Mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy ennek a mai írásomnak sok értelme nem lesz. Ugyanis ízlésbeli dolgokról nem érdemes vitatkozni, egyik fél sem képes meggyőzni a másikat arról, hogy szeresse, amit nem szeret, tehát többnyire a legbölcsebb békén hagyni az ilyesmit. Most mégsem teszem, aminek az az oka, hogy a magyar abszurd egyik gyöngyszemét sodorta elém az Index.

Az világos, hogy van, aki kedveli a Magyar Kétfarkú Kutya Pártot, van, aki nem. Aki nem, annak többféle, rendszerint politikai oka van erre, vagy a kormánypárt elkötelezett híve, vagy valamelyik ellenzéki formációt tart egyedül üdvözítőnek, és sérelmesnek találja minden egyéb csoport létét és tevékenységét – ezt nem is érdemes boncolgatni, szeresse-utálja mindenki, amit, akit akar. De olyant még nem mondtak az MKKP-ről, hogy ízléstelen volna. Most ennek is eljött az ideje.

Vitriolosnak szánt írás jelent meg az Indexen tegnap. Már a címe is sokatmondó:

„Ez a gond a Kutyapárt betonra festett színes figuráival”

Azokkal elég sok a gond, mondjuk, de leginkább közterület-fenntartók és önkormányzatok szoktak rájuk panaszkodni, azok sem a sajtóban. Lássuk, mi a baja a szerzőnek.

„Sok emberből, például belőlem, ezek zsigeri undort váltanak ki. Sokaknak valószínűleg nem nyilvánvaló először, hogy miért.”

Kérem, a zsigeri undorral nem lehet vitatkozni, ugyanis zsigeri és nem agyi, a belső szervek nem gondolkodnak, ösztönös a jelenség, talán még kezelhetetlen is, én például így vagyok a nagy testű rovarokkal, azokat nem állhatom. De megtudhatnánk kicsit többet is? Hogyne.

„Van amivel akár nyilvánvaló is lehet, hogy mi a baj: a brutalista betonstruktúra átfestése, amelyhez nem illik sem a természetből (vagy inkább az irodai JYSK bögréről) merített szín és formavilág, sem maga a festett felület. Szó sincs a kommunista szellemiségtől való megszabadulástól, mivel a bauhaus, funkcionalizmus és brutalizmus a szocreállal ellentétben ideológiai elhajlásnak számítottak, és nem is igazán épültek Magyarországon ilyen épületek a kommunista diktatúra alatt. Ebben az esetben egyértelmű, hogy egy karakteres, a város épített örökségét képező struktúrának veszik el a történetisége és a karaktere.”

Hát... tudtommal Budapesten 250 Bauhaus-épület áll, az igaz, hogy zömük 1919 és 1949 között épült, mondjuk, hogy a Magyar Népköztársaság idején tényleg nem épültek ilyenek. Épültek viszont szocreál lakótelepek bőven, meg mindenféle, ha lehet, betonból. (A betonnak később még lesz jelentősége). Hogy a sok randa és szürke, sőt, rossz karban lévő épület a város épített örökségéhez tartozik, az tény, csak talán nem a legértékesebb részét képezi annak. Elvész egy kis festéstől a történetiségük és a karakterük? Több is veszett Mohácsnál. A szín- és formavilág számonkérése viszont azért problémás, mert feltételezi, hogy az MKKP passzivistái egységes sablon alapján dolgoznak, a központ kiadja a direktívát, teszem azt arra, hogy kiscicát kell festeni, és ők mindenhová egyforma kiscicákat festenek. Erről szó sincs, nincs központi utasítás, nincs kánon, és nincs két egyforma passzivista sem. Mindenki fest, amit tud – ha olyan a helyzet. Nehéz esztétizálni a repedezett útburkolatot vagy kátyút, de nem is azért festik ki, hogy „szép” legyen, hanem azért, hogy javítsák már ki végre. Ezt azért a szerző is tudja:

„Ezek az akciók és művek (a készítőik depolitizálása mellett) átpolitizálják, politikai küzdelmek terepévé teszik az utcát, így például a kifestett kátyú vagy egy repedés a falon az önkormányzat ellen megfogalmazott vádként jelenik meg.”

Ja, kérem: ha nem segít már semmi egyéb, a sokadik beadvány után jön a festés. De azért olyan nincs, hogy kósza passzivisták rónák Budapest utcáit, hibákra vadászva, amiket kifesthetnének politizálás céljából. Mellesleg, ha ki akarnak velük tolni a velük szemben álló vagy rivalizáló erők, adja magát a módszer: tessék minden kijavítani a városban, ami szemet szúróan rossz, és nem lesz mit kifesteni, az MKKP ott áll majd a pusztában tehetetlenül.

De térjünk vissza az esztétika kifinomult világába.

„Viszont van, amikor csak egy darab beton van átfestve. Számomra ezeknek az átfestése is ugyanolyan taszító. Miért is? A beton önazonos és őszinte anyag: kívül-belül kavics, homok, cement, víz. Azt kapod, amit látsz, kiszámítható, korrekt, szilárd és strapabíró. Ahogy a cuki kisállattá festett beton nem lesz puha vagy kedves, az MKKP sem az, aminek az akciók során látszani próbál: nem művészek, hanem a magyar pártpolitika szereplői, akik nyomást gyakorolnak más pártokra és állami szervekre.”

A beton önazonossága vitathatatlan, ugyanis akárhogy veszem, beton, nem pedig kínai porcelán vagy francia krémes. Azt kapja az ember, amit lát, mármint, ha nem vakolja be, festi le és így tovább. Ha szigorúan ragaszkodunk a szerző számára kedvesnek tűnő kádári tételhez – „a krumplileves kegyen krumplileves” – akkor megsózni sem szabad, mert attól már más lesz, nem az eredeti, önazonos krumplileves, így hát a beton felületéhez se nyúljunk, hagyjuk úgy, ahogy van, hogy önazonos lehessen. Fontos az önazonosság, ruhát se viseljünk, mert az megváltoztatja eredeti külsőnket, bár ez decemberben kellemetlen volna, de mindent az identitásunkért.

Csakhogy a betont nem azért festik tele mindenfélével, hogy „puha” vagy „kedves” legyen, hanem azért, ismétlem, hogy javítsa már ki valaki vagy legalább nézzen ki másnak, mint a Mad Max, esetleg a Sztalker díszlete. Miért egy politikai párt teszi ezt? Mert más nem hajlandó rá. Hogy ez nyomást gyakorol egyesekre? Igen: azokra, akiknek feladata volna az épületek és utak rendbetétele, csak nem tesznek eleget ennek.

„EZ MŰVÉSZETI AKCIÓKKAL DEPOLITIZÁLT, A POLITIKA LÉTSZFÉRÁJÁN KÍVÜLRE HELYEZETT POLITIKA, AMIVEL ELLENTÉTBEN ÁLL A BETON ÖNAZONOSSÁGA, EGYENESSÉGE ÉS ŐSZINTESÉGE.”

Ha nagyon úgy vesszük, politika, de akkor minden egyéb is az, a vonaljegy árától a bolti eladó rossz kedvéig. Kéretik ezeket is reklamálni a beton önazonosságának védelmében. Arra viszont még a beton legjobb barátai sem gondoltak, hogy a festegetés agresszív volna.

„Végső soron ezek az akciók erőszakosak. Telefonos játékokba illő karaktereket és nagyvállalati webfelületek esztétikáját erőszakolják, terjesztik ki köztérre, és előirányozzák, hogy ezt vidámnak kellene találni. Ami a mi korszakunkban nyomasztó, a digitalizált, globalizált, cukisított sivárság és populista középszer, az írja most felül a régi kor ideáljait, vagy csak egy anyag nyersségét és egyenességét. A mindennapi nyelvben sokszor szocreálnak neveznek mindent, ami betonból van és a rendszerváltás előtt épült, pedig a szocreál nem modern, hanem historizáló. A lényege, hogy kifejezze a sztálinista ideológiát, mutassa, ösztönözze a kommunizmus építését. Tipikus magyar szocreál a klasszicizmust idéző épület munkásszobrokkal.”

Mondjuk a tipikus lakótelepi panelház pont nem ilyen, nincsenek rajta szobrok és égig érő vascsicsergő sem, mert minek volnának, a szerző a moszkvai „Hét nővér” néven ismert felhőkarcoló-családra gondolhatott, mifelénk szerencsére azért ilyen monstrumok nem épültek. Persze akad néhány szoborral, domborművel súlyosbított szocreál kreatúra, nem mondom, de nem ez a jellemző. Hanem most jön a lényeg, tessenek kapaszkodni:

„AZ A NYERS BETONSTRUKTÚRA, AMI MEGÚSZTA A SZOVJET KÖZPONTOSÍTÁS IDEOLÓGIÁJÁT, A NEMZETI, HISTORIZÁLÓ KÖNTÖSBE CSOMAGOLÓ SZOCREÁLT, AZ MKKP AKCIÓJA SORÁN ÁLDOZATUL ESIK A JYSK BÖGRE ÉS A FLAT DESIGN GLOBALIZMUSÁNAK.”

Valahol New Yorkban, a Háttérhatalom főhadiszállásán gondterhelt, szivarozó gyíkemberek törik a fejüket azon, hogy miképpen, milyen eszközökkel globalizálhatnák a magyarországi nyers betonstruktúrákat, mikor az egyik a fejére csap és felkiált: „Megvan! Jysk bögre és flat design!” Ugye, ezt senki sem gondolja komolyan?

„Az MKKP által alkalmazott esztétika és képi elemei (flat design, mesefigurák, organikus formák) depolitizálnak, miközben ezek a köztéri megjelenések (beleértve az elkészítés folyamatát és hátterét) kifejezetten politikai munkát jelentenek, mert közösséget kovácsolnak, ezt a közösséget reprezentálják, aztán beavatkozást sürgetnek (akár olyan banálist is, mint egy kátyú kijavítása). Reprezentálják a Kutyapártot, és részvételt kínálnak fel benne. Mindez a visszájára fordul, mert saját politikájuk tehetetlenségét, ötlettelenséget, az impotenciáját mutatják meg azzal, hogy szimbolikus, felszínes, sokszor egyenesen kártékony és környezetkárosító dolgokban kínálnak részvételt.”

Itt van a kutya elásva, itt az egész érvelés alapvető hibája. A szerző abból a feltételezésből indul ki, hogy a Kutypártnak van valami design-szabványa, esztétikája, képi világa, amit „erőltet”, mindenféle célokból. És ezt a sosemvolt-sosemlesz „esztétikát” támadja, igen nagy vehemenciával. Holott a Kutyapártnak nem „esztétikája” van, hanem festéke, az is csak akkor, ha vesz magának. Ennek az egész érvelésnek az alapja hamis, rossz, ezért a végkövetkeztetése is törvényszerűen hibás.

Tulajdonképpen nem is érte volna meg ennyi szót pazarolni az írásra, mindenkinek szíve joga azt a csoportot szeretni vagy utálni, amelyiket csak akarja, míg nem okoz vele kárt. Azért foglalkoztam vele mégis, mert nem érem fel ésszel, mi szükség volt erre a cikkre. Ettől az MKKP nem fogja abbahagyni a festegetést, az illetékesek nem fognak kijavítani semmit sem, a párttal rokonszenvezők tábora nem fog csökkenni, növekedni sem igazán, szóval nem történik semmi, csak a szerző el akarta mondani kedves mindannyiunknak, hogy nem kedveli az illető pártot, éspedig azért nem kedveli, mert szerinte csúnyán festenek.

Hát, nem mindegyik passzivista egy-egy Sandro Botticelli, az biztos, de ha azok is volnának, és mindenhová a Tavaszt festenék, az lenne a baja, hogy az is bántja a beton önazonosságát. Nem eléggé „betonos”.

Na bumm.

Én meg kedvelem az illető társaságot, és arra sem lehet okosabbat mondani, mint azt, hogy na, bumm.

Ezek rokon- és ellenszenvek, mikor politikáról van szó, lehet, sőt, kell is róluk vitázni, természetesen észérvekkel, de ha az ízlés talajára tévedünk, menthetetlenül értelmét veszti a vita. Egy politikus megbukhat azért, ha buta, de nem bukhat meg azért, mert csúnya. Nem az a dolga, hogy szép legyen.

Csak az önazonos betont, azt tudnám feledni... de nem megy. Remélem, nem fogok álmodni is vele.

Szele Tamás