Nem mondhatjuk, hogy Kurdisztán jövője sötét, ugyanis Kurdisztán jelenleg nem létezik és a dolgok pillanatnyi állása szerint kevés is az esély a létrehozására, ha csak valami egészen bonyolult csoda nem történik. Az elmúlt napok eseményei nagyon sokat rontottak a kurd autonómia esélyein – a helyzetet a Novaja Gazeta elemzése mutatja be részletesen.

(Képünk illusztráció)

A szíriai alavita területeken történt tragikus események más szíriai kisebbségekre is felhívták a figyelmet. Különösen a drúzokra, akiknek az érdekében Izrael sietett fellépni. De ott vannak a kurdok, akiknek félkatonai egységei 2011 óta harcolnak az iszlamisták ellen a szíriai polgárháborúban – beleértve azokat az iszlamistákat is, akik most hatalomra kerültek.

A kurdok sorsával kapcsolatos aggodalmaknak elég komoly alapja van. A tény az, hogy a Hayat Tahrir al-Sham (HTS) egykori fegyveresein kívül, akik Bassár el-Aszad megbuktatása után kerültek Szíria élére, a kurdoknak van egy sokkal erősebb ellenségük: Törökország.

Erdogan markában

Törökország hosszú évek óta technikai és anyagi támogatást nyújt a HTS-nek. Leginkább ez a támogatás tette lehetővé, hogy átvegyék a hatalmat a háború sújtotta országban. De Törökország még a győzelem után is szoros kapcsolatokat ápolt Szíria új vezetésével, amely lojális hozzá.

Március 10-én pedig, röviddel a latakiai és tartuszi mészárlások után a szíriai kurdok parancsnoka, Mazlum Abdi találkozott Ahmad al-Sharaa ideiglenes szíriai elnökkel, és megállapodást írt alá vele arról, hogy a kurd egységeket bevonják az új Szíria nemzetbiztonsági erőibe.

Ezt a meglepő fordulatot egy másik fejlemény előzte meg: a múlt héten a törökországi Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) vezetője, Abdullah Öcalan felszólította elvtársait, hogy tegyék le a fegyvert és oszlassák fel csoportjaikat. A párt és a török állam között évtizedek óta húzódó konfliktus nem oldódott meg. Most azonban a szemünk láttára tűnik eldőlni a „kurd kérdés”, amely miatt annyi vér folyt.

Az ellenségem ellensége

A kurdok egy etnikai csoport, amely a Törökország, Irak, Irán, Irán, Szíria és Örményország egyes részeit is magában foglaló Kurdisztán földrajzi régióban él. Becslések szerint 25 és 35 millió közötti a lélekszámuk, ezzel a kurdok alkotják a negyedik legnagyobb etnikai csoportot a Közel-Keleten. Ennek ellenére a kurdoknak nem sikerült létrehozniuk saját államukat. (Illetve: ha elfogadjuk azt a kissé vitatott tételt, hogy a kurdok az ókori gutik, vagy médek leszármazottai, akkor pár ezer évvel ezelőtt volt államuk, csak most nincs).

Az első világháború és az Oszmán Birodalom felosztása után a kurd népességű területeket szétosztották Törökország, Irak, Irán és Szíria között, így a kurdok a legnagyobb nemzeti kisebbséggé váltak az említett országok mindegyikében.

Azóta a kurdok igyekeznek megvalósítani álmukat, hogy önálló országot hozzanak létre, de ezt akadályozza azoknak az országoknak az ellenállása, amelyek területén élnek. Ezek az államok területük elvesztésétől és szuverenitásuk veszélyeztetésétől tartanak.

Történetesen a törökországi kurd közösség játssza a legfőbb szerepet a kurd kérdésben.

1978-ig a törökországi kurd nemzeti mozgalom széttöredezett volt, és főként a marxizmus és az antikolonialista mozgalmak által inspirált baloldali csoportok befolyásolták. Abdullah Öcalan, a PKK későbbi vezetője az 1970-es évek elején részt vett az ankarai diáktüntetéseken, és fokozatosan jutott el a független Kurdisztán létrehozásáért folytatott fegyveres harc gondolatához. 1978-ban Fis faluban ő és társai egy kis csoportja hivatalosan is megalapította a Kurdisztáni Munkáspártot (PKK), amelyet ma Törökországban (és az Oroszországi Föderációban is) terrorszervezetnek tekintenek.

A PKK eleinte propagandával és szervezőmunkával foglalkozott, támogatókat toborzott és földalatti sejteket hozott létre. 1980-ban azonban katonai puccsra került sor Törökországban, amelyet a kurd aktivisták elleni fellépés követett. Öcalan és belső köre Szíriába menekült, ahol támogatásban részesültek Háfez al-Aszad rezsimjétől (a közel-keleti politika örök elve alapján, mely szerint: „az ellenségem ellensége a barátom”). A száműzetésben a PKK megkezdte a felkészülést a fegyveres ellenállásra: harcosokat képeztek ki libanoni és szíriai táborokban.

1984-ben került sor a PKK első nagyobb szabású szervezett akciójára a török hatóságok ellen. 1984. augusztus 15-én kurd harcosok megtámadták a csendőrség Erukha és Şemdinli városokban lévő állásait. Ezt az eseményt tekintik a Törökország és a PKK közötti fegyveres konfliktus hivatalos kezdetének, amely a mai napig tart és több tízezer emberéletet követelt.

Öcalant 1999-ben Kenyában fogták el a török biztonsági szolgálatok nyugati országok támogatásával végrehajtott műveletének köszönhetően. Letartóztatása után halálra ítélték, de az ítéletet később életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták. Azóta az Imrali szigeten lévő börtönben raboskodik.

A börtönben töltött évek alatt Öcalan sok tekintetben enyhített álláspontján: a kurd kérdés békés rendezését és a kurdok autonómiáját követelte a függetlenség helyett.

A 2010-es évek elején a Recep Tayyip Erdogan vezette török kormány már megpróbálkozott a konfliktus megoldásával. Tárgyalások folytak a hatóságok és Öcalan között, aki a börtönből üzeneteket küldött társainak, amelyekben békés megoldásra szólított fel. A folyamat fő közvetítője a Népi Demokratikus Párt (HDP) volt, amely a kurd érdekeket képviseli a török parlamentben.

Az első szakaszokban a folyamat sikeresnek tűnt: a PKK bejelentette a harcok beszüntetését, és megkezdődött a fegyveresek fokozatos kivonása Törökországból. Öcalan 2015-ben hivatalosan is a fegyveres harc befejezésére szólított fel. Néhány hónappal később azonban a tárgyalások megszakadtak.

Ennek oka tisztán politikai volt: 2015 júniusában a török Demokratikus Néppárt rekordmennyiségű, 13 százaléknyi szavazatot szerzett, és ezzel megfosztotta Erdogan pártját a parlamenti többségétől. Ez meghiúsította az alkotmány módosítására és az elnöki ciklus meghosszabbítására irányuló terveket.

A hivatalos ürügy azonban a tárgyalások megszakítására a suruçi terrortámadás volt.

2015. július 20-án az ISIS egyik öngyilkos merénylője bombát robbantott Suruç városában. A terrortámadásnak 33 ember esett áldozatul, köztük kurd aktivisták is. A PKK saját nyomozásának eredményeként két török rendőrt vádolt meg a terroristákkal való kapcsolattartással, és – saját szabályai alapján – végzett is velük. Válaszul Törökország hadműveletet indított a PKK ellen.

A tegnap hősei

Eközben a szomszédos Szíriában egyre hevesebbé vált a konfliktus, ahol a szíriai kurd önvédelmi milíciák (YPG és a hozzá kapcsolódó csoportok) megerősödtek.

Az YPG Szíriában az ISIS elleni harc egyik kulcsszereplőjévé vált. Az Egyesült Államok stratégiai szövetségesnek tekintette az YPG-t, Törökország azonban csak a PKK szíriai ágát látta bennük. Ráadásul a szíriai háborúban való részvételüknek köszönhetően a kurd erőknek sikerült autonóm körzeteket létrehozniuk Szíria területén (Rojava), ami nem tudta nem feszélyezni Ankarát.

Irak területén maga a PKK is aktívan részt vett az ISIS elleni harcokban, mivel a Qandil-hegységben rendezkedett be, bár az iraki kurd régióban való jelenléte feszültséget okozott a helyi hatóságokkal.

Az viszont tagadhatatlan, hogy a szíriai háború következményeként a Kurdisztáni Munkáspárt és általában a kurd erők lokális jelenségből kiemelkedő regionális szereplővé váltak, amellyel más államoknak is számolniuk kellett.

Öcalan nyolc év szünet után 2019-ben több olyan nyilatkozatot is tett, amelyben minden felet békére és kompromisszumra szólította fel. A béke azonban nem jött létre, a PKK továbbra is fegyveres harcot folytatott a török állam ellen. A közelmúltban a kurdok által elkövetett támadások között meg kell említenünk a következőket:

• Ankarai terrortámadás (2023. október) – a PKK robbantást hajtott végre a török belügyminisztérium előtt. Két ember megsérült, az egyik támadót a helyszínen likvidálták, a másik felrobbantotta magát. A török hatóságok a PKK észak-iraki állásaira mért légicsapásokkal válaszoltak;

• Támadás egy katonai támaszpont ellen Szíriában (2023. december) – a PKK-hoz kötődő kurd milíciák megtámadtak egy török katonai támaszpontot Manbij közelében, és több török katonát megöltek. Ez a szíriai konfliktus újabb eszkalációjához vezetett;

• egy páncélozott csapatszálíltó felrobbantása Hakkiyari tartományban (2022. április) – kurd fegyveresek robbanószerkezetet helyeztek el egy katonai járőr útjába, megölve több török katonát.

Most pedig Öcalan újabb békefelhívást intézett a szövetségesekhez. Ezt követően pedig a szíriai kurdok máris megtalálták a lehetőséget, hogy kibéküljenek az új szíriai kormánnyal.

Lehetséges, hogy Öcalan felhívása a PKK feloszlatására egy titkos megállapodás része a török hatóságokkal a 2028-ra tervezett törökországi parlamenti- és elnökválasztások előtt. A kurd kérdés hagyományosan fontos szerepet játszik a török politikában, és a hatóságok Öcalan nyilatkozatát eszközként használhatják fel a választók mozgósítására, mivel így olyan erőként mutatkozhatnak be, amely képes a régóta húzódó konfliktus békés megoldására.

Lehetséges azonban, hogy a kurdok maguk választották ki a megfelelő időpontot a kompromisszumos megállapodásokra.

A geopolitikai csapda

Az elmúlt években Ankara mind belföldön, mind külföldön fokozta a kurdok elleni katonai hadműveleteket, csapást mérve a PKK észak-iraki és szíriai bázisaira. Ezek a műveletek meggyengítették a kurdok katonai infrastruktúráját, nehéz és defenzív helyzetbe hozva őket. A külországokban élő kurdokat régóta támogatja a Nyugat, különösen az Egyesült Államok. Végül is az ISIS elleni háborúban valóban hősökként viselkedtek – és hatalmas veszteségeket szenvedtek. De a szíriai háborúnak vége, az ISIS-t legyőzték (ez biztos? Nagyobb összegben nem fogadnék ennek az állításnak az igazságtartalmára). A Nyugat geopolitikai prioritásai megváltoztak, és a kurd kérdés elvesztette jelentőségét a legutóbbi idők stratégiáiban. Ennek következtében a kurdok elvesztették korábbi nemzetközi támogatásukat, amely egy pragmatikusabb megközelítés felé terelhette volna őket.

Nem sokat segít a kurdokon az sem, hogy jelenleg Donald Trump az Amerikai Egyesült Államok elnöke, aki egyszer már elárulta őket: az ő személyes utasítására vonták ki 2019-ben az amerikai erőket Szíriából. Mivel pedig nem olyan ember, aki hajlandó lenne beismerni hibáját vagy tévedését, a kurd ügyet élete végéig ellenszenvvel fogja kezelni, hiszen képtelen lesz megbocsátani a kurdoknak, amit ő maga követett el ellenük. Ebben a helyzetben szinte reménytelennek tűnik bármiféle kurd autonómia elérése, sőt, maga Rojava is veszélyben forog.

Kevés népet árultak el annyiszor és olyan súlyosan, mint a kurdokat. Reális támogatásra – Erdogan árnyékában – szinte senkitől sem számíthatnak, hiszen az Egyesült Államok erre, mint jeleztem, nem lesz hajlandó, Teherán csak egy dologban ért egyet Ankarával, és ez az, hogy a kurdokat mindkét rezsim meg kívánja semmisíteni, az Oroszországi Föderációnak a támaszpontjai miatt fáj a feje, nem ér rá megkavarni a szíriai kondért, Kína pedig roppant kevéssé érdekelt a térségben.

Csak abban lehet reménykedni, hogy ha egy demokratikus Kurdisztán nem is jön létre belátható időn belül, maga a kurd nép túléli ezeket a vészterhes napokat.

Egy régi kurd közmondás úgy tartja: „Nincs más barátunk, csak a hegyek”. Ez jelenleg sajnos szóról szóra igaz.

Szele Tamás