Manapság sokak számára természetes, hogy talán még soha nem volt olyan rossz a viszony az Oroszországi Föderáció és az Egyesült Államok között, mint most. A legtöbben úgy fogják fel, hogy ez a két szövetségi állam egymás ősellensége, ez mindig így volt, mindig így lesz – pedig egyáltalán nem volt mindig így. Volt nagyon komoly közeledés, közreműködés is közöttük, persze még az 1990-es években.

(Képünk illusztráció)

Hogy azóta mi változott meg ennyire? Arról majd az írás végén szólnék. Egyelőre lássuk a National Security Archive dokumentumait.

A NATO és az Egyesült Államok vezető tisztségviselői 1992 és 1995 között három éven át tartó magas szintű párbeszéd és gyakorlati kötelezettségvállalás során együttműködési megállapodásokat dolgoztak ki magas rangú orosz vezetőkkel, köztük az újonnan függetlenné vált Oroszországi Föderáció védelmi miniszterével – derül ki a George Washington Egyetem Nemzetbiztonsági Archívuma által ma közzétett, korábban titkos orosz és amerikai dokumentumokból.

A NATO-szerződés 1949. áprilisi aláírásának 75. évfordulója alkalmából az új kiadvány megvilágítja az 1990-es években az Egyesült Államok, a NATO és Oroszország szoros biztonsági együttműködésének sajnálatosan rövid időszakát, amely drámai módon csökkentette a nukleáris fegyverzetet és kockázatokat, kezelte a békefenntartással kapcsolatos kihívásokat a Balkánon, és reményt adott Oroszország esetleges európai integrációjára és a NATO-val való partnerségre.

A dokumentumok leírják a Kansas állambeli Fort Rileyban tartott közös amerikai–orosz békefenntartó gyakorlatokat, a szerződésekről folytatott tárgyalásokkal kapcsolatos áttörést jelentő megegyezéseket, valamint az Európa jövőbeli biztonságáról szóló, az orosz Legfelsőbb Tanács és utódja, a Duma vezetőivel folytatott eszmecseréket. Oroszország Ukrajna elleni háborújának kontextusában az új bizonyítékok rávilágítanak a be nem járt utak és a be nem váltott remények tragédiájára.

A dokumentumok között szerepel Manfred Woerner NATO-főtitkárnak a Legfelsőbb Tanács elnökével, Ruszlan Haszbulatovval 1992 februárjában Moszkvában folytatott hosszas beszélgetésének első alkalommal közzétett orosz nyelvű átirata, amelyben Woerner felvázolja a NATO Európáról alkotott vízióját, amely „egy új biztonsági övezet az Uráltól az Atlanti-óceánig... és három pillérre épül, ezek pedig: a helsinki folyamat, az európai gazdasági közösség és a NATO” – ez a nézet nagyon közel állt Oroszország akkori elképzeléseihez.

Haszbulatov a Szovjetunió demokratikus reformjai elleni 1991. augusztusi keményvonalas puccsal dacolva Borisz Jelcin mellett állt a tankban, és Jelcinnel együtt dolgozott a Szovjetunió 1991. decemberi feloszlatásán. A Legfelsőbb Tanács vezetője még egy vagy több évnyire volt a saját politikai összecsapásától Jelcinnel, a hatalmi harctól, amely szörnyű véget ért azzal, hogy Jelcin lövetni kezdett a parlamentre 1993-ban. De akkor még az oroszok nem hitték, hogy elvesztették a hidegháborút; inkább úgy látták magukat, mint a kommunista rendszer legyőzőit, és mint egy olyan szuperhatalom vezetőit, amely megérdemli a Nyugat kölcsönös tiszteletét, és amely az európai integráció felé tart.

A dokumentumok között szerepel William Perry amerikai védelmi miniszter drámai „SECRET/EYES ONLY” jelzésű feljegyzése Clinton elnök számára, amelyben beszámol az 1995 októberében Pavel Gracsev orosz védelmi miniszterrel töltött három napjáról. Perry szerint a Pentagonban töltött első hét óra „meglehetősen feszült” volt, de a Fort Riley-i látogatás, ahol a közös amerikai–orosz békefenntartó gyakorlatokat tekintették meg, „elsöprő sikert” hozott, és megállapodás született a boszniai újjáépítéshez szükséges közös erőkről, majd Gracsov és Perry együtt fordította el a „kettős kulcsot”, amellyel felrobbantottak egy amerikai Minuteman silót a missouri Whiteman légibázison.

A NATO-orosz együttműködésnek voltak még más rövid életű időszakai is, különösen az USA elleni 9/11-es támadások után, amikor az Oroszországi Föderáció megkönnyítette az amerikai és NATO-csapatok átutazását és ellátását Oroszországon és Közép-Ázsián keresztül Afganisztánba az al-Kaida üldözése érdekében. A csúcspontot 2002 májusában a NATO-Oroszország Tanács brüsszeli összehívása jelentette.

Lássuk a dokumentumokat.

1. dokumentum

Memorandum Manfred Woerner NATO-főtitkár és az Orosz Legfelsőbb Tanács elnöke közötti beszélgetésről.

1992. február 25.
Forrás:
Az Oroszországi Föderáció Állami Levéltára, Fond 10026, Opis 5, delo 453.

Manfred Woerner, a NATO főtitkára első látogatásán az újonnan függetlenné vált Oroszországban találkozik Ruszlan Haszbulatovval, az orosz parlament elnökével, hogy az európai biztonság jövőjéről és a NATO-orosz együttműködésről tárgyaljanak. A beszélgetésen jelen van Konsztantyin Kobec tábornok, aki az 1991. augusztusi puccs idején támogatta Jelcint, és 1991 szeptemberében rövid időre orosz védelmi miniszterré nevezték ki.

Woerner beszél Oroszország és a NATO közös érdekeiről, megjegyzi, hogy a NATO mélyen érdekelt abban, hogy segítse Oroszország „felvirágzását”, és kifejezi a NATO hajlandóságát, hogy segítsen a védelmi ipar átalakításában. A jövőbeli európai biztonságról alkotott vízióját olyan kifejezésekkel mutatja be, amelyek bizonyára megfelelnek orosz tárgyalópartnerei elképzeléseinek: „Olyan Európát akarunk építeni, amely az Uráltól az Atlanti-óceánig egy új biztonsági környezetben fog élni. Ez egy egységes euroatlanti közösség lesz, amely három pillérre épül. Az első pillér a helsinki folyamat, a második – az Európai Közösség, amely megteremti közösségünk szilárd politikai jövőjének alapját, a harmadik pillér pedig a NATO”.

Válaszul Haszbulatov és Kobec az orosz átalakulás kihívásairól és nehézségeiről, valamint a csapatok, különösen a Kelet-Európából hazatérő tisztek lakhatásának problémájáról beszél. Haszbulatov elmondja Woernernek, hogy a védelmi kiadások csökkentése hogyan segítette az orosz gazdasági reformokat, és elmondja, hogy „úgy véli, hogy az Észak-atlanti Szövetség hozzájárulása nagyon jelentős, és reméljük, hogy a nukleáris fegyverek számának csökkentését is folytatni fogjuk”.

2. dokumentum

William Perry amerikai védelmi miniszter és az orosz D. Ház elnöke közötti beszélgetésről szóló feljegyzés

1994. március 8.
Forrás
Az Oroszországi Föderáció Állami Levéltára, Fond 10100, Opis 3, delo 5.

A Duma új elnöke, Ivan Ribkin (az akkor még létező Agrárpártból) vezette az 1994 márciusában Washingtonba látogató magas szintű orosz parlamenti küldöttséget. Ez az a Duma, amelyet 1993 decemberében nacionalista többséggel választottak meg, elutasítva a radikális gazdasági reformokat. A duma küldöttsége találkozik a Clinton-kormányzat több tisztviselőjével és az amerikai kongresszus tagjaival, köztük Sam Nunn és Richard Lugar szenátorokkal, akik korábban megalkották a volt szovjet köztársaságok denuklearizációját és Oroszország saját fegyverzetcsökkentését finanszírozó, az együttműködő fenyegetéscsökkentésről szóló kulcsfontosságú törvényt.

A William Perry védelmi miniszterrel folytatott beszélgetésről szóló memorandum mutatja a két fél együttműködési hajlandóságát számos fontos katonai és biztonsági kérdésben, mint például a START-szerződésben foglalt nukleáris fegyverzetcsökkentés, a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozására irányuló folyamatos erőfeszítések, a katonai együttműködést szolgáló, folyamatban lévő Partnerség a békéért elnevezésű hálózat kiépítése és a boszniai békefenntartó együttműködés.

Az orosz fél részéről jelen van Szergej Jusenkov, az orosz duma védelmi bizottságának elnöke és Vlagyimir Lukin, a duma külügyi bizottságának elnöke (a korábbi washingtoni nagykövet). Perry a Partnerség a békéért program Oroszország számára nyújtott előnyeiről beszél. Ribkin is emellett szólal fel, mondván, hogy „osztja a program céljait és célkitűzéseit”. Lukin egyetért, de azt mondja, hogy az „oroszországi értékesítés” optikája nem tökéletes. Azt javasolja, hogy „közösen hirdessük meg ezt a programot, és hívjunk meg mindenkit, aki részt akar venni benne”. Lukin azt is hangsúlyozza, hogy több konzultációra és koordinációra van szükség a volt Jugoszláviában, amivel Perry teljes mértékben egyetért.

3. dokumentum

William Perry védelmi miniszter feljegyzése Clinton elnöknek, Tárgy: „A védelmi miniszterek közötti kapcsolatfelvétel. Különleges védelmi tárgyalás.” Perry beszámol áttörést jelentő tapasztalatáról Pavel Gracsev orosz védelmi miniszterrel kapcsolatban, aki Oroszországból érkezett, hogy megfigyelje a közös amerikai–orosz hadgyakorlatokat. A „Peacekeeper” elnevezésű, a kansasi Fort Rileyban tartott gyakorlatok célja az volt, hogy felkészítsék az orosz csapatokat a NATO boszniai békefenntartó műveleteiben való részvételre. Perry arról beszél, hogy három nap alatt megváltozott Gracsev viselkedése és álláspontja, amikor a Washingtonban folytatott „meglehetősen feszült” hétórás megbeszélés után, a repülőút során hosszú négyszemközti beszélgetést folytatott Perryvel, megfigyelte a közös manővereket Kansasban, találkozott a csapatokkal, majd Perryvel együtt Missouriba utazott, hogy felrobbantson egy Minuteman silót.

Perry elmondja az elnöknek, hogy „a Fort Riley-i látogatás elsöprő siker volt”. Áttörést értek el Oroszországnak a boszniai NATO-békefenntartásban való részvételével kapcsolatban, valamint az európai hagyományos erőkről szóló tárgyalásokon a csapatszintek bonyolult kérdésében. Ráadásul amikor Gracsov a Whiteman légibázisra érkezett, Perry szerint „Gracsov és én közösen nyomtuk meg a kioldót (kettős kulcsot alkalmazva!), amely felrobbantott egy amerikai Minuteman silót. Teljesen átérezve egy orosz védelmi miniszter által az Egyesült Államok területén végrehajtott tett történelmi szimbolikáját. Érzelmesen beszélt arról, hogy gyermekeinek és unokáinak meg kell érteniük, mi történt aznap és emlékezniük kell ennek a napnak a jelentőségére.”

4. dokumentum Strobe Talbott külügyminiszter-helyettes kézzel írott feljegyzése William Perry védelmi miniszternek.

1995. október 27.
Forrás:
Külügyminisztérium, Nemzetbiztonsági Archívum FOIA

Talbott ezt a kézzel írott feljegyzést Perrynek küldi egy órával azután, hogy az amerikai védelmi miniszter felhívta őt Fort Rileyről a közös amerikai–orosz békefenntartó manőverekről szóló jelentéssel, valamint az orosz védelmi miniszterrel, Gracsovval elért „zúzós” áttörésekről a boszniai tárgyalásokkal kapcsolatban. Perryhez hasonlóan Talbott is látja a pillanat jelentőségét: „Gyanítom, hogy egy évtized múlva is ugyanígy fogok érezni: ez egy rendkívül jelentős és pozitív fejlemény, amelynek következményei messze túlmutatnak Bosznián. Összességében az ön és Gracsev kézfogása egyike lehet a történelem kritikus fordulópontjainak”. (Talbott aláhúzása)

Aztán valahogy mégsem borult egymás nyakába a sas és a medve. Ilyenkor szokták azt mondani Moszkva elkötelezett barátai, hogy „persze, mert a NATO Kelet felé terjeszkedett”, csakhogy erről 1995-ben még szó is alig volt (azért bizonyos előkészítő tárgyalások folyhattak). Más lehet az oka annak, hogy ezek a gesztusok nem váltak „egy gyönyörű barátság kezdetévé”, és ez az, hogy már Jelcin is álmodozott 1999-ben, törökországi, Clintonnal folytatott tárgyalásai során nem csak a birodalom restaurációjáról, de akár teljes uralomról is Európa és Ázsia felett. Azonban ezt a vágyat állami vezérelvvé, alapeszmévé Putyin tette, aki ugyan 2001-ben még átengedte az amerikai csapatokat Afganisztán felé, 2002-ben belement a NATO-Oroszország Tanács brüsszeli összehívásába – igen, ugyanis korábban, egy nagyon rövid ideig még arról is szó volt, hogy Oroszország beléphetne a NATO-ba, aminél ez a Tanács még mindig enyhébb megoldás volt – de utána kíméletlenül elkezdte rombolni a nyugati kapcsolatokat. Az éles fordulatot Putyin 2007-es müncheni beszéde jelentette, és azóta folyamatosan romlik a helyzet. 2014 óta rohamosan is.

Tehát, ha azt kérdezzük: „Miért van haragban Oroszország és az Egyesült Államok?”, arra az a válasz, hogy „Mert Putyin így akarta”.

Szele Tamás