romániában ennél büdösebb ital nem létezett, ideértve Teleorman megye összes cujkáját is. Pedig az azért már valami, és a vegyi fegyverek használatát a genfi egyezmény is tiltja.
Először is, nekem meg kellett innom az egy literből két decit, hogy megbízhatóan büdös legyek. A maradék nyolc decit alaposan végiglocsoltuk az overallon, majd felvettem. Ezek után elkezdődhetett az ingyencirkusz.
Egy kedves és gyönyörű barátnőm elkezdett igazi bihari román tájszólásban ordítani velem, hogy elittam a fizetésemet, semmit sem adtam haza, részeg disznó vagyok, és az üres üveggel kergetett a parkban, a bokrok között.
A Hatóság természetesen közbelépett, megállapították, hogy ipari munkás vagyok (az is voltam, a proletariátus büszke, öntudatos tagja, iratokkal bizonyíthatóan), megállapították, hogy fogyasztottam alkoholt, sőt, a ruházatom is bűzlik tőle, majd nyomatékosan felszólítottak mindkettőnket, hogy távozzunk a műveleti területről.
Mely műveleti területen már nem volt mit őrizni: míg minket kergettek, minden fegyveres erejüket bevetve, más kezek elhelyezték a Szacsvay-szobor talapzatán a három koszorút és a mécseseket.
Elég volt ehhez annyi, hogy elforduljanak. Olyan gyorsak voltunk, hogy még égtek a mécsesek, mikor észrevették őket.
Később még párszor bevittek, de egyrészt ennyit megért, másrészt úgyis bevittek volna.
Én 1848. március 15-ét a magyarság – éspedig a valódi, európai magyarság – szép és szent ünnepének tartom. Tettem a megünneplése érdekében a legnehezebb helyen és a legnehezebb időkben is. Természetemből fakadóan kissé poénosan, de mi akkor nem ógörög hősök szerettünk volna lenni, csak magyar tizenévesek. És – soha nem bántottuk a román nemzeti érzelmeket, ez a dal nem mások ellen szólt, nem is szólhatott volna ott, ahol egyszerre lehet és kell emlékezni Rulikowskyra, Szacsvayra, Nagysándor Józsefre és Iosif Vulcanra.
Ehhez képest ez az apró kis tréfa csak azért volt szükséges, hogy a hatalom lássa: belőlünk (nemzetiségre való tekintet nélkül) ugyan szolgát nem farag. Még az ősapáink se voltak szolgák. Nem fog menni, ne is próbálkozzon.
Szóval ezek után megkérdezném Orbán Viktortól, csak így, mindenki előtt: mit tett ő március 15. ügyében?
Mármint akkoriban. Igen, egyszer megverték a Batthyány Örökmécsesnél. De most tudjuk, mit tett.
Meggyalázta a nemzeti ünnepet. Ami eleve megemlékezésről szólna, nem aktuálpolitikáról.
Valósággal elárulta, meghazudtolta.
Ha a nyolcvanas években ott lett volna a Körös partján, vélem, hogy szólt volna a szekusoknak a szándékunkról. De kizárólag a béke érdekében.
Én legalább bohóckodtam egyet.
Bohócnak jobb lenni, mint árulónak.
Mondom, meg sem írtam volna ezt a pár sort, mert az ember esendő, az emlékezete csalhat is – de tanúm van rá, hogy így történt.
Pedig tényleg csak kicsit vagányok voltunk. Így is lehet.
Szele Tamás
