Hogy ki mit gondol Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinról, az egyelőre és Magyarországon mindenkinek a magánügye. Én speciel elég rosszul vélekedek róla, és ő sem kedvelne szerintem, ha ismerne. Ez akkor okozhatna problémákat, ha Magyarország netán csatlakozna egy gyenge pillanatában az Oroszországi Föderációhoz, de akkor komolyan kéne vennem, hogy korábban hangoztattam ellenszenveimet.

(Fotó: New York Times)

Meg sem állnék valami távoli és biztonságos országig, viszont az is igaz, ha már az orosz határ Nemesmedvesnél húzódna, ők sem állnának meg ott, tehát érdekes egy verseny volna ez miközöttünk, soha ne kerüljön rá sor. Maradjon így, mármint, hogy Putyinnak mindegy, én mit mondok róla, és nekem is, ő mit gondol énrólam.

Az viszont már kevésbé mindegy, hogy Alekszej Navalnij mit gondol minden oroszok Putyinjáról. Nem mindegy neki, nem mindegy Putyinnak, de nem mindegy a Time magazinnak sem, amely most megint közzétette az idei év száz legbefolyásosabb emberének listáját. A hagyományoknak megfelelően több kategóriában hirdetik meg a győzteseket, kissé önkényes felosztásban – vannak a listán „Művészek”, „Újítók”, „Titánok”, „Ikonok”, „Úttörők” és „Vezetők”. A „vezetők” között többek között Joe Biden és Hszi Csin-ping amerikai és kínai vezetőt, valamint Vlagyimir Zelenszkij ukrán és Vlagyimir Putyin orosz elnököt említették.

A Putyinról szóló cikket Alekszej Navalnij, a Vlagyimir környéki Pokrov város büntetőtelepén büntetését töltő politikus írta a magazin számára. Éspedig azért, mert felkérték rá.

Most hördülnek fel a Kreml imádói: „Hogy írhatna egy sort is a börtönben?” Épp azért írhat, mert ott van. Ha neki ott baja esik, mivel világhírű, nagyon kellemetlen helyzetbe kerülne Putyin, akiről ugyan úgy foszlik lefele utóbbi időben a kultúra, „mint másról ruha a boldog szerelemben”, de azért mégis szüksége van a világ nem-orosz részére még egy ideig, beszélő viszonyban szeretne maradni a bolygóval, tehát ha Navalnij ír valamit pokrovi cellájában, még ha felkérésre is, Putyin szív egyet a fogán, és hallgat.

Ha meg róla ír, pláne hallgat. Különben a helyzetről egy régi Gulág-vicc jut eszembe. Szása és Szergej elítéltek uránt fejtenek a bányában, Szása egyszer csak talál egy üveg vodkát. Talán a geológusok veszthették el, talán egy régebbi bányász – de vodka! Mutatja Szergejnek, mit talált, hogy gyorsan igyák meg. Szergej ráförmed:

- Meg ne idd! Megtudják, elvisznek!

- Innen? Hova?

És hát igen, Navalnijt se nagyon van hova vinni a büntetőtelepről, ami annál is rosszabb hely volna, szóval ő könnyen hazardírozhat, nincs veszíteni valója.

Akkor lássuk, mit gondol Putyinról Navalnij? Megvan, közölte a Meduza is, a Time is:

„Talán az Vlagyimir Putyin igazi küldetése, hogy leckéket adjon. Mindenkinek – a világ vezetőitől és szakértőitől a hétköznapi emberekig. Ebben 2022-ben különösen jó volt.

Ismét emlékeztetett minket arra, hogy az út, amely „egy kis választási csalással” kezdődik, mindig diktatúrával végződik. Arra, hogy a diktatúra mindig háborúhoz vezet. Ó, ezt nem kellett volna elfelejtenünk, igaz?

A világ vezetői évek óta álszent módon „pragmatikus hozzáállásról” és a nemzetközi kereskedelem előnyeiről beszélnek. A háború ára: katonai és gazdasági segély Ukrajnának, menekültek, szankciók – mindez több százszor többe kerülne, mint az olaj- és gázszerződések, amelyek aláírásakor a pezsgő olyannyira megszokott volt.

Putyin emlékeztetett bennünket a „kacsa törvényére”. Emlékszel? Úgy jár, mint egy kacsa, úgy néz ki és úgy hápog, mint egy kacsa – ez egy kacsa.

Így van ez itt is: tönkreteszi a médiát, politikai gyilkosságokat szervez és birodalmi illúziókban él – tehát egy őrült, aki képes vérfürdőt szervezni Európa közepén a 21. században. És nem kell őt nemzetközi fórumokon felkarolni.

Putyin most éppen leckét ad arról, hogyan lehet 20 év alatt nullára csökkenteni országa gazdasági növekedését.

De a fő kérdésre – hogyan állítsunk meg egy gonosz őrültet, akinek hadserege, atombombája és az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagja – mindannyiunknak magunknak kell megtalálnunk a választ.”

Mondjuk arról, hogy a Time magazin vezetése mit gondol Putyinról, elég sokat mond, hogy a „méltatására” pont Navalnijt kérték fel és nem Dmitrij Peszkovot, a sajtófőnökét, vagy a szépszavú Maria Zaharovát, a külügyminisztériumi szóvivőt, akinek szintén illik tudnia angolul, ha már ott dolgozik, ahol. Erősen valószínűsíthető, hogy ők nem ilyen egyenes választ adtak volna, hanem sokkal kincstáribbat, hízelgőbbet, de ez már mindegy is: a Time választása Navalnijra esett és kész.

Aki most azt mondaná, hogy „Navalnij elfogult, mert Putyin záratta börtönbe, kellett neki ugrálni ahelyett, hogy hagyta volna magát megmérgezni, most alhatna szépen a sírjában”, annak jelezném: ez korántsem egy elszigetelt vélemény, sokan értünk vele egyet, sőt, van, aki még tovább megy. Ilyen Timothy D. Snyder történészprofessszor, a Yale Egyetem tanára, akinek ismerősen csenghet a neve, mert közvetlen szakterülete Közép- és Kelet-Európa története, különös tekintettel a Vészkorszakra. Nos, ő még cifrábbakat írt Putyinról és az ő országáról négy nappal ezelőtt, csak nem a Time magazinba, hanem a New York Times véleményrovatába. Őt is idézem, de szólok előre: érdemes végigolvasni teljesen, ugyanis rólunk is szó lesz az írásban.

Szóval, Snyder professzor véleménye az, hogy, mint a címben mondja:

„Kimondhatjuk. Oroszország fasiszta.”

Én magával az országgal kíméletesebb lennék, főleg az irodalma, zenéje, művészete, kultúrája miatt, de az is igaz, hogy ha az angliai légicsatára Bachból, Mozartból, Goethéből és Heinéből készültek volna a pilóták, máig horogkeresztes zászló lobogna a Toweren. Szerencsére Snyder elmondja, hogyan érti a fasizmus fogalmát.

„Tévedünk, ha a fasizmustól való félelmünket Hitlerre és a holokausztról alkotott képre korlátozzuk. A fasizmus olasz eredetű volt, népszerű volt Romániában – ahol a fasiszták ortodox keresztények voltak, akik tisztító erőszakról álmodtak –, mi több, egész Európában (és Amerikában) voltak követői. Minden változatában az akarat győzelméről szólt az értelem felett. Emiatt lehetetlen kielégítően definiálni. Az emberek nem értenek egyet abban, hogy mi a fasizmus fogalma, gyakran hevesen vitatkoznak rajta. De a mai Oroszország megfelel a legtöbb kritériumnak, amelyet a tudósok általában alkalmaznak. Egyetlen vezetője, Vlagyimir Putyin körül kultusz alakult ki.”

Így bizony igazat lehet adni neki. Van párhuzam Hitler és Putyin között? Van bizony.

„Nem ez az első alkalom, hogy Ukrajna fasiszta háború tárgya. Az ország meghódítása volt Hitler fő háborús célja 1941-ben. Hitler az Ukrajnát akkor uraló Szovjetuniót zsidó államnak tartotta: Azt tervezte, hogy a szovjet uralmat a sajátjával váltja fel, és igényt tart Ukrajna termékeny termőföldjére. A Szovjetuniót kiéheztetné, Németország pedig birodalommá válna. Úgy képzelte, hogy ez könnyű lesz, mert a Szovjetunió szerinte mesterséges alkotás volt, az ukránok pedig gyarmati nép.

A hasonlóságok Putyin úr háborújával szembetűnőek. A Kreml Ukrajnát mesterséges államként definiálja, amelynek zsidó elnöke bizonyítja, hogy nem lehet valódi. A kis létszámú elit kiiktatása után – így a pánorosz gondolkodásmód – a felszínre törő tömegek boldogan elfogadnák az orosz uralmat. Ma Oroszország az, amely megtagadja az ukrán élelmiszert a világtól, éhínséggel fenyegetve a globális déli országokat.”

Ezt illusztrálnám a Kreml egyik fő propagandistája, Vlagyimir Szolovjov tegnap esti posztjával, melyben nem kevesebbet állít, mint azt, hogy Oroszország háborúja nem „különleges katonai művelet” (specoperacija) hanem igenis hódító, területszerző háború, melynek célja az ukrán államiság felszámolása és Ukrajna „felszabadítása a német, angolszász és zsidó gyarmatosítóktól”.

Valaki itt mégiscsak fasiszta, sőt, antiszemita, kérem, és mintha nem ukrán lenne...

De folytassuk Snyder jegyzetét.

„A szovjet antifasizmus a „mi és ők” politikája volt. Ez nem válasz a fasizmusra. Hiszen a fasiszta politika, ahogy a náci gondolkodó, Carl Schmitt mondta, az ellenség meghatározásából indul ki. Mivel a szovjet antifasizmus éppen az ellenség meghatározását jelentette, a fasizmusnak egy kiskaput kínált, amelyen keresztül visszatérhetett Oroszországba.

A 21. századi Oroszországban az „antifasizmus” egyszerűen az orosz vezető jogává vált, hogy meghatározza a nemzeti ellenséget. A tényleges orosz fasiszták, mint Alekszandr Dugin és Alekszandr Prohanov, időt kaptak a tömegmédiában. És maga Putyin úr is támaszkodott a két világháború közötti orosz fasiszta, Ivan Iljin munkásságára. Az elnök számára „fasiszta” vagy „náci” egyszerűen az, aki ellene vagy az Ukrajna elpusztítására irányuló tervével szemben áll. Az ukránok azért „nácik”, mert nem fogadják el, hogy oroszok, és ellenállnak.”

Ne kapkodják a fejüket, hölgyeim és uraim, hogy ki itt a fasiszta, gyümölcséről ismerjük meg a jó fát (meg a rosszat is), tettei alapján ítéljük meg az embert. A tettekről meg elég, ha egy helységnevet mondok: Bucsa. Nem véletlen azonban az orosz propaganda fordított logikája:

„Az, hogy a fasiszták másokat „fasisztáknak” neveznek, a fasizmus az ésszerűtlenség kultuszaként a maga logikátlan szélsőségéig vitt fasizmus. Ez az a végső pont, ahol a gyűlöletbeszéd megfordítja a valóságot, és a propaganda puszta követelőzés. Ez az akarat csúcspontja a gondolat felett. Másokat fasisztának nevezni, miközben maga is fasiszta, a lényegi putyini gyakorlat.”

Itt jön az a három mondat, amit iskolában kéne tanítani, ha lenne ki tanítsa és lenne kinek:

„A fasizmus nem egy vitatható álláspont, hanem egy akaratkultusz, amely fikciót sugároz. Egy olyan ember misztikájáról szól, aki erőszakkal gyógyítja a világot, és ezt a propaganda a végsőkig fenntartja. Csak a vezető gyengeségének kimutatásával lehet megdönteni.”

Ezt kérném megjegyezni... és Snyder professzor záró bekezdését.

„Az 1930-as évekhez hasonlóan a demokrácia világszerte visszavonulóban van, és a fasiszták háborút indítottak szomszédaik ellen. Ha Oroszország győz Ukrajnában, az nem csak egy demokrácia erőszakos megsemmisítése lesz, bár az is elég rossz. Ez a demokráciák demoralizálódása lesz mindenütt. Már a háború előtt is Oroszország barátai – Marine Le Pen, Orbán Viktor, Tucker Carlson – a demokrácia ellenségei voltak. A fasiszta harctéri győzelmek megerősítenék, hogy az erőnek igaza van, hogy az ész a veszteseké, hogy a demokráciáknak meg kell bukniuk.

Ha Ukrajna nem állt volna ellen, akkor ez egy sötét tavasz lett volna a demokraták számára szerte a világon. Ha Ukrajna nem győz, évtizedekig tartó sötétségre számíthatunk.”

Ismerős helyzet, ismerős nevek. A becsületes emberek a börtönből írnak, a félbolondok vezetik a népet, az értelmesek titkolják az eszüket, a hazugok szavait kőbe vésik, az igazakét elfojtják vagy lehurrogják.

Meglátjuk, mi hogyan alakul, de nem lesz könnyű az idei nyár ez után a tavasz után.

Szele Tamás