Kevés népnek van olyan kiterjedt és bőséges börtön-irodalma, mint az orosznak. Dosztojevszkij várfogságától indulhatott ez a hagyomány, de már előtte sem számított valamirevaló orosz értelmiséginek, akit legalábbis nem száműztek, mint a dekabristákat – aztán jött a múlt században Oszip Mandelstam, Szolzsenyicin, Salamov, Baldajev, őket már gulágra küldték. Most sem jobb a helyzet.

Különben a magyar irodalom kezdeteinél is ott találjuk a sok mindenben bűnösnek nevezett Balassi Bálintot (egyben-másban vétkes is volt), a száműzött Mikes Kelement, a Kufsteint megjárt Batsányit, Verseghyt, Kazinczyt, jusson eszünkbe az internált Kuncz Aladár, a hadifogoly Markovics Rodion, a Recsket túlélő, örök emigráns Faludy, szóval mi sem állunk jobban büntetlen előélet dolgában: vannak korok, mikor a rendes embereket le szokták csukni, de legalábbis üldözik őket. Elítélték Adyt, Babitsot, majdnem József Attilát is, de őt valahogy sikerült megvédeni, Ady leülte, Babits nagy nehezen kikeveredett a perből. De térjünk vissza Oroszországhoz.

Én most a születő orosz „előzetes-irodalomról” tudósítok, ez új műfaj, ugyanis eddig a börtönlakók írtak vagy a munkatáborokat túlélők, de most egyértelműen a politikai okból előzetesben lévők adják az oroszországi fogvatartottak zömét. Az OVD-Info szerint február 24. óta 16 309 orosz állampolgárt vettek őrizetbe ilyen alapon, vagy tízszer ennyien kaptak komoly pénzbírságot, szóval Sztálin óta így még nem volt túlterhelve az orosz büntetésvégrehajtás. Aki előzetesbe kerül, az azért jó eséllyel börtönbüntetésre is számíthat, mert „súlyosabbnak” találták az esetét annál, hogy megússza pénzbírsággal – illetve, ha valaki már kapott bírságot és után visszaeső módon megátalkodott pacifizmuson fogják, akkor nála is biztos az előzetes, utána a börtön is. A mostani gulágot „kolóniának” hívják, de semmiben sem különbözik az elődjétől: Navalnij van ilyenben. Az viszont figyelemreméltó, hogy nem tilos levelezni. Navalnij is hetente ír, mai hősnőnk, Szasa Szkocsilenko pedig első tudósítását küldte ki a szentpétervári SZIZO-5 előzetes letartóztatási központból.

Az már látszik, hogy képzőművész létére írni is tud, de rajzolni sem felejtett el. Különben azzal vádolják, hogy „álhíreket” terjesztett az orosz hadseregről, mert egy élelmiszerboltban az árcédulákat háborúellenes szórólapokkal cserélte ki. Május végén újabb egy hónappal meghosszabbították a letartóztatását, annak ellenére, hogy a művésznő egészségi állapotára panaszkodott – Szkocsilenko szívfájdalmakkal és gluténérzékenység miatti problémákkal küzd. Mostani tudósítását először a szentpétervári Bumaga közölte, tőlük vette át a Meduza, a Meduzától én. Akkor át is adom a szót (és a képet) Szásának.

„– Már egy hónap telt el azóta, hogy az 5. számú előzetes letartóztatási intézményben vagyok, és itt az ideje, hogy összegezzem a helyről tett megfigyeléseim időközi eredményeit. Úgy döntöttem, hogy ittlétem minden hónapjának végén összefoglalom őket. És mivel mások meg úgy döntöttek, hogy sokáig itt tartanak, sok mindenről fogok tudni beszélni, mivel nekem, ellentétben sok „arzenalka” fogolytársnőmmel (a SIZO a szentpétervári Arzenalnaja utcában van), megadatott az a kiváltság, hogy ezt megtehessem.”

Szóval kifejezetten női előzetesről van szó.

„Általában az itt ülő emberek sok mindennel elégedetlenek, de félnek hangot adni ennek, mert ha panaszkodnak, akkor sokkal rosszabb körülmények közé helyezhetik át őket. Ha panaszkodni is mernek, a vezetőség gyakran süket a panaszaikra, sok égető kérdésre itt egyetlen válasz van: „Ez nem szanatórium!”.

Például: „Szivárog a radiátorunk, állandóan egy tartályt kell alá tennünk, hogy ne árasszuk el a földszinti szomszédokat, óránként cseréljük” – „Itt nem szanatóriumban vagytok”. Vagy: „Beázik a mennyezetünk, fél éjszaka vödrökkel rohangáltunk!” – „Ez nem szanatórium.”

Mielőtt tovább szidnám a drága előzetes letartóztatási központot, szeretném elmondani, hogy igen, itt mindenféle szadisták is vannak, de nem az összes alkalmazott ilyen. Vannak közöttük nagyon derék és humanista emberek, akik megértik, hogy a fogvatartottak élete nem könnyű, és mindent megtesznek, hogy ne nehezítsék meg a dolgunkat. Ezek az emberek nem szerepelnek ebben a cikkben.”

De egyáltalán: milyen a környezet?

„Nos, térjünk vissza az egészségtelen, vagy inkább nem higiénikus fogva tartási körülményekhez. Maguk az épületek meglehetősen romosak: valóságos roncsok és kegyetlen a hideg, sok helyen pókhálók lógnak és gombák nőnek a mennyezeten és a falakon. A zuhanyzók mennyezete fekete. Ezeknek az állapota olyan, hogy sok informátorom szerint inkább a koncentrációs táborokról készült filmekre emlékeztetnek. A jó dolog az, hogy a rozsdás, magas csőcsapokból folyik a víz – de nem mindig forró.

Sok cellában palackos vizet tartanak készenlétben arra az esetre, ha a vízellátás mind a meleg, mind a hideg víz esetében megszűnne (ami ebben a hónapban is megtörtént!). A gyengélkedőn, ahol tartózkodom, a zuhanyzók állapota sokkal jobb, bár néhány helyen fekete gomba is jelen van. Hetente kétszer zuhanyozhatunk, ha szerencsénk van, és van meleg víz.

Hogyan mosakodnak tehát az itteni nők, akiknek a patriarchális társadalom magas higiéniai normákat ír elő és a kellemes „illatot” várja el tőlük? Este félliteres palackokat töltünk, majd kimegyünk a WC-re, és a vécé fölött „mosakszunk”.

A technika bonyolult. Próbálja ki otthon. Először mossa meg magát a palackból (ami megoldható), majd próbálja meg a lábát megmosni (ami már nehezebb), és próbálja meg a hónalját is megmosni (ami számomra még mindig lehetetlen küldetés), öltözzön át, majd gondosan törölje fel a padlót maga mögött az összes csöpögő víztől, ami mellé fröccsent.”

Nehéz bármit is mondani erre: semmi sem indokolja, hogy az előzetesben lévő, politikai ügyek miatt fogvatartott hölgyek ne mosakodhassanak annyit, amennyit csak akarnak. Még el sincsenek ítélve! Lehet, hogy a szabályozást férfiakra találták ki valamikor, de az ő esetükben sem indokolt ez a megalázó bánásmód.

A zsúfoltság viszont érthető a mostani időkben, ha nem is volna épp elkerülhetetlen. Elkerülhető lenne például, ha nem csuknák le az orosz állampolgárokat minden marhaságért.

„Sok fájdalmas kérdés merül fel azokban a cellákban, ahol akut a túlzsúfoltság. Például: „Nem baj, ha a saját alvóhelyeden ülsz, ha újoncként felső ágyat kaptál?” Magukban a cellákban úgy tartják, hogy csak az alsó ágyak tulajdonosai ülhetnek az ágyakon. Ezen a ponton az emberek az ügyeletes személyzettel kapcsolatos precedensekre hivatkoznak („Egyszer azokat, akik a felső ágyakon ültek, a matracukkal együtt kidobták a folyosóra”), vagy arra, hogy egy személy nem szállt le időben, hogy hátratett kézzel vigyázzba álljon, amikor a személyzet egy tagja megjelent a cellában.

A cellában szolgálatot teljesítő egyik tiszt azzal magyarázta ezt a tilalmat, hogy „összegyűrhetjük az ágyakon lévő ágyneműt”, de sem az ombudsmani hivatal, sem a tiszt közvetlen felettesei nem osztották ezt a véleményt, mert azt válaszolták nekem, hogy felkelés után szabad a fekvőhelyen ülni, még ha az az emeleten is van.

Miért tűnik egy ilyen látszólag ostoba kérdés olyan fontosnak számomra? Egy sűrűn lakott cellában – 18 ember 35 négyzetméterenként... Mondja, hol volt ezekben a cellákban a hírhedt négy négyzetméter személyenként, ahogy a belső szabályzat előírja – a WC-ben, vagy hol? Nem. Ez a hely nem létezik, függetlenül attól, hogy a Szövetségi Büntetés-végrehajtási Szolgálat milyen cáfolatokat tesz közzé.”

Mielőtt azt mondaná bárki, hogy „ilyenek az orosz börtönviszonyok”, megint jelezném: ez nem börtön, ez előzetes, itt még senki sincs elítélve. De arról se feledkezzünk meg, hogy Magyarországon 2009-ben talált az ombudsmani vizsgálat olyan egyszemélyes zárkákat, amelyekben két darab háromemeletes ágyon hatan aludtak. Nálunk különben 2017 óta szintén négy négyzetméter az előírt élettér fejenként, csak a gyakorlatban ezt lehetetlen betartani, azért is kell milliós kártérítéseket fizessen időnként a magyar állam a szabadulóknak: képzelhető, milyen lehet a helyzet orosz földön. Bár mondjuk nálunk is befagyasztották ezeknek a kártérítéseknek a kifizetését. Miért? Csak. Pontosabban: Varga Judit elnevezte „börtönbiznisznek” a dolgot, és arra hivatkozva, hogy kilencmilliárd forintot kellett már kifizetni ilyesmiért (az majdnem egy stadion, kérem!) konzultált a miniszterelnökkel, aki közölte:

„Ez lehetetlen. Tegnap konzultáltam az igazságügyi miniszter asszonnyal, mondtam, hogy egy fillért se fizessünk, indítsuk újra, mert ez egy lehetetlen állapot. Nem vagyunk hajlandók bűnözőknek fizetni.”

És itt ért véget az ügy Magyarországon, az Országgyűlés egy határozattal felfüggesztette a kártérítések kifizetését. Csak hát – nem mindenki bűnöző, aki be van zárva valamiért, mintha jog is lenne a világon, ítélet, arányos büntetés, hasonló dolgok – de ezeket se nálunk, se Oroszországban ne tessenek keresni. Folytassuk Szása tudósítását.

„Egy ilyen cellában, a foglyok önhibáján kívül, ádáz harc folyik minden kis területért, hogy létezni tudjanak. Az ilyen cellákban az új emberek számára kimondatlanul is tilos mások alsó ágyán guggolni, és az újonnan érkezők élete – különösen, ha nyugdíjas korú nagymamákról van szó – fizikailag megerőltető tortúrává válik. Elismeréssel kell adóznom az előzetes letartóztatási intézménynek, és különösen az ott dolgozóknak (akik talán a leghumánusabb részei a létesítménynek): itt senki sem sérti meg a napi egyórás sétához való jogot, sőt, egyes esetekben még a séta hosszát is megpróbálják növelni. Ennek ellenére a sétáink életkörülményei sok kívánnivalót hagynak maguk után.

Most a hely, ahol a cellatársammal együtt sétálok, a paradicsomnak tűnik számomra. Ez egy betondoboz, szögesdrót mennyezettel. Körülbelül 3×5 méteres, hosszú paddal és egy kis rozsdás esővédővel.

Három pitypang tör utat magának az omladozó betonpadlón. Nagyon szeretem őket, és napról napra figyelem, ahogy nőnek – elvégre ők az egyetlen zöld növény, amit a sétám során látok. Az udvaron általában körbe-körbe futok, táncolok, énekelek, tornázom vagy szavalom a dalszövegeimet.

Most pedig menjünk az udvarokra, ahol az első hetekben sétáltam. Ezeket a tető nélküli helyiségeket a helyi szlengben „kettő az öthöz”-nek nevezik – az elnevezés pontosan illik erre a betonszobára, amelynek hámló falait festékfoltok borítják. A sarkokban cigarettacsikkek hevernek, és a mennyezeten lévő szögesdrót rács mellett csak moha nő.

Most képzeljünk el 18 embert, akik egy kétszer öt méteres udvaron sétálnak, amelynek közepén egy méter magas, koszos pad áll. Minden „gyaloglás” egy körben, ugyanabban az irányban, lassú tempóban történik. Egy ideig a sarokban is állhatsz úgy, hogy az arcodat a napfénynek tedd ki. Nagyjából ennyi.”

Igen, jól olvasták: vannak nagymama korú politikai foga tartottak Oroszországban. Magam is írtam már néhány esetről. Még olyanról is, mikor két idős hölgy közül az egyik tépte le a „Z” betűs matricát, de a másik kapta a nagyobb pénzbüntetést, mert „csak állt ott és nem szólt semmit”. Ha megint letépnek valamit, biztos az előzetes, aztán a börtön is.

Szása Szkocsilenko ügyében nem tudni, mikor várható ítélet, de tekintve az őrizetesek nagy számát, nem kizárt, hogy esztendőig is eltarthat, míg bíróság elé kerül. Az már biztos, hogy megígérte a rendszeres, havi tudósítást, írni is tud, rajzolni is: megrázó börtönnapló lesz ebből.

Bár ne lenne. Bárcsak kiengednék még a második rész leadása előtt.

De ehhez csodára volna szükség.

Szabadságot Szása Szkocsilenkónak!

Szele Tamás