Kérem, nagy örömmel értesültem arról, hogy pont most, a magyar vasút sorsdöntő napjaiban – annál sorsdöntőbbet nehezen tudok elképzelni, mint amikor valami épp darabokra esik szét a legalább ötven éves haldoklás után – a MÁV novellapályázatot írt ki abból az alkalomból, hogy 140 éves a Keleti pályaudvar.
(Képünk illusztráció)
„Megannyi történet, szomorú, illetve örömteli esemény fűződik Budapest egyik legikonikusabb helyszínéhez, az idén 140 éves Keleti pályaudvarhoz.
Vajon milyen sorsok szövődtek itt az évek során? Milyen emlékeket hordoznak az épület falai és mit mesélnének, ha szavakba önthetnék az elmúlt 140 évet?
Mindene az írás? Szeretné kibontakoztatni az írói énjét? Ha önben is megszületett a történet, ami összeköti a múltat és a jelent, vagy csak elmerengett azon, milyen drámai vagy akár hétköznapi események játszódtak le itt, illetőleg a Keleti pályaudvar kapcsán, akkor ragadja meg a billentyűzetet és írja meg a saját novelláját a pályázati kiírásban felsorolt témák valamelyikében, minimum 3.500, maximum 5.000 karakter (szóközökkel) terjedelemben.
Választható témák:
Millennium
Első világháború
Második világháború
Utasellátó
Olimpikonok fogadása 1948
Keleti pályaudvar, mint a vasúti közlekedés egyik központi helyszíne
A Keleti pályaudvar épülete
Életképek a Keleti pályaudvarról
Keleti pályaudvar megnyitása
Beküldési határidő: 2024. szeptember 30., 18:00 óra”
A feladat szép és hálás, kár, hogy a váltótörés és a szerelvénykisiklás nem szerepel a megadott témák között, a szintbeli kereszteződésben történő, gépjárművel való ütközéssel és a síntörésekkel egyetemben, de ez van, az más kérdés, hogy amint elnézem, valamiféle édesbús, esetleg lelkes nosztalgia-novellákat várnak, amit maximum ötezer karakterből elég nehéz lesz kihozni. Legrosszabb esetben majd pályázik a zsűri és szétosztják egymás között a díjként megjelölt vásárlási utalványokat. Én is pályáznék, de sajnos novella helyett kabaréjelenettel, nem adhatok mást, csak, mi lényegem – lássuk akkor Hacseket és Sajót a Keletinél.
(Helyszín: üvegportálos kávéház terasza a Baross téren, a pályaudvarral szemben. Hacsek a teraszon ül, és szivarozás közben újságot olvas. Sajó érkezik, khaki térdnadrágban, zubbonyban, parafa sisakkal a fején, bőrét kicserezte a trópusi nap, nyakában katonai távcső, kezében iránytű. Tevéjét kiköti a tűzcsaphoz, majd Hacsek felé indul.)
- Alászolgája, Sajókám, hol járt, hogy hála Istennek hetek óta nem láttam? Afrikában?
- Alászolgája, Hacsek, nem, csak Püspökladányban voltam, az unokahúgom esküvőjén.
- Teveháton?
- Dehogy teveháton, vonattal.
- Akkor mindent értek, szegény barátom.
- Nem ért maga semmit. Mikor elindultam, még ifjú voltam, bohó és optimista, könnyelmű legényke, de ez a pár hét férfit faragott belőlem, aki nem fél dacolni a nehézségekkel.
- Meséljen, mi történt magával!
- A Keletiből indultunk. Akkor még öltönyt viseltem és lakkcipőt, málhám csak egy könnyű táska volt, gomblyukamban szegfű virított. Gondoltam, beszerzek pár falatot az útra és némi olvasnivalót – végül egy bennszülött árustól kaptam sült mérgeskígyót kiflibe ágyazva, ezt „hot dognak” nevezik és mustárral fogyasztják, meg egy Magyar Nemzetet. Kényelmesen felszálltam a kupéba, és mikor elindultunk, azt hittem, legkésőbb két óra múlva már szeretteim körében mulatozok. Aztán Mende előtt kicsit rosszul lettem.
- A sült kígyótól?
- Nem, a melegtől és a Magyar Nemzettől.
- Hát nem volt légkondicionálás a szerelvényen?
- De volt. Elvileg. A gyakorlatban nem működött. Szerencsére megmentett egy tapasztalt utastársam, aki Szolnokra igyekezett, a biztonság kedvéért három napi hideg élelemmel. Feneketlennek tűnő hátizsákjából pálinkát vett elő, az helyrehozta a gyomromat, aztán megkérdezte, hova igyekszem ilyen lengén. Mondtam, hogy csak ide, Püspökladányba, mire mélyen a szemembe nézett, és gratulált a bátorságomhoz. Kértem volna tőle pár tanácsot, de Szolnokon le kellett szállnia – annyit mondott, hogy még csak most kezdődnek a kalandjaim.
- Mondja, mondja már!
- A kerekek álmosítóan zakatoltak, komótos méltósággal szelte vonatunk a síkot, mikor Törökszentmiklós előtt megálltunk a nyílt pályán.
- Baleset történt?
- Nem, lejárt a mozdonyvezető munkaideje, és ezt a MÁV-nál nagyon szigorúan veszik. Ő egy hajtányon távozott és annyival nyugtatta az utasokat, hogy váltótársa meg fog érkezni valamikor, de maga sem tudja pontosan, mikor – semmiképpen se vágjunk neki gyalog az útnak, mert a helyi martalócok nem ismernek kegyelmet.
- Mihez kezdtek?
- Mikor már harmadik napja is hiába vártunk az új mozdonyvezetőre, kifosztottuk az étkezőkocsit. Minek következtében Utasellátóból gyorsan Ittasellátóvá változott. Másnap felmerült az ötlet, hogy telepedjünk le helyben, és alapozzuk megélhetésünket a töltés oldalában elvetett szotyolára, melyet az étkezőkocsiban találtunk. Én ezt elleneztem, és a többség velem tartott: nem adhattuk fel a reményt, hogy még látjuk szeretteinket, nem ragadhattunk ezen a kietlen, vad vidéken és a szotyola amúgy sem terem, mert meg van pirítva. Végül a váltás mozdonyvezető is megérkezett, de addigra megettünk két utastársunkat is.
- Hogyan érkezett meg?
- Ejtőernyővel. Viszont elvitt minket Kisújszállás utánig, ahol kisiklottunk váltóhiba és síntörés miatt.
- Hallgatni is borzalom.
- Itt vártunk, míg le nem járt neki is a munkaideje, akkor szamárháton távozott, juhásznak öltözve, hogy ne bántsák a bennszülöttek, és megígérte, hogy küld segítséget. Küldött is.
- Milyen formában?
- A Honvédség helikoptere dobott le nekünk 1963-as gyíkhús-konzerveket és ásványvizet, hárman bele is haltak.
- Miért, romlott volt a konzerv?
- Nem, fejbe találta őket, mikor leszórták. Az élelemtől viszont kissé jobban lettünk, és mivel kezdtünk hozzáedződni a viszontagságokhoz, daru nélkül visszaemeltük a szerelvényt a vágány ép szakaszára, majd betoltuk Kisújszállásra. A garnizon parancsnoka, bocsánat, az állomásfőnök személyesen fogadott minket, azt mondta, ilyen fenegyerekeket még nem látott, megvendégelt minket, de mozdonyt – sajnos – ő sem tudott adni, így lóvasúton indultunk tovább Karcag felé. Szétszedtük a szerelvényt, minden kocsit elé hat lovat fogtunk, és ha némi követési távolsággal is, de elindultunk, mint a mormonok az Oregoni Ösvényen. Tekintve, hogy óránként olyan két-három kilométert tehettünk meg ily módon, fél nap alatt értünk Karcagra, ahol abrakoltattunk, megitattuk, lecsutakoltuk a lovakat, és másnap reggel mentünk tovább, úti célom, a legendák Püspökladánya felé. Út közben lecsapott ránk a homokvihar, de mi törtük előre rendületlenül, ugyanis ha akartunk volna, se tévedhetünk le a sínekről. És végül... felderengtek előttem Püspökladány falai!
- Gondolom, az esküvőről lekésett.
- Dehogy késtem. A vőlegény ugyanis a bátaszéki állomásfőnök volt, ő jobb híján postakocsin indult Ladányba, de először foglyul ejtették a soltvadkerti kozákok, és csak váltságdíj ellenében szabadult, aztán lóháton, egy szál szerelővassal a kezében átverekedte magát a kecskeméti Betyárseregen, akik beduin kémnek nézték, pedig ritka sápadt ember, de úgy belepte a por, hogy nézhették volna eszkimónak is. Aztán Szolnoktól már csak az elvadult repceföldeken terjengő napelemfarmokon kellett átkelnie, melyek közé senki sem meri betenni a lábát, mert ott kísértenek az elhunyt utasok szellemei. Körülbelül akkor érkezett meg Ladányba, amikor én. Tartottunk is hetedhét országra szóló lakodalmat, Hencidától Boncidáig folyt a lé, és én sajnálattal gondoltam valamikori utastársaimra: bizony, akadt közöttük olyan is, akinek egész Brassóig kellett eljutnia, nekik még úton kellett lenniük – a végtelen úton, küzdelmek, viszontagságok, kalandok és ádáz ellenségek közepette...
- De hogy jött haza?
- Lefogadhatja, hogy nem vasúton. Rendeltem az Amazonon – az időjárásra való tekintettel – trópusi öltözéket, felszerelést, tevét.
- És kivitték?
- Ki. Drónnal. A tevét is. Feltarisznyáztam, és három nap alatt hazatevegeltem. Út közben kétszer is meg akartak állítani a beduin rablók, de elkiáltottam magaat, hogy „Új felszállók jegyeit, bérleteit kérem!”, mire eszük nélkül szétfutottak.
- De miért ide jött először? Én a maga helyében inkább otthon pihennék.
- Hallottam a MÁV novellapályázatáról, gondoltam, felajánlom nekik az utam leírását, hátha érdekli őket. Elvégre százezer forint a fődíj.
- Annyi, de nem forintban, hanem vásárlási utalványban.
- Az miért baj?
- Mire tudja váltani a MÁV vásárlási utalványát maga szerint?
- Gondolom bármire.
- Dehogy. Csakis vonatjegyre!
- Vonatot többé soha, soha, de soha... nincs szüksége százezer forintnyi jegyre, Hacsek?
- A hallottak után? Mars ki!
Szele Tamás
