Nincs nap február huszonnegyedike óta, hogy ne kérdezze meg tőlem valaki, ismerős, ismeretlen, olvasó, de akár provokátor is, hogy „mit művel ez a magyar kormány az ukrajnai háborúval kapcsolatban?” Többnyire azt válaszolom – szerencsére kevés a provokátor, a legtöbb kérdést az őszinte érdeklődés szüli – hogy fogalmam sincs, de nem azt, amit én tennék.

Aztán ennyiben maradunk. Mert ahogy látom, a kormánynak sincs fogalma róla, mit tesz, csak teszi. Ma azonban a Direkt36 hosszú és nagyon részletes anyagot közölt az ügyben, aminek egy momentuma megragadta a figyelmemet. A mostani problémák gyökerét ugyanis két forrásra vezetném vissza: az egyik a magyar kormány hagyományosan Kreml-barát és az Unióval bizalmatlan politikája, a másik meg az, hogy a háború kitörése váratlanul érte őket. Nem számítottak rá, akármennyire is Moszkvában járt Orbán Viktor február elsején. Öt órát tárgyaltak Putyinnal, de Vlagyimir Vlagyimirovics, akinek volt KGB-tisztként és az FSZB volt vezetőjeként tanult szakmája az, hogy tudja, mit mond el és kinek, mit nem, elmulasztotta beavatni a terveibe.

De nem lehet, hogy mégis beavatta, csak titoktartás terhe mellett?

Nem. A magyar vezetés későbbi reakciói ennek pont az ellenkezőjére utaltak: ha tudták volna, mire számíthatnak, nem kapkodtak volna az első napokban fűhöz-fához, hanem koherens tervvel reagálnak. A kormánymédia reakcióit nem számolom, őket semmibe sem avatják bele, vagy ha mégis, maximum manipulációs szándékkal, de maga a kormány is szentül hitte még február huszonharmadikán, hogy nem lesz semmiféle orosz támadás.

Illetve: azt hitték, hogy ha lesz, az Kelet-Ukrajna szakadár népköztársaságainak területére korlátozódik majd. Emlékszem, akkor már hónapok óta lehetett tudni, hogy háború várható, és nem kizárólag a nyilvánosan közzétett amerikai és brit titkosszolgálati jelentésekből, hiszen műholdképek mutatták, hogy a brjanszki térségben és a fehérorosz határon is óriási létszámú, vegyes összetételű alakulatok várnak valamire, nyilván a parancsra, és ha megkapják, megindulnak. Ez hogy nem tűnt fel nekik?

Itt átadom a szót a Direkt36-nak:

„2022. február 23-án délelőtt tíz órakor kezdődött a négy kormánypárti és három ellenzéki parlamenti képviselőből álló nemzetbiztonsági bizottság zárt ajtók mögötti ülése, amelyen a magyar titkosszolgálatok vezetői tartottak számukra egy tájékoztatót. Ekkor már a világsajtó tele volt olyan – elsősorban nyugati forrásból származó – hírszerzői információval, hogy Oroszország bármikor megindíthatja a támadást Ukrajna ellen. A bizottság tagjai arra voltak kíváncsiak, hogy milyen információkkal rendelkeznek a magyar szolgálatok.

A résztvevők leginkább Béres Jánosnak, a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat főigazgatójának az alapos helyzetértékelésére figyeltek oda. A rövidre nyírt, ősz hajú altábornagy vezette katonai titkosszolgálat működik együtt a legszorosabban a NATO-s partnerekkel – akár még orosz kémek elleni akciókban is –, ezért az ellenzék körében is hitelesebbnek tartják.

Béres beszámolója inkább tűnt megnyugtatónak. Kis valószínűséget adott annak, hogy Oroszország átfogó, totális háborút indíthatna, ahogy annak is, hogy Kijevet támadás érje. Kitért ugyan arra, hogy az Egyesült Államok totális orosz invázióra számít, ám egyértelművé tette, hogy ők más következtetésre jutottak. A képviselőknek ezt többek közt azzal indokolta, hogy az európai partnerek túlnyomó többsége, így a német titkosszolgálat sem ad hitelt az amerikaiak előrejelzésének. Az egyik forrás szerint Béres megemlítette, hogy az Orbán-kormány régiós szövetségese, Lengyelország ugyanakkor inkább az amerikai álláspontot osztja.

Béres ugyanakkor növekvő esélyét látta egy Kelet-Ukrajnára korlátozódó háborús konfliktus lehetőségének. Ez azért tűnt valószínűbb forgatókönyvnek, mert néhány nappal korábban Oroszország elismerte a korábban általuk már elszakítani próbált luhanszki és donyecki megyék függetlenségét. Egy ilyen, a keleti és déli területekre korlátozódó háborúról – elméleti lehetőségként – később Papp Károly, a Belügyminisztérium akkori belbiztonsági államtitkára is említést tett. Más szolgálati vezetők szintén úgy értékelték a helyzetet az ülésen, hogy átfogó, Ukrajna egésze ellen irányuló komplex orosz katonai művelet viszont nem várható.”

Nos, ez a jelentés legalább feltételezett valamiféle támadást. A többi magyar szolgálat, még ennyit sem prognosztizált, sőt, az Információs Hivatal akkori vezetője, Bunford Zsolt a háború kitörése előtti időszakban kifejezetten azt állította, hogy:

„Amerika „fake newsokat terjeszt a magyar nyilvánosságban arról, hogy Oroszország háborúzni akar”. A kijelentés megdöbbentette az ellenzéki képviselőket, és többen vissza is kérdeztek, hogy van-e esetleg arról is információja az IH-nak, hogy Oroszország próbál dezinformálni. Bunford – a visszaemlékezés szerint – ekkor elismerte, hogy bizonyos magyar újságírók orosz befolyásoltság alatt működnek.”

Tulajdonképpen ez volt a kormány félhivatalos álláspontja is, ebből születtek aztán a megfelelési kényszerben szenvedő sajtómunkások olyan kijelentései is, miszerint „Oroszország nem fogja megtámadni Ukrajnát, ezt egy hülye is tudja.”

Itt térünk rá arra, ami miatt egyáltalán belekezdtem ebbe az írásba. A megfelelési kényszer ugyanis sokszor odáig ment, hogy a követségi jelentések is ahhoz idomultak, mit szeretnének olvasni Budapesten. A moszkvai követség egyértelműen így dolgozott, a kijevi annyival többet tett, hogy felsorolta egymás mellett a háború kitöréséről szóló pró és kontra információkat, de állást nem mert foglalni, azt meghagyta a kormánynak.

Annak a kormánynak, amelyik február elején akár a saját feje után, akár Putyin dezinformációinak köszönhetően, de eldöntötte, hogy márpedig itt háború semmiképpen sem lesz, választási kampány lesz (hogy később mégis képesek voltak a háborút meglovagolva megnyerni a választásokat, az csak demagógiában való jártasságukat mutatja). De ekkor még háborúról szó sem eshetett, ők sosem tévednek.

Itt a baj: hogy nem eshetett szó róla, tehát nem is esett, a reális jelentéseket, melyek minden bizonnyal megszülettek az illetékes szolgálatoknál, kívánatos jelentésekkel helyettesítették, „hajlították a valóságot”, míg vissza nem csapott, de kegyetlenül.

Mire emlékeztet ez minket?

Beszeda FSZB-tábornok esetére. Őt még márciusban tartóztatták le az FSZB Ötödik Szolgálatának (hívjuk inkább Ötös Főosztálynak) majdnem teljes vezetésével együtt. Ők foglalkoztak az orosz fogalmak szerinti „közel-külföld” országaival, így Ukrajnával is, ahol már hosszú évek óta alaposan kiépített (és elég drágán működő) ügynökhálózatot tartottak fenn, ami azonban azt jelentette a főosztálynak – az meg tovább, a Kremlnek – amit Putyin a legszívesebben hallott, tehát, hogy az ukrán nép felszabadítóként várja az orosz csapatokat, ellenállásra nem kell számítani, csak kenyérre és sóra, Ukrajna régiói függetlenek a kijevi vezetéstől és azonnal megadják magukat... nos, nem így volt. De hogyan születhettek meg ezek a jelentések?

Úgy, hogy Beszeda hálózata tulajdonképpen az előző elnök, Viktor Janukovics környezetéhez tartozó, vele együtt elmenekült tisztviselőkből, biztonsági tisztekből és üzletemberekből állt. Ők mozgósították az Ukrajnában maradt klientúrájukat, és ők szűrték meg azt is, mit továbbítanak Beszedának, mit nem. Márpedig ők az orosz intervenciótól remélték a visszatérésüket Ukrajna vezetésébe, más esélyük nem volt erre, nyilván manipulálták a jelentéseket abban bízva, hogy ha megindul a támadás, a harcoló csapatok valahogy majd csak megoldják az ukrán ellenállás kérdését.

Ez a törekvésük találkozott Putyin elvárásaival, aki már egy évvel a háború előtt megjelent cikkében „nem létező államnak” nevezte Ukrajnát, aminek egyetlen történelmi esélye, ha csatlakozik az Oroszországi Föderációhoz.

Ellenőrizhette volna Beszeda a jelentéseket? Minden bizonnyal, sőt, az is lehet, hogy megtette, azonban pillanatnyilag nem mehetett szembe a Kreml igényeivel, márpedig Putyinnak nagyon alapos elképzelése volt azzal kapcsolatban, mit akar hallani. A kudarc kódolva volt a rendszerben, azt csodálom, hogy Beszeda nem szökött meg időben a büntetés elől, bár erre is van magyarázat: neki és családjának kiterjedt és méregdrága ingatlan-birodalma van Moszkvában és környékén, amit nem tudtak volna magukkal vinni más országba.

Szabotált Beszeda? Kétségtelenül azt tette, megsértette az esküjét is, de próbált volna igazat mondani az elvárásokkal szemben, már halott lenne (így sem biztos, hogy él). De ez a szabotázs, vagyis inkább: ezek az elvárások okozták azt a katonai kudarcot, ami miatt végül vissza kellett vonuljon az orosz hadsereg előbb Kijev környékéről, aztán mostanra egyre több helyről. Nem voltak képesek „valahogy megoldani” a helyzetet.

Mindez arra vezethető vissza, hogy az elvárások előnyt élveztek a valós tényekkel szemben.

Oroszország többet veszített a „valósághajlítás” miatt, mint mi, katonák tízezreit, hadianyaga, fegyverzete nagy részét és lehet, hogy magát a háborút is, de gondoljunk bele, hogy mi lett volna, ha február elején a magyar miniszterelnök a valós helyzet ismeretében megy Moszkvába és aszerint alkuszik a gázszállításokról? Ha fittyet hány arra, mit mond vagy nem mond neki Putyin a háborúról?

Nyilván nagyon másféle szerződés születik. Esetleg semmilyen. Viszont nem volnánk kiszolgáltatva egy vonakodva vagy sehogyan sem szállító üzleti partnernek, aki miatt a világ nagyobbik része megvetéssel néz ránk.

Mindkét ország orbitális válságba került.

Mi ebből a tanulság?

Magyaroknak is, oroszoknak is:

Soha, soha, de soha nem szabad olyan vezetőt megválasztani, aki azt állítja, hogy biztosan tudja, mi lesz holnap.

Szele Tamás