Oroszországban soha, semmi sem bizonyos. Ezt hatalmas betűkkel ki kéne írni a világ összes szerkesztőségében, ugyanis míg más államokkal kapcsolatban viszonylag könnyű hírmagyarázatokat adni – történik valami, annak bizonyos következményei lesznek, melyek újabb eseményeket generálnak – Oroszországban bármi történik, másnapra lehet, hogy nem is úgy esett meg.

Általános orosz törvény a „mától fogva minden másképp volt”. Az élet minden területén érvényes, a politikai és katonai ügyekben fokozottan.

A mai napon az ember azt várná, hogy a különböző neves és névtelen elemzők megpróbálják átlátni a hétvégi „Wagner-rebellió” utóéletét és lehetséges következményeit, becsületükre váljék, tette is mindenki a dolgát, a tőle telhető legnagyobb igyekezettel, nem a sajtómunkásokon és szakértőkön, hogy ami reggel még igaz volt, délben már nem az, ami reggel Gizike volt, délre gőzekévé változott.

Még a nemzetközi sajtószakma legnagyobbjai is besétáltak ebbe az ősi orosz csapdába, például Andrej Szoldatov és Irina Borogan, akik előtt a legmélyebb tisztelettel emelek kalapot, életművük csodálatos, náluk többet senki sem tud az orosz szolgálatokról, de valószínűleg még reggel írhatták elemzésüket, ha ugyan nem tegnap este, mert szépen, logikusan levezetik benne, miért és hogyan született az egész világot meglepő alku Putyin és Prigozsin között:

„Putyin és Prigozsin, a két szentpétervári haver, alkut kötöttek. A Prigozsin ellen felhozott összes büntetőjogi vádat ejtették, és megengedték neki, hogy Fehéroroszországba távozzon. Az alku több okból is gyengének tüntette fel Putyint, nem utolsósorban azért, mert megkérdőjelezte dédelgetett szuverenitását – elvégre hagyta, hogy kisebbik partnere, Lukasenko megoldja belpolitikai problémáját.”

Pavel Luzin már közelebbről kapirgálja a kérdést:

„Nem tudjuk például, mit tett vagy nem tett a Biztonsági Tanács vezetője, Nyikolaj Patrusev, az FSZB vezetője, Alekszandr Bortnyikov és a Roszgvargyija főnöke, Viktor Zolotov. Ezzel szemben tanúi lehettünk Alekszej Djumin tulai terület kormányzó furcsa viselkedésének, aki a nyelvébe harapott, miközben a szomszédos régiók kormányzói megszólaltak. Az a hír járta, hogy ő is részt vett a Prigozsinnal, esetleg Utkinnal folytatott tárgyalásokon.

És még mindig nem tudjuk, hogy mi lett a Prigozsin, Junusz-Bek Jevkurov védelmi miniszterhelyettes és Vlagyimir Alekszejev vezérkari főnök-helyettes közötti, videóra vett megbeszélések eredménye, illetve hogy az utóbbi kettőnek milyen alkupozíciója volt vagy nem volt. Valójában az információs vákuum szinte teljes volt, mivel az állami tulajdonú médiaügynökségek helyszíni tudósítói feltűnően hiányoztak. Mindez nem hasonlít arra a fajta demonstratív egységre és koordinációra, amelyet egy zendülés elhárítására irányuló mestertervtől elvárnánk.”

De még ő is abból indul ki, hogy létezik egy alku, amit a Wagner és Putyin is betart. Egyáltalán, a világ csodálkozva, vállát vonogatva ugyan, de már kezdte tudomásul venni ezt a furcsa, egy napos zendülést, amit harcjárművek távolsági rallyversenyével egybekötve rendeztek (azért 24 óra alatt nem kevés az a majdnem ezer kilométer, teljes menetfelszerelésben, támadó helikoptereket visszaverve), mikor Oroszország Szelleme kacsintott egyet, megvonta a vállát, gonoszul elvigyorodott és előrántotta a Jolly Jokert, innentől nem ér a neve, mától minden másképp volt.

Reggeli hír, én a The Insiderből idézem, miszerint:

„A fegyveres felkelés szervezésével kapcsolatos büntetőeljárást, amelynek főszereplője Jevgenyij Prigozsin, a Wagner CsVK alapítója, nem szüntették meg, és továbbra is vizsgálja az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat nyomozóosztálya. Erről a Kommerszant számol be.

A „Kommerszant” forrása szerint a büntetőeljárás megindításának elrendelését még nem helyezték hatályon kívül, és a lázadás ügyében folyó nyomozás is folytatódik, mivel „túl kevés idő telt el ahhoz, hogy más döntés szülessen.”

A le nem zárt ügyről szóló információt a RIA Novosztyi forrása is megerősítette.

Június 24-én Dmitrij Peszkov elnöki szóvivő azt mondta, hogy a Prigozsin ellen katonai lázadás szervezése miatt indított büntetőeljárást megszüntetik, ő pedig „Fehéroroszországba megy”. Kijelentését a teljes propagandamédia idézte.

Szerinte Vlagyimir Putyin megállapodott Alekszandr Lukasenkával abban, hogy közvetít a Wagner CsVK és a Kreml között a „vérontás és a belső konfrontáció elkerülése érdekében”.

Peszkov azt is állította, hogy a Wagner CsVK harcosainak egy része, akik kezdetben megtagadták a Prigozsin „menetelésében” való részvételt, szerződést köt a védelmi minisztériummal.

Korábban Prigozsin kijelentette, hogy a Moszkvát megrohamozni készülő zsoldosai visszatérnek a tábori táborukba. Ezt megelőzően Lukasenko sajtószolgálata arról számolt be, hogy a Prigozsinnal folytatott tárgyalások során megállapodások születtek a de-eszkaláció megkezdéséről és a „wagneristák” Oroszország területén való mozgásának leállításáról.”

Kész, minden eddigi elemzést kidobhatunk az ablakon, kiderült, hogy az alku nem alku, illetve orosz alku: nem tartják be. Ilyesmire mintha a magyar történelem folyamán is akadt volna néhány példa, Maléter Pál esetét azért nem idézném, mert jobban tisztelem annál, minthogy Prigozsinnal hasonlítsam össze. Mindenesetre a hitszegés minősített esetét látjuk.

Ez viszont magyarázza, hogy miért nem tudunk semmit Prigozsinról attól a pillanattól kezdve, hogy elhagyta Rosztov-na-Donut: hiszen ha mégis folyik ellene az eljárás, el is foghatták, azóta már bármi lehet vele. Arra, hogy miért ment bele egyáltalán ebbe az egyezkedésbe, a The Telegraph talált némi magyarázatot ugyancsak a The Insider szerint:

„Jevgenyij Prigozsin döntését, miszerint leállítja az általa kirobbantott lázadást, megelőzte az orosz biztonsági szolgálatok ügynökeinek fenyegetése a Wagner PMC vezetőinek családjaival szemben. A The Telegraph brit biztonsági szolgálatoknál lévő forrásokra hivatkozó értesülése szerint a brit hírszerzés is tudomást szerzett erről. Hogy pontosan kinek a családjait fenyegették meg, azt nem pontosították.”

Így talán már világosabb a helyzet. Azt meg senki sem hitte, hogy a wagneristák akár leszerelnek, akár felesküsznek a reguláris hadseregbe, hosszú életűek lesznek a földön, és sokat mesélnek majd háborús élményeikről kisunokáik buksi fejét simogatva. Most már valósággal biztosak lehetnek abban, hogy részükről a tartós tej megvásárlása elhamarkodott, pazarló beruházás lenne. Prigozsinnal nem tudjuk, mi van, nem tudjuk, hol van, azt sem tudjuk, van-e még, de az biztos, hogy a Kremlnek megint sikerült az orránál fogva vezetnie a világot.

Valamint híveit is. Nincs annál kényesebb kérdés most Moszkvában, mint az, hogy „ki mit mondott azon a napon”. Vagy akár korábban is: nagy tisztogatás kezdődik hamarosan ennek függvényében. A milblogger szféra még az események során élesen szétvált putyinista és prigozsinista frakciókra, de hát nem is tapasztaltak ezek a kis botcsinálta propagandalovagok: bezzeg a valódi profik, a vérbeli gazemberek, propagandisták, mint Vlagyimir Szolovjov vagy Margarita Szimonjan – mélyen hallgattak. Csak most szólalt meg az állami hazudozásnak ez a nehéztüzérsége, és érdekeseket mondtak a Meduza szerint:

„Margarita Szimonjan propagandista június 25-én este valóban kommentálta Jevgenyij Prigozsin lázadását – több mint egy nappal azután, hogy a Wagner PMC alapítója bejelentette az „igazság menetének” végét Moszkvában.

Szimonjan vasárnap este Vlagyimir Szolovjovval beszélgetve arról, hogy miért indult büntetőeljárás Prigozsin ellen a lázadás után, azt mondta, hogy a jogi normákat különleges esetekben figyelmen kívül lehet hagyni.

„A jogszabályok nem Krisztus parancsai vagy Mózes kőtáblái. Az emberek azért írják őket, hogy megvédjék a törvényes rendet és a stabilitást az országban. És ha néhány kivételes, kritikus esetben megszűnnek betölteni a funkciójukat, és az ellenkező funkciót látják el, akkor a pokolra kerülnek.”

Szimonjan azt is mondta, hogy „a választás a rossz és a szörnyű között dőlt el”, hozzátéve, hogy „semmi sem lehet félelmetesebb a polgárháborúnál, beleértve egyes jogi normák megsértését is”.

A propagandista megpróbálta megmagyarázni, hogy miért nem kommentálta semmilyen módon a prigozsini zavargásokat, amikor azok még folytak. Simonyan elmondta, hogy éppen egy film forgatásán volt, és csak akkor értesült a lázadásról, amikor visszatért, és először nem tudta elhinni, mi történik.”

Ügyes, profi szélhámosok, zavaros vizek örök hajósai: ha valahogy Prigozsin győz, most azt bizonygatták volna, hogy mindig is őt találták Oroszország Lelkének, tán még a Monomah-sapkát is a fejébe nyomnák. Türelmesen kivárták nem csak azt, hogy kiderüljön, ki a győztes, hanem azt is, hogy a vesztes ellen bizonyosan folyjon az eljárás, aztán, de csak aztán, mikor már minden egyértelmű volt, felfedezték és világgá is kiáltották, mennyire rajongtak mindig is Putyin elnökért.

Az Orosz Világot (a Russzkij Mirt, ezt a mondvacsinált propagandakontinuumot) azonban még jó pár kisebb-nagyobb veszteség fogja érni. Ugyanis mostanáig a putyini rendszerhez törleszkedésnek bevett módja volt, hogy a kormánypárti médiaszemélyiség kisebb vagy nagyobb mértékben kinyalja a Wagner alfelét, és közben látványosan toporzékoljon is, hogy mindenki lássa: mennyire élvezi. Ebből következően most a Kremlnek nincs olyan oszlopa a tulajdon médiájában, akit ne lehetne minimum lecsukni vagy elküldeni kényszermunkára Szibéria oly festői tájaira, uránbányák látogatásával. A legkínosabb helyzetben maga Alekszandr Dugin van, aki március ötödikén – amikor pedig már javában anyázta egymást Prigozsin és Sojgu – olyan dicshimnuszt rittyentett a Wagnerről és hős vezéréről, hogy még olvasni is öröm:

„A különleges katonai művelet során a Wagner-csoport és Jevgenyij Prigozsin az orosz társadalom és a világközösség figyelmének középpontjában állt. Az oroszok számára ő lett a győzelem, az elszántság, a hősiesség, a bátorság és a rugalmasság fő szimbóluma. Az ellenség számára a gyűlölet, de a félelem és a rettegés forrása is. Fontos, hogy Prigozsin nem csak az orosz fegyveres erők legharckészségesebb, győztes és veretlen egységét vezeti, hanem egyfajta kiutat biztosít azoknak az érzéseknek, gondolatoknak, igényeknek és reményeknek, amelyek a háború embereinek szívében élnek, teljesen és a végsőkig, visszafordíthatatlanul elmerülve annak elemeiben.”

Ugye érezzük ezt a lüktetést, ezt a Gabriele D'Annunzio-i túlfűtöttséget?

„Prigozsin ezt a háborút a végsőkig, a végletekig, az utolsó mélységekig vitte. És ezt az elemet osztják a „Wagner” tagjai, mindazok, akik ugyanabba az irányba és ugyanarra a célra – a nehéz, véres, szinte elérhetetlen, de annyira vágyott, áhított győzelemre – haladnak. A „Wagner” nem egy katonai magáncég. A pénznek semmi köze hozzá. Ez egy harci testvériség, az orosz gárda, amelyet Jevgenyij Prigozsin állított össze azokból, akik a haza számára legnehezebb időkben válaszoltak a haza hívására, és elmentek, hogy megvédjék, mert készek minden árat megfizetni.”

Izé, és tessék mondani, Szíriában vagy Líbiában is a szent orosz hazát védte ez a testvériség, mely valamiért a köztörvényesek közül válogatta újoncait? Bár igaz, nincs szebb megtérés, mint a bűnösé, az ártatlanéban semmi kunszt.

„Ők nemcsak a többiek előtt járnak, a front legnehezebb szakaszain, embertelen szívóssággal rohamozzák meg méterről méterre, házról házra, utcáról utcára, faluról falura, városról városra a szülőföldet a kegyetlen és aljas mániákus ellenségtől felszabadítva. Stílust adtak ennek a háborúnak, szimbólumai lettek, megtalálták a legpontosabb és legőszintébb szavakat a történtek kifejezésére. Ritka eset, amikor egy hihetetlen jelentőségű és léptékű katonai hőstettet ugyanilyen átható világnézeti nyilatkozatok kísérnek – Oroszországban mindenki számára érthetően.”

Azt elismerem, hogy Prigozsinnak tényleg volt stílusa, kivételt képezett a szürke szilovikok között, talán, mert ő nem a KGB-ből, hanem a börtönből és az üzleti életből érkezett. De hogy az emberei milyen stílust adtak a háborúnak? Amilyent pöröllyel lehet, olyant.

„Prigozsin nemcsak háborút folytat, hanem megérti a háborút, elfogadja annak szörnyű logikáját, és szabadon és szuverén módon belép annak elemeibe, éppen ezért jelent ilyen rémálmot az ellenség számára. (…) Oroszországon belül az emberek feltétel nélkül elfogadják Prigozsint. Ő, minden kétséget kizáróan, az első ebben a háborúban. Bármit mond vagy tesz, az azonnal visszhangra talál az emberek szívében, a társadalomban, a széles orosz, eurázsiai tömegekben.”

No, Dugin mester, ebből hogyan mosakszik ki? Ezt ugyan még a királyvíz sem viszi le: ez nyílt kiállás Prigozsin szupremátusa mellett. Tovább nem is idézem, mert tudom, hogy a budapesti orosz követségnek is van sajtófigyelő szolgálata, és nem venném a lelkemre, ha már a mai estét is a lefortovói börtönben kéne töltenie. Mindenesetre ha ezt megússza, maga lesz a Nagy Orosz Kaméleon: bármilyen színt képes felvenni és hosszabb a nyelve, mint a teste, azért kell felpöndörítve tartsa a szájában.

Egyelőre viszont nincs ember Oroszhonban, akit ilyen vagy amolyan alapon ne lehetne Prigozsin miatt lecsukni, és az ilyen helyzeteket Oroszország-anyácska többnyire ki is szokta használni. Ott a legfőbb érték az ember, igyekeznek is a polgárok közül minél többet lakat alatt tartani, hogy jobban tudjanak rájuk vigyázni.

Ezek a legfrissebb hírek, de a ma reggeli példa után nem merem azt mondani, hogy véglegesek: még bármi történhet, Oroszországról van szó.

Ebben az államban az igazság fogalma megejtően rugalmasnak mutatkozik.

Szele Tamás