Hogy a végén kezdjem, ez az írás a teljesség minden igénye nélkül készül. Lehetetlen volna ugyanis a teljesség igényével megírni úgy, hogy el is olvassák. Zelenszkij elnök tegnap adott interjújáról van szó ugyanis, mely egyrészt nem kevesebb, mint harminchárom oldal terjedelmű, ha a teljes szövegét tekintjük, másrészt viszont betiltották a közlését az Oroszországi Föderáció területén, ami azért jelent valamit.

Konkrétan azt jelenti, hogy a Roszkomnadzor – az ottani Médiatanács, ami ugyanúgy az orosz kormány ölbéli ebecskéje, mint a miénk a magyaré – nem szeretné, ha az orosz ajkú közönség emberként ismerné meg az ukrán elnököt, és nem valamiféle démonként gondolna rá. De legalább jó kanyargósan csinálták ezt a betiltást, orosz módra. A Roszkomnadzor ugyanis azt közölte, hogy az orosz médiumoknak, amelyek interjút készítettek Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel, meg kell tagadniuk annak közzétételét.

„Az interjút készítő médiumok tekintetében vizsgálatot indítottunk a felelősség mértékének megállapítása és a válaszlépések megtétele érdekében”

– mennydörgött a testület. Csak épp azt nem magyarázta meg, hogy az újságíróknak milyen alapon kellene megtagadniuk az anyag közzétételét.

Hogy mi a bajuk vele.

Zelenszkijt március 27-én Ivan Kolpakov, a Meduza főszerkesztője, Tihon Dzyadko, a Dozhd TV-csatorna főszerkesztője, Mihail Zygar újságíró és író, valamint Vlagyimir Szolovjov, a Kommerszant különtudósítója kérdezte (nem azonos a propagandistával, csak névrokonságról van szó). Lévén pedig, hogy a Meduza és a Dozhd már így is be van tiltva orosz földön, blokkolták az oldalaikat, nem is elérhetőek onnan (illetve dehogynem, csak kicsit ügyeskedni kell hozzá), ez a két orgánum teljes lelki nyugalommal közölhette a beszélgetést, hiszen őket már egyszer betiltották, ők már nincsenek. A régi orosz vicc jut eszembe, mikor Igor és Szása a gulágon bányásszák az ólmot, és közben találnak egy ottfelejtett üveg vodkát.

- Igor, igyuk meg gyorsan!

- Ne hülyéskedj, nem szabad, elvisznek!

- Innen? Hova?

És hát körülbelül ez is van, semmit sem lehet kétszer betiltani, senkit sem lehet kétszer kivégezni. Szóval, van az a helyzet, mikor az abszolút hatalom is tehetetlen, a mindent elsöprő erő leküzdhetetlen akadállyal találkozik és szakállas, görög szofista filozófusok vigyorognak a helyzeten a homályban.

Az interjú kapcsán meg kell jegyeznem, hogy, mint említettem, iszonyatosan hosszú. Egy hullafáradt, de határozott államférfi képe rajzolódik ki belőle, aki türelmesen, de megalkuvást nem ismerve válaszol még a néha félresikerült kérdésekre is – azzal együtt, hogy ezeket a mai orosz újságírás élvonalába tartozó kollégák tették fel, akadt közöttük, ami tapintatlan lett. A terjedelem miatt az egészet nem is lehet bemutatni (pedig az lenne az igazi), hiszen az átlagos magyar olvasóknak legalább a fele még a rövid írásokat sem olvassa el, beéri a fotóval és a címmel, indulatosan aláförmed valami sértőnek szántat és a maga részéről már biztos is abban, mit nem olvasott – 33 oldalnak nagyon kevesen volnának hajlandóak egyáltalán nekigyürkőzni. Ugyanezért még kivonatolni sem érdemes, az is legalább tíz oldal lenne, de megfeledkezni róla már bűn lenne – nincs más választásom, szemelvényeket idézek belőle, minden teljesség igénye nélkül, és megadom a forrását – itt olvasható – aki tud oroszul, itt megtalálja a teljes változatot, aki nem, és mégis érdekelné, az fordítóprogrammal pár óra alatt érthető változatot képes belőle faragni.

Sőt, itt a meghallgatható változata is:

De már a címe is sokkoló:

„Ez nem csak háború. Ez valami rosszabb.”

Zelenszkijt először arról kérdezték, tud-e a meggyilkolására szőtt tervekről. Tudott, néhány kísérletet meg is akadályoztak már, de – mint vérbeli politikus – ellenszenvesebbnek találta a „politikai felszámolási kísérleteket”, és rögtönzött kiselőadást tartott a Kreml befolyásgyakorlási módszereiről az ukrán belpolitikára – korábban és napjainkban egyaránt.

„Ha a politikai kiiktatásomról beszélünk, akkor erre Medvedcsuk, a jelenlegi orosz államfő unokatestvérének a csoportja törekedett. A helyi (önkormányzati) választásokon komoly propagandát fejtettek ki. A helyi hatalom gyengülése volt az egyik fő oka az elnökválasztáson aratott győzelmemnek és a pártom győzelmének is. Általában megértették, hogy az orosz kormány elveszíti erős – azt mondanám, elég erős – befolyását az ukrán politikára. A hatás elég erős volt. A másik taktikát választották – a régiókban való győzelem taktikáját. A parlamenti választásokon sokáig többségi rendszer volt nálunk érvényben. És a településeken is általában egyik vagy másik – pénzügyi vagy politikai – csoport dominált. Általában megrögzött politikusok, akik befolyásolták a helyi rendvédelmi szerveket, az önkormányzati politikát, és mindent...

Ennek megfelelően országos szinten győzhetsz, és irányíthatod – a szó normális, demokratikus értelmében – a központi kormányt; rendelkezhetsz azokkal a felhatalmazásokkal, amelyeket a polgárok törvényes, tisztességes választásokon adtak neked. De helyi szinten nem fogsz tudni megoldani semmit. Olyan reformokat hozhatsz, amilyeneket akarsz, ha egyszerűen nem jutnak el oda. Medvedcsukék nagy befolyást gyakoroltak a régiókban. Nem csak ezt, hanem azt is tudjuk, hogy helyi szinten hogyan vásárolták fel más pártok franchise-ait. Rengeteg pénz van ott, és amennyire én tudom, az Orosz Föderáció mindig is segítette ezt a politikai struktúrát így vagy úgy. (…) Az ország gazdasági káosza és az ukrajnai politikai instabilitás amúgy is az Oroszországi Föderáció eszkalációjához vezetett volna – és a mai orosz elnök uralmához. Csak akkor sokkal gyorsabban elfoglalhatták volna az országunkat. Ez határozottan a terv része volt. Nem is más országok hírszerzésével volt bajunk, hanem elsősorban a sajátunkkal. (…) Nem tudom, mit jelentettek ott fent Moszkvában, de valószínűleg azt mondták, hogy „virággal és mosollyal várunk benneteket. A helyzet nagyon rossz, a jelenlegi elnököt nem támogatják, a jelenlegi kormányzó pártot nem támogatják. Be lehet vonulni!” 99,9%-ban biztos vagyok ebben.”

Aztán másképp alakult, a virág, a mosoly, a kenyér és a só helyett vassal várták a megszállókat. Mit mond Zelenszkij Mariupolról?

„A valóság a következő. A várost az orosz hadsereg blokád alá vette. Mariupol városának minden be- és kijáratát lezárták. A kikötőt elaknásították. A humanitárius katasztrófa a városon belül egyértelmű, mert oda lehetetlen élelmiszert, gyógyszert és vizet juttatni. Az orosz hadsereg humanitárius konvojokat támad meg, a sofőrök meghalnak. Hogy mi történik ezekkel a rakományokkal, azt nem tudom megmondani. Sokukat visszaverték. Mariupolból nem a mi irányunkba – inkább az ellenkező, megszállt irányba; abba az irányba, ahová Oroszország viszi őket – történik az emberek erőszakos kitelepítése is. Adataink szerint több mint kétezer gyermeket vittek el így. Pontos helyük nem ismert. Lehet, hogy együtt vannak a szüleikkel, de inkább nélkülük kell legyenek. Összességében ez egy katasztrófa. Nem tudom megmondani, hogyan mi a pontos helyzet. Ez ijesztő. Túszként tartják őket a fogolycsere-alap számára. Nincsenek kulturált szavak arra, amit érzek. (…) A mi csapataink Mariupolban vannak. A város egy részét azért nem tudták még elfoglalni a megszállók, mert ott vannak a mi embereink, akik nem adják meg magukat. Tehát megvédik a várost, megvédik a sebesülteket, megvédik a halottakat, akiket el akarnak temetni. Megkértük az oroszokat: engedjék meg, hogy kivigyük a holttesteket. Nem engedték, hogy kivigyük sem a hullákat, sem a sebesülteket, se senkit. Nem tudom, hogy orosz katonákat visznek-e – a másik irányba, ahová a mi gyerekeinket vitték.”

Itt a szemben álló felek által közzétett, lassan már közmondásosan ellentétes veszteséglistákról és a hadifoglyokról kérdezték: 

„Megkerestek a katonaságtól, megkérdezték, hogy mi a döntésem a hadifoglyokkal kapcsolatban. Az volt az első javaslatom: cseréljünk ki mindenkit mindenkire. Nincs szükség arra, hogy valamilyen általánosan elfogadott kánon szerint cselekedjünk – mondjuk, várjunk a háború végéig, vagy gyűjtsünk több hadifoglyot. Ma már olyan sok van belőlük – cseréljük ki őket mind egymásra. (…) Nincs semmi rejtegetnivalónk. Nem tudom, mennyire nyilvános probléma ez, őszintén szólva még nem tettem fel ezt a kérdést. De Isten tudja, hogy szükségük van-e rá. Egyszerűen nem vagyok biztos benne, hogy szükségük van ezekre a fogolylistákra egyáltalán. Mert ezek csak gyerekek... 2003-2004-ben születettek... Általában meglepődöm... Át akarjuk adni, haza akarjuk küldeni őket. Az elesettek holttestével együtt. (…) Rengeteg gyerek van köztük. Sokuk nem tudta, hova megy – de persze sokan közülük az elején hülyeségeket mondanak és hazudnak, nem tudván, mi lesz velük. Aztán amikor látják, hogy a lehető legnormálisabban bánnak velük, mert ez részünkről ilyen háború, sokan megdöbbennek.”

A veszteségekről:

„Mariupolnak vége. Most pusztul el. Volnovakha egyszerűen eltűnt. Kijev környéki városok a Kijevi Régióban – a mi kis városaink... Amelyek szerintem olyanok, mint a tieitek... Minden fővároshoz közeli város általában kicsi. Ezek nem léteznek többé. Csak a felperzselt föld maradt. Egyszerűen nincsenek házak. Volnovakhában egyszerűen semmi sincs – se utcák, se házak. Nincs semmi. Nem is tudom, kivel bánt valaha is így az orosz hadsereg. Soha nem láttam még ilyent. Talán nagyon fiatal voltam akkoriban, és a csecsenföldi háború idejéből nem emlékszem minden felvételre olyan részletesen. Ott szörnyű volt, de egyszerűen lehetetlen összehasonlítani ezeket a mennyiségeket. Ott eddig már két háború zajlott...”

Ivan Kolpakov kérdezi: Elnök úr, hogyan változott az Ön személyes hozzáállása az oroszokhoz 2022. február 24. óta?  

„Annak ellenére, hogy én vagyok az elnök, és elvileg meglehetősen pragmatikus ember vagyok, a hozzáállásom 24-e óta romlott. Az Oroszországi Föderációhoz, az emberekhez való viszonyulásom érzelmi összetevője elveszett. Még akkor is, ha az eszemmel értem, hogy Oroszországban sokan vannak, akik támogatják Ukrajnát. (…) Ebben a hónapban egy globális, történelmi, kulturális szakadás történt. Globális. Ez nem csak háború. Szerintem ez az egész sokkal rosszabb.”

Egy megjegyzés azoknak, akik még mindig azt állítják: az orosz fél nem villámháborút tervezett:

„Tudják, hogy megtaláltuk a megszálló katonaság díszegyenruháit? Nagyon vicces, ahogyan parádéra készültek. Vicces volna, ha nem lenne olyan tragikus. Felvonulást terveztek a Függetlenség terén, Kijevben. Tankokkal, a támadás utáni harmadik vagy negyedik napon.”

Kezdünk a napilapos terjedelem végére érni, pedig a beszélgetésnek még a felénél is alig járunk, kénytelen leszek nagyokat ugrani, hogy bemutassam a magyar vonatkozásokat. Nem olyanok, amilyent a magyar kormánypárt habzó szájú propagandistái várnának: összesen két alkalommal kerülünk szóba és egyáltalán nem sértő vagy követelőző kontextusban. Először akkor, amikor az orosz nyelv – és más nyelvek – helyzetéről kérdezték az elnököt:

„Több mint százféle nemzetiség él az országban. Így azt mondtuk, hogy csak a kölcsönös tisztelet alapján állhatunk. Megállapodás kötünk a történelem, a nyelvek és a kulturális értékek tiszteletben tartásáról minden szomszédunkkal. Ezt fogadom el. Ne játszadozzunk tovább, ahogy a magyarok is játszadoztak egy kicsit, de kevesebbet, és Oroszország sokkal többet. Ne játsszunk tovább néhány iskolabezárással Ukrajnában.”

Ez nem ellenséges hangvétel, de a következő említés még barátságosabb:

„Engem Oroszország, Magyarország, Lengyelország érdekel – sok különféle történelmi kérdésünk és közös van bennünk. Romániával szintén, és így tovább... Sok kérdésünk van, sok kisebbségünk, nemzetiségünk van, és ez a kölcsönös tiszteleten alapuló szerződés elegendő lesz ahhoz, hogy tiszteletben tartsuk ezeket vagy azokat a nyelveket az országunkban.”

Térjünk az utolsó kérdésre, hátha akad még ember, aki idáig elolvasta:

Hogyan fogalmazná meg most Ukrajna katonai célját? Hogyan képzeli el – ha elképzeli – a katonai győzelmet?

„Úgy, hogy a lehető legkevesebb áldozata legyen, de rövidítsük le a háború időtartamát. Az alapvető cél az Orosz Föderáció csapatainak visszavonása a kompromisszumos területekre – hadd menjenek vissza oda, ahol február 24-e előtt voltak. Megértem, hogy lehetetlen Oroszországot arra kényszeríteni, hogy teljesen kiürítse a területet, ez egy harmadik világháborúhoz vezetne. Nagyon jól értem, ezzel tisztában vagyok. Ezért azt mondom: ez egy kompromisszum. Menjünk vissza oda, ahol minden kezdődött, és ott megpróbáljuk megoldani a donbásszi kérdést. A nehéz donbásszi kérdést. Véget akarok vetni ennek a háborúnak, nem akarom, hogy több százezer halottunk legyen. Ezért nem gondolunk támadásra – sem a Donbásszban, sem a Krímben. Mert mélyen megértem, hogy hány ezer emberünk halna meg. És mi lenne az ára ezeknek a területeknek, még ha meg is hódítanánk őket.”

Ismétlem: ez az írás nem kivonata az interjúnak, ezek csak szemelvények belőle. De érdekes, és határozott jellemet ismerünk meg ezek alapján – már persze az, aki egyáltalán kíváncsi rá.

Híradásainkat folytatjuk.

Szele Tamás