Sokan hiszik, hogy a huszonegyedik század háborúit szellemi törésvonalak mentén vívják, egyik ideológia ütközik a másikkal, az autokráciák egymással is lelki rokonságot éreznek – nos, ez az alábbiak szerint egészen addig van így, míg anyagi vagy katonai, netán politikai hasznuk származik ebből, ha ez a motiváció megszűnik, vége a nagy barátságnak is közöttük.
(Képünk illusztráció)
Ilyen alapon nagyon érdekes összefüggéseket tár fel előttünk a Riddle hasábjain Nyikolaj Kozsanov, a Katari Egyetem kutatóhelyettese. Azt mondja, hogy az Öböl-menti monarchiák barátai ugyan Moszkvának, de csak két feltétellel: egyrészt, legyen számukra nyereséges a kapcsolat, másrészt ne haragudjon meg érte túlzottan Washington. Egyszóval: kötéltáncot járnak a Kelet és a Nyugat között, hintapolitikát folytatnak, míg tehetik.
A kortárs szakértői körökben általánosan elterjedt nézet, hogy az Öböl-menti Együttműködési Tanács (GCC) országai, azaz Szaúd-Arábia, Kuvait, Bahrein, Katar, az Egyesült Arab Emírségek és Omán általában Putyin Oroszországával tartanak össze a Nyugattal való konfrontációban, valamint az ukrajnai háborúban. A fő motiváció állítólag az a gazdasági haszon, amelyet ezek az országok az orosz gazdaság Ázsia felé való átirányításából, valamint Moszkva szankciók kijátszásához nyújtott segítségéből húznak. Külön kiemelik az OPEC+ keretében Oroszországgal folytatott együttműködést, amelynek célja az arab olajtermelők számára elfogadható árszint fenntartása. Bár ezek az állítások bizonyos mértékig igazak, fontos árnyalatok akadályozzák meg, hogy ez az együttműködés szövetségnek vagy akár stabil partnerségnek minősüljön.
Az előnyök számbavétele
Az Öböl-menti országokkal - elsősorban Szaúd-Arábiával és az Egyesült Arab Emírségekkel - folytatott orosz kereskedelmi és gazdasági együttműködés valóban jelentősen nőtt a teljes körű háború kitörése óta. Az orosz média szerint a 2021-2023-as időszakban az orosz-szaúdi kereskedelem 2,2 milliárd dollárról 3,3 milliárd dollárra, a kereskedelmi forgalom pedig 5,3 milliárd dollárról 11,2 milliárd dollárra nőtt. Itt azonban nem csak a kereskedelmi forgalomról mint olyanról van szó, vagy arról, hogy az említett országok részt vesznek az Oroszországgal szemben bevezetett szankciók kijátszására irányuló tervekben. Magának Oroszországnak nehéz gazdasági helyzete miatt a Moszkva és a GCC-országok közötti befektetési partnerség fejlődése fontos mutatóvá vált. Moszkva gazdasági kapcsolatainak a nem nyugati partnerek felé történő átirányításával megnőtt a Perzsa-öböl arab monarchiáinak szerepe az orosz agrár- és ipari komplexum termékeinek, a drágakő- és nemesfémtermelőknek, valamint az IT-technológiáknak piacaként. Az orosz fűtőolaj és a gázolaj szintén fogyasztókra talált a Perzsa-öbölben. Ráadásul nemcsak a viszonteladásról és az árkülönbség kijátszásáról van szó, amikor az orosz nyersanyagokat kedvezményesen vásárolják, a saját exportjuk pedig drágább, hanem arról is, hogy Szaúd-Arábia belső igényeit fedezzék az erőművek számára a csúcsidőszakokban szükséges további üzemanyaggal. Más szóval, Oroszország az ukrajnai teljes körű invázió kezdete óta egyre nagyobb szerepet vállal a régió számos országa élelmiszer- és energiabiztonságának szavatolásában.
Ahhoz, hogy az orosz gazdaság az új körülmények között is fennmaradhasson, különös jelentőségre tettek szert a nemzetközi közlekedési folyosók, amelyek Moszkva számára hozzáférést biztosítanak az ázsiai és afrikai célállomásokhoz. És ebből nem maradhatnak ki a GCC-országok sem. Az Iránon áthaladó észak-déli nemzetközi közlekedési folyosó építésében való részvételük további lendületet adhat ennek a közlekedési folyosónak a fejlődéséhez, és a fudzsairai kikötő (Egyesült Arab Emírségek) tároló létesítményei fontos ugródeszkaként szolgálnak az orosz szénhidrogének Afrikába, Ázsiába, sőt Európába történő szállításához (bár ez utóbbi esetben „szürke” módszereket alkalmaznak).
Oroszország a GCC-országokkal való kapcsolatokat is fejleszti, többoldalú keretek között dolgozva. A 2024-es kazanyi csúcstalálkozó bebetonozta az Egyesült Arab Emírségek BRICS-hez való csatlakozását, és stratégiai jelentőségű a Szaúd-Arábia és Oroszország közötti interakció az OPEC+ keretében. Oroszország az Eurázsiai Gazdasági Unió (EAEU) keretében is igyekszik kapcsolatokat kialakítani az Egyesült Arab Emírségekkel és Szaúd-Arábiával. Az Emírségek 2024-ben előrehaladott terveket terjesztettek elő egy szabadkereskedelmi övezet létrehozására ezzel az integrációs blokkal.
A politikai párbeszéd és annak következményei
A gazdasági kapcsolatok fejlesztése együtt jár a különböző szintű politikai kötelezettségvállalások fokozásával. A 2023-as év ebből a szempontból különösen fontos és eredményes volt, és Putyin nagyszabású látogatásaival tetőzött az Egyesült Arab Emírségekben és Szaúd-Arábiában. Gyakorlati szempontból azonban sokkal jelentősebb volt az Oroszország-GCC stratégiai párbeszéd hatodik miniszteri találkozója, amelyre Moszkvában került sor. A találkozón elfogadták a 2023-2028 közötti időszakra vonatkozó közös cselekvési tervet, és egyértelműen felvázolták a Moszkva és a Perzsa-öböl arab monarchiái közötti együttműködés fejlesztésének kiemelt területeit. Ezek: kereskedelmi és gazdasági együttműködés, befektetési együttműködés, kereskedelmi és regionális kérdések (elsősorban a palesztin kérdés körül kialakult helyzet). Ezeket a megállapodásokat 2024 őszén a Rijádban tartott hetedik miniszteri párbeszéd keretében rendezett találkozón megerősítették.
A GCC-államok erősen vonakodnak az Oroszországgal szembeni nyugati szankciók betartása miatt, sőt néha teljesen megtagadják azok teljesítését. Az ukrajnai háborúról szóló vitákban igyekeznek semlegesek maradni. A régió hat országa közül csak Katar és Kuvait tett kritikus nyilatkozatot Moszkvával szemben. Szaúd-Arábiában és az Egyesült Arab Emírségekben egyáltalán nem fogadják szívesen a Putyin-ellenes nyilatkozatokat. Ráadásul az Oroszország és a Nyugat közötti szankcióháborúban a Perzsa-öböl arab monarchiáinak uralkodó elitje rendszeresen Moszkva pártjára áll, azzal vádolva a nyugati országokat, hogy az Oroszország elleni szankciókkal destabilizálják az energiapiacokat és károsítják a világgazdaságot.
Egyelőre szó sincs szövetségről
Még túl korai lenne szövetség kialakulásáról beszélni Oroszország és a GCC-országok között. Először is, nem szabad őket monolitikus tömbnek tekinteni. Minden országnak megvan a maga megközelítése Oroszországgal, a Nyugattal való konfrontációjával és a Kreml ukrajnai fellépésével kapcsolatban. Míg Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek elitje igyekszik kerülni Oroszország bírálatát, addig Kuvait és Katar saját történelmi tapasztalataira támaszkodva Ukrajnával kapcsolatban már az első hónapok folyamán is kritikusan viszonyult Moszkva lépéseihez. Az Oroszországgal való aktív kapcsolattartás sem jelenti az Ukrajnával folytatott együttműködés hiányát, amelyet az Öbölben (Katarban és Szaúd-Arábiában) szívesen fogadnak, sőt, humanitárius és diplomáciai segítséget is nyújtanak Ukrajnának.
Az amerikai dominancia továbbra is jelentős, és még a régió vezetője, Szaúd-Arábia is figyelembe veszi ezt: miközben Trump visszatérését fontolgatta a Fehér Házba, Rijád igyekezett elhalasztani a BRICS-országokhoz történő közeledését, hogy elkerülje a kapcsolatok megterhelését az új amerikai kormányzattal. Az is tisztázatlan, hogy az első hírekkel ellentétben miért inkább Rijádot választották az Egyesült Államokhoz hagyományosan közelebb álló Doha helyett a 7. Oroszország-GCC stratégiai párbeszédet folytató miniszteri találkozó házigazdájának.
A GCC-országok diplomáciai köreinek képviselői hangsúlyozzák, hogy az Egyesült Államokkal való szövetségi kapcsolatok prioritást jelentettek és jelentenek számukra, és hogy az Oroszországgal való kapcsolatépítés addig zajlik, amíg az nem árt a Washingtonhoz fűződő kapcsolatoknak (az esetleges ártalmakkal szembeni tolerancia azonban változó lehet: a kuvaiti és katari legalacsonyabbtól az Egyesült Arab Emírségek legmagasabb szintjéig). Érdekes módon még az Egyesült Arab Emírségek is kénytelen betartani a szankciókat, ha az USA komolyan ragaszkodik ehhez. Ez felveti a kérdést, hogy a GCC-országok mennyire hatékonyan segítik Moszkvát a szankciók kijátszásában. Mint a gyakorlat mutatja, az erről a hatékonyságról szóló hírek meglehetősen eltúlzottak.
Mit látunk?
Az Oroszország által az olaj- és kőolajtermék-kereskedelemben alkalmazott technikákat - árnyékflotta használata, olajkereskedelem kikapcsolt nyomkövetővel közlekedő tartályhajókon, reexport harmadik országokon keresztül, a termékek eredetét igazoló dokumentumok hamisítása és így tovább – nagyrészt a jól ismert iráni gyakorlatból vették át. Emellett a szankciók kijátszásának elsődleges útvonalai és az érintett kulcsszereplők sem titkosak. Bár a részletek, például a vállalatok és magánszemélyek azonosítása időbe telhet, ez teljes mértékben megoldható. Amint azt Trump első elnöki ciklusának az Iránnal szembeni szankciókkal kapcsolatos tapasztalatai megmutatták, ha van elegendő politikai akarat, az arab szankciók tranzitja jelentősen csökkenthető, ha nem is teljesen blokkolható. Más szóval a Nyugat lehetővé teszi az arab monarchiák számára, hogy segítsenek Moszkvának kijátszani a szankciókat, és hasznot húzzanak belőle. A logika nagyon egyszerű: Oroszország túlságosan fontos a világgazdaság számára, mint energiaforrás-beszállító. Nem Irán vagy Venezuela. Oroszországot teljes kereskedelmi embargóval sújtani kihívást jelentene, ha ugyan nem volna lehetetlen. Ráadásul ennek a lépésnek a világgazdaságra gyakorolt hatását – amely az energiaárak emelkedésének újabb fordulójával szembesülne, ami és hatással lenne más gazdasági ágazatokra is – nehéz lenne megfékezni.
Az uniós országok már a Nyugat és Oroszország közötti szankcióháború első évében kialakítottak egy nem hivatalos elvet mely szerint a GCC-országok büntetlenül együttműködhetnek Oroszországgal a kérdések egész sorában (beleértve a szankciók megkerülését is), amennyiben együttműködésük nem befolyásolja közvetlenül a frontvonalbeli helyzetet, hozzájárul a gazdasági helyzet további romlásának elkerüléséhez, és nem sérti durván a szankciórendszert. Ez az elv nagyrészt megmagyarázza, hogy a GCC-országok miért szolgálhatnak átrakodási csomópontként az orosz olaj és kőolajtermékek kereskedelmében, miközben szigorúbbak az Oroszországgal való együttműködésre vonatkozó pénzügyi korlátozások betartásában. A GCC-országok igyekeznek nem átlépni a tényleges „vörös vonalakat”, és csak ott lépik át azokat, ahol ez hallgatólagosan megengedett.
„Ez csak üzlet, nem személyes ügy”
A jelenlegi körülmények között téves az a feltételezés, hogy a Perzsa-öböl arab monarchiái „szövetséget” kötnek
Oroszországgal, vagy nyíltan oroszbarát álláspontot képviselnek. Politikájukat a pragmatizmus határozza meg, amelyet az ukrajnai háború és a világpolitikai helyzet egyedi megítélése alakít. A GCC-országok cselekedeteinek valódi indítékai gyakran csak lazán kapcsolódnak Oroszországhoz.
Először is, a legtöbb arab monarchia nem tekinti az ukrajnai háborút „saját” konfliktusának. Távolinak tűnik, nem kapcsolódik a régiójukhoz, történelmükhöz vagy kultúrájukhoz. Ráadásul az arab vezetők távolságtartását erősíti, hogy a nyugati országok az ukrajnai helyzetre összpontosítanak, gyakran a közel-keleti kérdések rovására.
Másodszor, a pragmatizmus áthatja az olyan országok politikáját, mint Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek és Kuvait, amelyek támogatják az OPEC+-on belüli együttműködést Oroszországgal. Ezek az országok abban érdekeltek, hogy maximalizálják a szénhidrogénexportból származó bevételeket, és fenntartsák befolyásukat az ingadozó olajpiacok felett. Oroszország fontos szerepet játszik az OPEC+ hatékonyságának biztosításában, és a Moszkvával való kapcsolatok megszakítása valószínűleg több kárt okozna, mint hasznot.
Harmadszor, érdemes megjegyezni, hogy a GCC-országok továbbra is aktívan módosítják külpolitikájuk prioritásait, elsősorban az USA változó regionális szerepével összefüggésben. Az Egyesült Államok korlátozott válasza a szaúdi olajlétesítmények elleni 2019-es abqaiqi és khurai támadásokra, amelyeket állítólag az Irán által támogatott houthik követtek el, megmutatta a GCC tagállamai számára, hogy az USA már nem érdekelt abban, hogy a biztonságukat ugyanolyan mértékben garantálja, mint korábban. Eközben az amerikai politikusok ezt követően az OPEC ellen az úgynevezett NOPEC-törvény (No Oil Producing and Exporting Cartels Act) elfogadásával fenyegetőztek a magasabb olajárak miatti büntetésként, valamint számos más lépést is kilátásba helyeztek, többek között azt, hogy az USA 2022-ben az árak csökkentése érdekében olajat szabadít fel a stratégiai kőolajkészletből, ami megmutatta, hogy még egy egykor hűséges szövetséges is képes a Perzsa-öböl arab monarchiáinak érdekei ellen tenni, ha úgy ítéli meg, hogy ez szükséges. Ebben a helyzetben a GCC-országok jelentős erőfeszítéseket tesznek külpolitikai kapcsolataik diverzifikálására, hogy biztonságosabb és függetlenebb úton járjanak, ugyanakkor megőrizzék kapcsolataikat az Egyesült Államokkal mint fő partnerrel. Így a GCC-országoknak nem áll érdekében, hogy teljes mértékben az oroszellenes vagy az oroszbarát táborhoz igazodjanak.
Negyedszer, az Öböl-országok bizonyos empátiát tanúsítanak Oroszországgal szemben, mivel attól tartanak, hogy a Moszkva ellen alkalmazott szankciós mechanizmusokat egy napon ellenük is bevethetik. Például az EU azon kezdeményezését, hogy az orosz olajra árplafont szabjon ki, Szaúd-Arábia a saját érdekeit fenyegető potenciális veszélynek tekintette, ami Rijádot közelebb vitte Moszkvához.
Végül a globális zöld program átformálja az arab monarchiák politikáját. Ahhoz, hogy versenyképesek maradjanak a világpiacokon, kénytelenek alkalmazkodni az új környezeti felelősség normáihoz, ami közelebb hozza őket a hasonló kihívásokkal küzdő Oroszországhoz. Ez ugyanakkor feszültséget okoz a Nyugattal szemben, amely a felgyorsított energetikai átmenetet szorgalmazza.
Az arab monarchiák Oroszországgal kapcsolatos politikáját tehát nem a szövetségépítési törekvések, hanem a pragmatizmus, az érdekek kiegyensúlyozása és a kockázatok minimalizálásának vágya vezérli egy instabil globális környezetben.
Mi a következő lépés?
Oroszország és a Perzsa-öböl arab monarchiái közötti kapcsolatok távol állnak a szövetségtől. Sőt, még csak nem is beszélhetünk hosszú távú partnerségről. Oroszország és a GCC-országok – elsősorban Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek – inkább útitársaknak bizonyulnak, akiknek interakcióit a kölcsönös gazdasági előnyök és stratégiai számítások diktálják. Ezek a kapcsolatok a szankciókból és az amerikai külpolitika befolyásából eredő jelentős korlátozásokkal szemben alakultak ki. Az aktív szerepvállalás ellenére a GCC-országok továbbra is Moszkva és a Nyugat között egyensúlyoznak, a pragmatizmus logikája és nemzeti érdekeik által vezérelve. E partnerség jövője nagymértékben függ a globális energiapolitikában bekövetkező változásoktól, az USA szerepétől a régióban, valamint a felek új kihívásokhoz való alkalmazkodási képességétől.
Hintapolitika? Kötéltánc? Nevezzük ahogyan akarjuk: de nem árt tudni, hogy minden kötél elpattan, minden hinta leszakad egyszer.
Szele Tamás
