Az elmúlt évtizedekben mindig gúnyos mosollyal olvastam, ahogy a magyar jobb- és baloldal orgánumai, hívei és rajongói, illetve ellenségei halált megvető bátorsággal harcoltak a nekik épp megfelelő amerikai elnökjelöltért. Hiszen döntő többségükben nem amerikai állampolgárok, nem szavazhatnak az Egyesült Államokban, de annak az esélye is csekély, hogy valamelyik amerikai állampolgár ismerősüket képesek legyenek meggyőzni: szavazzon az általuk preferált jelöltre.

(Képünk illusztráció)

A helyzet most sem változott, beleszólásunk most sincs a játékba, tehát teljesen felesleges – főként a magyar kormánypárt és általában a jobboldal hívei részéről – heves indulatokat pazarolni mindenféle magtalan vitákra. A dolog arra emlékeztet, amikor a lelátóról szidja a magából kikelt focidrukker egyik vagy másik játékos ledér édesanyját. Ennyit tehet, többet nem. Más kérdés, hogy erre nincs ellenpélda, olyan esetet még nem jegyeztek fel, hogy valaki a lelátóról fennhangon dicsérte volna mondjuk a csatár kedves, tiszta életű, erkölcsös mamáját, ez még a politikában is ritka.

Mindenesetre az amerikai elnökválasztások tétje nagy, és a világ többi része valóban nem tehet mást, csak annyit, hogy drukkol és elemez. Ma például a Chatham House elemzését mutatom be, melyet eredetileg dr. Leslie Vinjamuri írt, és a jelenlegi esélyeket latolgatja – mindenféle szurkolás nélkül. Akkor lássuk, mit mond a Nemzetközi Kapcsolatok Királyi Intézete.

Azt, hogy külpolitikai kérdésekben az amerikai elnök hatásköre jelentős – talán a legjelentősebb a világon. Tudósok és szakértők állítják, hogy az amerikai elnökök hatalma „évtizedek óta töretlenül növekszik”. Ez különösen igaz a háborúval és békével kapcsolatos ügyekben.

Az amerikai elnökök páratlan katonai és gazdasági államhatalmi eszközökkel rendelkeznek, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy gazdasági szankciók vagy katonai erő alkalmazásával vagy azzal való fenyegetéssel jelentős befolyást gyakoroljanak más államokra. Még az USA szövetségesei is óvakodnak attól, hogy másodlagos szankciók célpontjává váljanak. Az amerikai katonai vagy gazdasági segítségnyújtás megvonásával való fenyegetés is nagyon erőteljes eszköz lehet bizonyos helyzetekben.

Tekintettel erre az óriási hatalomra, valamint arra, hogy Donald Trump és Kamala Harris radikálisan eltérő világnézettel rendelkezik, a mostani elnökválasztás számít, méghozzá nagyon is sokat, a külpolitika szempontjából: a világ többi része feszült figyelemmel követi a választásokat.

Az eddigi üzenetek, amelyeket Harris a Demokrata Nemzeti Kongresszuson (DNC) és a CNN-nek adott interjúja során közvetített, azt sugallják, hogy elnöksége nagymértékű folytonosságot ígérne a Biden-kormány kül- és gazdaságpolitikájához képest.

De mindkét tekintetben nyomás nehezedik majd rá. A Bidenomics (bideni gazdaságpolitika) továbbra is megosztja az amerikai közvéleményt. A külpolitikát illetően pedig a republikánusok úgy állítják be Bident, mint egy olyan elnököt, aki két nagy háborúval a háta mögött távozik hivatalából.

Az egyetlen terület, ahol Harris talán más megközelítést szeretne alkalmazni, a Gázai Övezet. A nyomás azonban óriási lesz, hogy óvatosan járjon el: a háború az egyetlen olyan terület, amely még veszélyeztetheti Harris új, erőteljes státuszát.

Szokatlan helyzet

Az elnökválasztási verseny (egyelőre) holtversenynek tűnik, sok felmérés szerint Harris néhány ponttal vezet – bár az amerikaiak többsége továbbra is bezárkózik a saját szekértáborába.

Ebben az összefüggésben a választási részvétel sokat számít, és meghatározhatja a választás eredményét. A demokraták számára ez azt jelenti, hogy a sikerhez elengedhetetlen a megújult „lelkesedés”.

A párt múlt heti konvenciója pontosan azt a hangulatváltozást mutatta be, amelyre a pártnak szüksége van. A választók hónapok óta tartó elégedetlensége után Harris jelölése felélénkítette a szavazókat. A demokraták és a demokratákhoz közel álló szavazók 78 százaléka most „lelkesebb a szokásosnál”, szemben a márciusi 55 százalékkal.
Lelkesedésük meghaladta a republikánus szavazók 64 százalékát, akik ma szintén lelkesebbek. A demokraták lelkesedése az adományokban is megmutatkozik: a Harris-Walz-kampány indítása óta több mint 540 millió dollárt gyűjtöttek össze.

Harris örömöt és reményt sugárzó üzenete a pragmatizmust („tegyél valamit”) ötvözi egy sor olyan intézkedéssel, amelyek célja, hogy a dolgozó amerikaiak számára megfizethetővé tegyék a mindennapi életet. Mindezt reális elvárások támasztják alá, Obama elnök szavaival élve: „soha ne becsüld alá az ellenfeledet”.

A republikánusok gyorsan alkalmazkodnak. Miután megduplázták a konzervatív, hagyományos, fehér munkásosztálybeli, és különösen a férfi szavazókra való apellációjukat, Trump volt elnök most olyan irányelveket jelent be, amelyek a bázisán túl is vonzóak lehetnek, többek között a termékenységi kezelések megfizethetővé tételét az egyszerű amerikaiak számára.

Gazdaságpolitika a középosztály számára

Trump máris támadni kezdte Harrist, kommunistának állítva be őt. Ez egyes szavazóknál hatásos lehet, de ezek a polarizáló módszerek azzal fenyegetnek, hogy kiszorítják azt, amire nagy szükség lenne: egy komoly politikai vitát a kormányzati beavatkozás szerepéről a gazdaságban.

Mindkét kampány a középosztálybeli (értsd: dolgozó osztálybeli) amerikaiakat célozza meg, és a hétköznapi amerikaiak jobb mindennapi körülményeibe való befektetés valós szükségességével foglalkozik. Harris számára ez megfizethetőbb lakhatást, gyermeknevelési támogatásokat és alacsonyabb egészségügyi költségeket jelent.

A politikai szakértők, a republikánusok, sőt még a demokraták körében is kellemetlen érzéseket kelt a Bidenomics. Mégis úgy tűnik, hogy Harris elnöksége továbbra is az előző elnök szemléletét követné.

Harris határozottan ellenezte Trump által javasolt vámokat (a legtöbb importárura 10 és 20 százalék közötti, a kínai árukra pedig több mint 60 százalékos vámot), amelyekkel kapcsolatban ő és a legtöbb közgazdász is elismeri, hogy fennáll a veszélye annak, hogy gyakorlatilag a fogyasztókra kivetett adóvá válnak. Harris ehelyett folytatná Biden politikáját, amely szerint a vámokat szelektíven alkalmazná, például a félvezető chipek behozatalára.

Egyesek arra szólítják fel Harrist, hogy gazdasági programját még inkább távolítsa el Trumpétól azzal, hogy két növekedéspárti politikát ígér: az Egyesült Államok legális bevándorlási rendszerének reformját és a szabadkereskedelmi megállapodások kiterjesztését.

A középosztály újjáépítését célzó intézkedések segítenek enyhíteni az amerikaiakat megosztó és a bevándorlók démonizálását tápláló félelmet. Az ilyen elveket azonban nehéz eladni az Egyesült Államokban. Az amerikaiak 51 százaléka azt mondja, hogy inkább kisebb, kevesebb szolgáltatást nyújtó kormányt szeretne, ami tükrözi a pártok megosztottságát: egy júniusi felmérés szerint a Trump-szavazók 79 százaléka kisebb szerepet szán a kormánynak, Biden szavazóinak 74 százaléka pedig nagyobb szerepet szeretne.

Külpolitika

A világ többi része számára az Egyesült Államok rövidesen elkövetkező külpolitikai lépései jelentik az egyik legnagyobb gondot. Harris kongresszusi beszéde és a CNN-nek adott interjúja néhány támpontot nyújtott. Eddig a legtöbb jel arra utal, hogy Biden és Harris között a külpolitika terén inkább folytonosság, mint változás lesz.

A MAGA-közeli republikánusok úgy vélik, hogy az USA-nak Kínára kell összpontosítania, Európának pedig saját biztonságáról kell gondoskodnia. J. D. Vance megerősítette ezt az álláspontot, és intellektuális alátámasztást nyújtott hozzá.

A CNN-nek adott interjújában Harris hangsúlyozta a transznacionális bűnszervezetek üldözésével kapcsolatos szerepét is, utalva arra, hogy a jog kiemelt szerepet fog kapni kormányában. Az egyik megválaszolatlan kérdés, hogy hogyan fogja egyensúlyba hozni az USA szuverenitásának heves védelmét az olyan nemzetközi jogi intézmények beavatkozásával, mint a Nemzetközi Büntetőbíróság.

Harris határozottan kiállt Ukrajna és a NATO mellett. Kínával kapcsolatban a kongresszuson világossá tette, hogy biztosítani fogja, hogy „az USA és ne Kína nyerje meg a versenyt” a 21. században. Azt is határozottan kijelentette, hogy az ő vezetése alatt az USA nem fog olyan diktátorokkal közösködni, mint Kim Dzsong Un és Vlagyimir Putyin. A legmegdöbbentőbb talán az a kijelentése volt, hogy „főparancsnokként biztosítani fogom, hogy Amerika mindig a világ legerősebb, legpusztítóbb haderejével rendelkezzen”.

Biden és Harris között azonban némi egyetértés mutatkozott. A kongresszuson Harris elkerülte a nemzetközi politikának az autokráciák és a demokráciák közötti éles keretbe foglalását.

Izraelről és Palesztináról szólva érzelmesen beszélt a palesztin nép szenvedéseiről, miközben óvatosan fogalmazta meg Izrael önvédelemhez való jogát, és szenvedélyesen szólt a túszok szenvedéséről és az október 7-i támadásokról.

Ez egy olyan politikai terület, amelyet az elkövetkező hetekben alaposan meg kell figyelni: képes-e Harris más politikát folytatni, mint Biden, miközben az Izrael és a Hamász közötti béketárgyalások továbbra is akadoznak, és azok a szavazók, akik számára a Gázai övezet döntő tényező, az amerikai politika megváltoztatását követelik?

Az előttünk álló napok nem a szokásos módon fognak zajlani a kampányban. Az Egyesült Államok modern történelmében még soha nem volt ilyen kevés ideje egy jelöltnek arra, hogy megalapozza pozícióját. A szeptember 10-i elnökjelölti vita azt fogja próbára tenni, hogy Harris képes-e reagálni Trump hazugságaira és elterelő hadműveleteire élőben, miközben az amerikaiaknak is el kell mondania, hogy ki is ő valójában.

A mérkőzés már a második félidő közepén jár, közben az egyik csapat csatárt is cserélt, az állás döntetlen, bár a demokraták mintha jobban állnának – a világ meg drukkol. Éspedig szó szerint az életéért: Trump esetleges győzelme olyan világpolitikai felfordulással járna, ami felforgatná nem csak az eddigi szövetségi rendszereket, de a gazdasági életet is mindenhol a bolygón.

Ne feledjünk: drukkolni szabad nekünk, de – a játékba nincs jogunk sem beleszólni, sem beleavatkozni.

Jó estét, jó szurkolást!

Szele Tamás