Úgy tűnik, nem sok köze van az én tegnap esti, egy ismeretlennel folytatott polémiámnak az orosz gazdaság hanyatlásához, de ez csak a látszat. Az illető úr nem sokra használhatja az eszét, ugyanis nem vette figyelembe, hogy egy írást a közösségi oldalakon többnyire maga a szerző oszt meg, és ha alatta elkezdik szidalmazni, a szerző is szerez erről legelőször tudomást.

(Képünk illusztráció)

A közösségi oldalak már csak így működnek, minden hozzászólásról értesítik a megosztót. Azt külön kedveltem, hogy a kommentelő vatnik egy tőmondattal akarta agyonverni a kilenc-tíz oldalas írást, mert azt írta: „Ukrajnának elfogynak a katonái. Konyec.” Erre én azt válaszoltam: „Oroszországnak meg a pénze és a lőszere. Konyec.” Próféta lehet az illető, mert a jelek szerint nem szokhatott hozzá ahhoz, hogy kétségbe vonják a kinyilatkoztatásait, ugyanis azzal válaszolt, miszerint: „Bruhaha. Az orosz gazdaság nő a fegyver gyártás pedig a csúcson. Lehet Ukrajnának szurkolni, de ez a valóságot nem érdekli.”

Mondjuk a „fegyvergyártás” szót egybe kell írni, egy vessző is hiányzik, de mindezektől tekintsünk el: emberünk szemmel láthatóan eldöntötte, hogy ő hisz az „orosz világ” felsőbbrendűségében, és olyan fanatizmussal teszi, mint hittek dicső eleink a Szentháromság létében vagy nemlétében, ezt ugyan szép szóval sem, bizonyítékokkal sem fogom meggyőzni. Arra meg nekem nincs fél éjszakám, hogy egy agresszív és a jelek szerint ostoba vatnikkal vitatkozzak, az idő pénz, és most nekem egyikből sincs sok, letiltottam, puffogjon magának, hintse a konkolyt annak, aki vevő rá.

Az külön érdekes, hogy az utóbbi időben elég sokat kellett foglalkoznom az orosz gazdaság mindenféle ágazataival, és egyikről sem érkeztek jó hírek, de amint látom, az oroszbarát réteget semmi nem érdekli, ami nem Moszkvából érkezik, ami viszont igen, azt imádják, még akkor is, ha francia krémes helyett lócitromot kapnak a szolgálatos Gyedmaróztól. Velük nem érdemes foglalkozni, ők már elveszettnek tekinthetőek, sőt, megkockáztatom, hogy egy éven belül ugyanígy, ha ugyan nem még inkább fognak rajongani Kínáért, amennyiben az végül nyíltan is átveszi az orosz üzleti élet irányítását (és át fogja venni).

Viszont mégis érdemes megnézni, igazából hogyan is áll a helyzet, például humán- és munkaerő-politikai szempontból. Ezt Igor Lipsic, a közgazdasági tudományok doktora elemzi a The Insiderben, egészen frissen, alig pár órája jelent meg a tanulmány. Lássuk tehát, mit mond a jó Lipsic doktor!

Azt mondja, hogy nagyon nagy a baj. Oroszország munkaerő-piaci katasztrófa előtt áll. Az országos mozgósítás (és a képzett szakemberek ebből eredő külföldre áramlása) súlyosbította a demográfiai visszaesés által már amúgy is mélyen érintett orosz munkaerőpiac válságát. Oroszország munkaerőhiánya a szakértők figyelmeztetése szerint csak fokozódni fog, és 2030-ra elérheti a 4 millió főt. A fejlett gazdaságok a munkaerő termelékenységének növelésével (többek között olyan eszközökkel, mint a mesterséges intelligencia) kompenzálják az elégtelen humán erőforrásokat, de Oroszországnak a nemzetközi szankciók miatt az ipari folyamatok leépülésével is szembe kell néznie.

Amint az a Higher School of Economics nemrégiben készült tanulmányából kiderül, az ország fő humántőke-problémái közé tartozik az egészségügy (az ukrajnai háború több ezer emberéletet követelt és sok harcolót rokkanttá tett) és az „agyelszívás”. Csak tavaly a humán tőkével kapcsolatos problémák Oroszország GDP-jének mintegy 0,5%-ába, azaz 8,3-10 milliárd dollárba kerültek. Ha összehasonlítjuk Oroszország humántőke-statisztikáit a nyugatiakkal, az első szembetűnő különbség, hogy a képzett szakemberek elhanyagolható mértékben járulnak hozzá a hozzáadott érték létrehozásához.

A fejlett országok GDP-növekedési tényezői:

– Fizikai tőke (épületek, létesítmények, berendezések) – körülbelül 16%.
– Természeti tőke (föld, erdők, ásványi anyagok) – mintegy 20%.
– Emberi tőke – körülbelül 64%

A GDP növekedési tényezői Oroszországban:

– Fizikai tőke – 14%
– Természeti tőke – 72%
– Emberi tőke – 14%

Ezt a megállapítást nemcsak a kritikusan gondolkodó orosz közgazdászok, hanem a nagy nemzetközi szervezetek munkatársai is osztják. Cyril Muller, a Világbank alelnöke megjegyezte, hogy az orosz gazdaság növekedését éppen a humántőke hátráltatta, így az inkább káros, mint előmozdító tényezővé vált.

Eközben Alekszandr Auzan, a Moszkvai Állami Egyetem közgazdasági karának dékánja többször is kijelentette, hogy a humán tőke Oroszország kincse és reménye. Vlagyimir Putyin több alkalommal is egyetértett vele. Mennyire igaz ez az optimista perspektíva? A mai Oroszországot még mindig a „műhelyfetisizmus” sújtja, amely a „falaknak, a gépeknek és az izzadságnak” tulajdonítja a legnagyobb jelentőséget. Ebben az egyenletben a „gépek” az ipari berendezéseket, a „falak” a berendezésnek otthont adó létesítményt, az „izzadság” pedig a létesítményben végzett fizikai munkát jelenti. A 21. században azonban a hangsúly némileg eltolódott a dolgozók által műszakonként felhasznált kalóriák számáról arra, hogy a vállalkozás képes-e biztosítani a termék magas minőségét és relevanciáját.

Mi a baj Oroszország humán tőkéjével?

Hogyan jutott Oroszország ilyen helyzetbe? Először is, egyesek úgy döntöttek, hogy kivándorolnak, mások pedig meghaltak vagy megrokkantak az Ukrajnával vívott háborúban. Másodszor, a szakképzési rendszer tovább romlik. Ez azért fájdalmas kérdés, mert Oroszország hagyományosan büszke volt az oktatására, de valójában egyre gyakrabban marad el a modern követelményektől.

Ha visszatekintünk az orosz tudomány és oktatás több évszázados fejlődésére, az általános iskolai oktatás bevezetésére, valamint a számtalan egyetem és szakképző intézmény megjelenésére, az ember kísértésbe eshet, hogy azt mondjuk, hogy a humán tőke negatív teljesítménye lehetetlen. Azonban pontosan ez a helyzet. Oroszország tovább csúszik lefelé a globális innovációs indexben, a 46. helyről a 47. helyre kerülve.

Eközben oktatási kiadásai elképesztően alacsonyak. Már 15 évvel ezelőtt, amikor a 2020-as stratégia kidolgozás alatt állt, vita folyt arról, hogy a védelmi kiadásokat kell-e csökkenteni az oktatás támogatása javára, hogy megakadályozzák annak hanyatlását. Gyakorlati lépések azonban nem történtek, és Oroszország jelenleg az oktatási kiadások tekintetében a 82. helyen áll a világon.

A bejegyzett szabadalmak száma alapján Oroszország jól áll, de amikor a megvalósításukba való befektetésről van szó, az ország a világranglistán az ötvenedik helyezés alatt van. Még ha fel is merül egy releváns megoldás, aligha látnak üzleti ötletet a fejlesztésben. Ez egy évszázados probléma, és az innovátorok rájönnek, hogy az egyetlen lehetőségük az, hogy elmennek, mert hazájuk valószínűleg nem fogja értékelni találmányaikat. Ahogy Andrej Belousov miniszterelnök-helyettes nemrég kijelentette: „Oroszországnak alig van tervezési és fejlesztési infrastruktúrája”. Kirill Varlamov, az Internetkezdeményezések Fejlesztési Alapjának (IIDF) vezérigazgatója hozzátette: „Szigorúan véve az orosz kockázati tőkepiac tavaly meghalt, vagy legalábbis kómába esett, és nem mutat életjeleket. Nem lehet tudni, mikor fog újra feltámadni”.

A késő szovjet időszakban a progresszív újságírók szívesen meséltek a tehetséges feltalálókról, akik évekig kopogtattak a kormányzati intézmények ajtaján, felajánlva, hogy hasznosítani fogják alkotásaikat, de újra és újra elutasították őket. Ez azért történt, mert az innováció elkerülhetetlenül megzavarja a termelési ütemet, ami megakadályozza, hogy a vállalkozás teljesítse a kitűzött célokat, és az igazgatót bajba sodorja az ellenőrző hatóság előtt. Akár ki is zárhatták őket a kommunista pártból, ami karrierjük végét jelentette. Ezzel szemben, ha semmit sem vezettek be, és a meglévő folyamatokat zökkenőmentesen fenntartották, akkor minden rendben volt. Ez a gazdasági modell okozta, hogy a Szovjetunió hatalmas, de roppant elavult feldolgozóiparral közeledett az összeomláshoz. Amikor Oroszország megnyitotta a piacát, és elkezdtek beáramlani az innovatív termékek, még a kínai változatok is azonnal túlszárnyalták a hazai megfelelőiket.

Ez már történelem; de hogyan osztja el a mai Oroszország a gazdasági növekedésbe való befektetését? 2019-ben az állóeszköz a teljes beruházás 17%-át tette ki, a humán tőke aránya pedig alig érte el a 14%-ot. Vagyis az orosz kormány és az üzleti szféra még két évtizeddel a 21. század után is a gépek és gyárak építését helyezi előtérbe a munkaerő képzésével szemben. Az Egyesült Államokban és Európában a nagyvállalatok magukra vállalják, hogy professzori állásokat szponzorálnak a nagy egyetemeken. Eközben az orosz üzletemberek nem foglalkoznak túlságosan az oktatással (a Potanyin-ösztöndíjak önmagukban nem sokat számítanak). Igaz, az orosz állam gyakran felügyeli a közoktatási rendszert.

Demográfiai veszteségek

A következő szempont tisztán demográfiai jellegű (és ezért sok közgazdász figyelmen kívül hagyja). Oroszország munkaképes korú lakossága 17 évvel ezelőtt, 2006-ban érte el a rekordot, amikor 90 millió főt számlált. 2016-ra már 84 millióra zsugorodott, és tovább zsugorodott a mai 77 millióra. Tehát 2006 óta Oroszország munkaképes korú lakossága 13 millióval csökkent.

Vagyis ez a kategória gyors fogyatkozáson megy keresztül. A Yakov & Partners (a McKinsey korábbi oroszországi partnerei) által készített piaci tanulmány szerint az ebből eredő munkaerőhiány évente a GDP 1-2%-ába kerül Oroszországnak.

2018 és 2023 között az üres álláshelyek száma Oroszországban 80%-kal nőtt, ami tovább súlyosbítja a munkaerőhiányt. A hiány 2030-ra eléri a 2-4 millió munkavállalót. A leginkább érintett kategória a szakképzett munkavállalóké (1,1-2,2 millió fő). A felsőfokú végzettségű szakemberek hiánya 700 000 és 1,4 millió között mozog majd.

Nem Oroszország az egyetlen ország, amely elnéptelenedéssel néz szembe. Japán, amelyet ez a legsúlyosabban érint, úgy döntött, hogy a robottechnikával orvosolja a helyzetet. Ezzel szemben Oroszország a termelés automatizálása terén a bolygó lemaradó országai közé tartozik, robotautomatizálási üteme a globális átlag egyhetvenedének felel meg. Az Orosz Robotikai Szövetség háború előtti adatai szerint (a mai mutatók valószínűleg még alacsonyabbak) az ipari robotok éves értékesítése Oroszországban nem haladta meg a 2300 darabot, míg Japánban 38 ezret is eladtak, jóval kisebb népesség mellett. Oroszország még Mexikónál és Thaiföldnél is rosszabb helyen áll. Végeredményben Oroszország elveszíti az emberi erőforrásokat, és nem tudja őket robotokkal helyettesíteni; ahogy a népesség csökken, úgy csökken a humán tőke felhalmozására képes fiatal munkavállalók aránya is.

A demográfiai előrejelzések szerint 2031-re a 20-39 év közötti legtermelékenyebb munkavállalók aránya 2020-hoz képest 25%-kal csökken. Ez a mutató még 2035-re sem fog visszaugrani a 2020-as szintre. Ennek eredményeképpen Oroszország gazdaságát a zsugorodó, elöregedő és alacsonyan képzett népesség határozza majd meg.

Alulteljesítés

Oroszország gazdasági növekedésének egyik fő buktatója már a háború előtt is az volt, hogy a GDP-hez való humén hozzájárulás negatív vagy nullával egyenlő volt. Más szóval, ezek azok az egyének, akiknek a társadalom számára a költségei meghaladják a hasznukat, így ahelyett, hogy az országuk számára előnyökkel járnának, inkább teherré váltak. A kiváltó ok az orosz iskoláztatás általánosan rossz minősége.

Az orosz oktatási minisztérium alá tartozó Oktatási Minőségértékelési Központ szerint az oroszországi iskolák mintegy 10%-ában nem megfelelő az oktatás színvonala. Ez optimista értékelés, figyelembe véve, hogy a tesztek szerint az orosz középiskolások 22%-a teljesít gyengén. Nehezen értik meg a szövegek jelentését, és nem tudják objektíven értékelni saját magukat. Milyen továbbtanulási lehetőség áll az ilyen diákok rendelkezésére? Hatvanhat százalékuk különböző szakiskolákba kerül, 26 százalékuk mindenképpen középiskolába megy, 7 százalékuk pedig félbehagyja tanulmányait. Gyakran fontolgatják a katonasághoz való csatlakozást, mint járható utat, és végül az Ukrajnával vívott háborúban kötnek ki, amelyben Oroszország elveszíti mind a lakosságát, mind a genetikai állományát.

Ennek eredményeképpen Oroszország felnőtt lakosságának 25-28%-a inkább teher a nemzet számára, és csak akadályozza a gazdasági fejlődést. A társadalom hátat fordított nekik, annak ellenére, hogy megvannak az eszközök a helyzet megoldására. Demográfiailag Oroszország inkább az európai nemzetekkel mutat hasonlóságot, de az „alulteljesítő” népesség aránya náluk háromszor alacsonyabb, 6-10%-on belüli. Ahhoz, hogy felzárkózzon Európához, Oroszország létrehozhatna egy támogatási rendszert a fiatal szülők számára, és egyéni oktatást kínálhatna az alulteljesítő általános iskolásoknak, valamint megerősíthetné a középiskolai alapoktatást. Az orosz államnak azonban most más prioritásai vannak.

A másik kihívást a katasztrofális szakképzési rendszer jelenti. Senki sem kínál átképzést a negyvenes vagy annál idősebb munkavállalóknak, ami nem egyéb, mint katasztrófa. Észak- és Nyugat-Európában a 40-49 éves munkavállalók 70%-a vesz részt szakmai átképzési programokban, míg Oroszországban csak 20%. Ha átlépte valaki a 40 éves életkori küszöböt, akkor „a múlt csökevénye”. Senki sem igyekszik továbbképezni, és nem tudja fejleszteni a képzettségét. A jövedelmi kilátásai csökkennek, és az ország elveszít egy képzett, tapasztalt szakembert. Hiányzik a fiatal munkavállalók szakmai képzése is – arról nem is beszélve, hogy a felsőfokú szakképzés rendszere a hiányos közoktatási rendszer által biztosított, alulképzett jelentkezőkkel kénytelen megküzdeni.

A legjobb egyetemek?

Oroszország egyik legkedveltebb mítosza az általános és felsőoktatás kiváló minősége. A valóság azonban rácáfol erre.

Miben különbözött a szovjet oktatási rendszer nyugati megfelelőjétől? A Szovjetunióban jó iskolák, közepes felsőoktatás és siralmas posztgraduális programok voltak. Az Egyesült Államokban és Európában ennek a fordítottja volt igaz. Sok iskola legfeljebb átlagos volt, de a főiskolák sok jó felsőfokú képzést kínáltak, és a posztgraduális képzések mindig kiválóak voltak.

Minél előrébb haladt a tanuló a nyugati oktatási pályán, annál képzettebb lett. Ennek eredményeként lettek a kutatók közül sokan Nobel-díjasok.

A Szovjetunióban tehát jó iskolák, közepes felsőoktatás és pocsék posztgraduális programok voltak. Az Egyesült Államokban és Európában ennek az ellenkezője volt igaz.

A Szovjetunióban voltak ragyogó középiskolások, akik színvonaltalan, elavult főiskolákra kerültek, a posztgraduális képzések pedig még rosszabbak maradtak. Ezek egyike sem újdonság; az orosz posztgraduális képzés hiányosságai közismertek. Volt egy szolid kísérlet a rendszer megváltoztatására, amikor létrejött a Moszkvai Fizikai és Technológiai Intézet, és sok hallgatója gyorsan talált munkát a kutatóintézetekben, de ezt a modellt soha nem sikerült megismételni.

Azóta a dolgok csak rosszabbodtak. Az iskolai oktatás minősége még rosszabb lett, a 2018-as PISA-tesztek szerint az orosz iskolák 79 ország közül a 31-33. helyen állnak több területen is. Oroszország 2022-ben a háború miatt nem vett részt a vizsgálatban.

A felsőoktatás minősége, beleértve a PhD-szintet is, szintén csökkent. Így 2010 és 2021 között 3,4-szeresére csökkent a posztgraduális programokat kínáló főiskolák száma, 1,9-szeresére csökkent a rendelkezésre álló doktori pozíciók száma, 2,4-szeresére zuhant a doktori fokozatszerzési arány, és még ennél is alacsonyabbra, 6,4-szeresére csökkent a doktori disszertáció megvédésével diplomázó doktoranduszok száma.

A szovjet örökség

A Szovjetunió az Orosz Birodalom tudósainak és professzorainak szilárd, ha nem is hatalmas, de az új generációk felnevelésére és ezáltal a fiatal gazdaság kapacitásának kiépítésére alkalmas állományát örökölte. Ehhez a kormánynak számos olyan célt kellett teljesítenie, amelyek 1917 előtt nem teljesültek, nevezetesen:

– Biztosítani kellett az általános közoktatást
– Fel kellett gyorsítani az urbanizációt.
– Kiterjedt tudományos, projektalapú és akadémiai intézményhálózatot kellett kiépíteni.

A Szovjetunió valóban teljesítette mindezeket a célkitűzéseket - miközben pusztító csapások sorát mérte emberi tőkéjére, és milliók halálát okozta az éhínség, az elnyomás és a szovjet katonai stratégia következtében a második világháborúban elszenvedett mértéktelen veszteségek miatt. Még az orosz védelmi minisztérium szerint is „a szovjet-német fronton a veszteségek arányát 1,2-1,3-ra kell becsülni a németek javára, ha 1-nek tekintjük a német veszteségeket”. A hadtörténészek az első értéket még magasabbra, 1,5-re teszik.

Mégis, még a hatalmas emberveszteséget figyelembe véve is, a háború utáni Szovjetunió megőrizte kapacitásépítő potenciálját, hiszen számos zseniális tudós és pedagógus született a 20. század fordulóján. A Népbiztosok Tanácsának 1946-os „Az akadémikusok fizetésének emeléséről és életkörülményeinek javításáról” szóló irányelve is szerepet játszott ebben. Amellett, hogy a szovjet kormányzat lehetővé tette az oktatói és kutatói karriert, kézzelfogható előnyöket kínált azoknak, akik ezt választották.

A helyzet az 1970-es évek végén – az 1980-as évek elején fordult tragikusra. A 20. század elején született szovjet tudósok egymás után távoztak a színről (a legnevesebb szovjet fizikusok közül mindössze hárman születtek 1921 után: Andrej Szaharov, Nyikolaj Baszov és Zsoresz Alferov). Már akkor is nagy erőfeszítéseket igényelt volna a kutatóintézetek és főiskolák fejlesztése, hogy a távozó nemzedék színvonalát fenntartsák.

A kormány azonban arra szorítkozott, hogy egy maroknyi „naukogradot” („tudományvárost”) építsen – kisvárosokat a kutatók számára, amelyek többnyire a védelmi ipar számára fontosnak ítélt területeket kutatták. A naukogradok listáján szerepelt a Gorkij melletti Arzamas-16 (jelenleg Szarov városa, Nyizsnyij Novgorodi terület) és Krasznojarszk-26 (jelenleg Zseleznogorszk). Néhányan kivételek voltak a szabály alól, mint például a Moszkva melletti Dubna, amely a békés célú nukleáris alkalmazásokra szakosodott, tankönyv szerinti naukograd volt, és még a szovjet időkben is szívesen látott külföldi kutatókat. A civil kutatási infrastruktúra nulláról való kiépítésének legambiciózusabb projektje az Orosz Tudományos Akadémia szibériai kirendeltsége Novoszibirszkben – de ezt az intézményt 1957-ben alapították.

Már az 1970-es években romlani kezdett a szovjet tudományos és oktatói kar általános minősége, valamint csökkent jövedelmük és társadalmi megbecsülésük. Az 1990-es években ez a réteg különösen súlyos csapást szenvedett el, amit soha nem sikerült megfelelően kompenzálni. Konkrétan, 2021-ben Vlagyimir Putyin azt követelte Anton Sziluanov pénzügyminisztertől és Valerij Falkov tudományos és felsőoktatási minisztertől, hogy hajtsák végre az akadémiai fizetéseknek a regionális mediánjövedelem 200%-ára történő emeléséről szóló rendeletét. Erre azután került sor, hogy panaszt nyújtott be hozzá Anasztaszija Proskurina, egy fiatal novoszibirszki tudós, aki arról tájékoztatta az államfőt, hogy vezető kutatóként havi fizetése 278 dollár – vagyis a bónuszokkal együtt 356 dollár. Elmondta azt is, hogy a béremelésről szóló elnöki rendeletet követően sok kutatótársat arra kértek, hogy részmunkaidőben dolgozzon – hogy az új bércélokat „a meglévő költségvetéseken belül” lehessen teljesíteni.

Míg az 1990-es években Oroszország a tervgazdaságból a piacgazdaságba lépett át, az akadémiai irányítás bürokratikus módszere megmaradt. Szovjet finanszírozás nélkül és fejlett piac vagy civil társadalom hiányában az állam maradt a fő ügyfél, de ez az ügyfél nem eredményes, retrográd és mérgező. Az orosz tudomány helyzetéről szóló 2020-as számvevőszéki jelentés alátámasztja ezt a következtetést.

1. Oroszország a világ első öt országa között szerepel az akadémiai munkahelyek száma és az első tíz között a K+F-kiadások alapján, a szabadalmak száma alapján azonban még mindig messze elmarad a vezető országoktól: az Egyesült Államokban 16-szor annyi szabadalmat jegyeznek be, mint Oroszországban, Kínában pedig elképesztő módon 38-szor annyit.

2. Bár Oroszország K+F-kiadásai növekednek, még mindig nem haladják meg a GDP 1,1%-át, míg a világszerte a vezető országok a GDP-jük több mint 3%-át költik erre.

3. Az orosz tudomány nagyrészt állami finanszírozású, a magánfinanszírozás aránya 2000-2016 között 33%-ról 28%-ra csökkent. A világ vezető országai fordított tendenciákat mutatnak.

4. Az orosz K+F irányítás „nem képes független tudományos és technológiai alapot teremteni” az ambiciózus projektekhez és a társadalom vagy az állam előtt álló „nagy kihívásokra” adott válaszokhoz; és nem "szolgál a társadalmi és gazdasági fejlődés motorjaként sem".

Oroszország „különleges katonai művelete” öngólt lőtt

A mai Oroszországban a már amúgy is zord helyzetet súlyosbította az ukrajnai „különleges katonai művelet”, amely komoly csapást mért a humán kapacitások kiépítésének és bővítésének rendszerére. Oroszország arra van ítélve, hogy ipari folyamatai leépüljenek, amit az Orosz Nemzeti Bank is megerősített a „fordított iparosítás” előrejelzésében. A valóságban ez a gondosan megválasztott kifejezés a technológia hanyatlását, a külföldi partnerek innovációhoz és tanácsadáshoz való hozzáférésének hiányát, valamint elavult termékek előállítását jelenti elavult berendezésekkel, Lényegében az Orosz Nemzeti Bank az ország közelgő visszasüllyedését jósolja – a múltba.

Az ipari szakértők a munkaerőpiacon a képzettségi követelmények csökkenését is megfigyelték. Vladimir Gimpelson, a HSE Munkaerőpiaci Tanulmányok Központjának igazgatója cikkében megállapítja, hogy a vállalatok a régi technológiákat másolják, és a régi tudást keresik a leendő alkalmazottaknál, nem pedig az innovációt. Vagyis Gimpelson szerint tanúi lehetünk annak, hogy a korábban a globális ellátási láncokba integrált nyitott gazdaságban való alkalmazás céljából létrehozott humán tőke jelentős részét elveszítik.

Összefoglalva, Oroszország humán tőkéjét nyolcféle fenyegetés fenyegeti, amelyek valószínűleg további romlását okozzák:

– A fiatal népesség demográfiai okokból történő csökkenése.
– A fiatal népesség háborús veszteségek miatti csökkenése
– A fiatal népesség csökkenése a fegyveres harcra nem hajlandóak kivándorlása miatt.
– A tudósokkal szembeni elnyomás fokozódása, hazaárulási vádak, a külföldi kollégákkal való kommunikáció korlátozása.
– Rendkívül bonyolult hozzáférés a külföldi kutatási eszközökhöz és anyagokhoz
– „Fordított iparosítás”, amelyet az egyszerűbb technológiákhoz és termékekhez való visszatérés jellemez.
– A valós tudományos és oktatási kiadások csökkenése a felduzzasztott katonai költségvetés miatt (2024-ben Oroszország a felére csökkenti a szövetségi kutatási infrastruktúra-program költségvetését).
– A doktorok és doktori szintű kutatók és professzorok számára a behívás alóli felmentés hiánya („Az Állami Duma jogi igazgatósága nem támogatta a tudósjelöltek és tudósdoktorok mozgósítás alóli felmentéséről szóló törvényjavaslatot”).

Találóan illusztrálja két közelmúltbeli esemény ezeket a tényezőket.

Először is, az Orosz Tudományos Alapítvány költségvetési megszorítások miatt törölte a kutatóintézetek és egyetemek számára 2023-ban meghirdetett ösztöndíj-megújítási pályázatot.

Másodszor, Vlagyimir Putyin találkozott fiatal tudósokkal, és csak a posztgraduális ösztöndíjak emelését ígérte meg nekik. Azt is fájlalta, hogy nincs pénz a fiatal kutatókat támogató program bővítésére. Mint mondta, egy ilyen bővítéshez szövetségi finanszírozásra lenne szükség, és a szükséges összeg kiutalása „kihívást jelentene”. Hozzátette: „De a mechanizmus egyszerű: pénzt kell tenni az asztalra. Azt kell mondanunk Sziluanovnak (a pénzügyminiszternek): „Adjatok nekünk pénzt”. Ő pedig nyafogni fog: „Nekem nincs”.”

Ennek következtében elszállt a remény, hogy Oroszország humán tőkéje kompenzálni tudja a többi növekedési tényező hiányosságait. Bármennyire is optimista Auzan professzor, nemrég még ő is kijelentette:

„Oroszországnak még soha semmi nem okozott akkora kárt, mint most a képzett szakemberek tömeges külföldi elvándorlása. A szakmaiság, a szakértelem stb. ezen szintjének újjáteremtése hét-tíz évet vesz igénybe, és csak akkor sikerülhet, ha az elvándorlás nem folytatódik jelentős mértékben”.

Aligha lehet vitatkozni ezzel az értékeléssel.

Egyszóval, kedves vatnikok, így állunk a szárnyaló orosz gazdasággal: nem „növekszik”, hanem hanyatlik, és nincs is remény arra, hogy magára találjon.

Hinni persze sok mindenben lehet, a hitben pont ez a szép, hogy ugyanis nem kell és nem is szabad a tárgyát bizonyítani, Tertullianus úgy mondta: „Credo, quia absurdum est”, „Hiszem, mert képtelenség”.

Hát igen, hinni valóban abban kell, ami bizonyíthatatlan: Isten létében és minéműségében mondjuk. De az orosz gazdaság növekedésében talán még Tertullianus sem lett volna képes hinni.

Mindegy, ti csak higgyetek, bár jutalma nem lesz ennek, se ezen a világon, se a másikon.

Szele Tamás