Most, hogy Donald Trump lett az Egyesült Államok elnöke, aki korábban bejelentette, miszerint huszonnégy óra alatt véget vet az ukrajnai háborúnak (és ezt azóta is halogatja, a megígért egy napból lett már száz is), a világpolitikában vészesen megnőtt a terepszínű, páncélozott és sorozatlövő, nehézfegyverzetű békegalambok száma.

(Képünk illusztráció)

Soha még ennyi demagóg nem várta Ukrajna végső megaláztatását és Putyin apoteózisát, soha még ennyit nem hazudoztak pacifizmusról, kompromisszumokról, illetve az arra való hajlandóság hiányáról, mely állásponthoz alapvetően szükséges a valóság tökéletes figyelmen kívül hagyása, valamint a zsigeri rosszindulat és önzés is. Már persze a Moszkva irányába megnyilvánuló szervilizmuson kívül.

A helyzet átfogó elemzését – melyre feltétlenül szükség van, ha érteni is kívánjuk az esetleges béketárgyalások jelentőségét és lehetőségeit – Borisz Bondarjev volt orosz diplomata mutatta be a Moscow Times hasábjain. Róla annyit kell tudnunk, hogy 2022. május 23-án, tiltakozásul a Putyin által Ukrajna ellen indított agresszív háború miatt, lemondott minden tisztségéről és az emigrációt választotta. Akkor lássuk, ő miképpen látja a világ jelenlegi állapotát – aztán majd elmondom, én miképpen látom (a két álláspont nincs egymással ellentétben, inkább kiegészítik egymást).

Donald Trump amerikai elnökválasztáson aratott győzelmének köszönhetően politikai és diplomáciai körökben már az idén megkezdődhetnek a béketárgyalások Ukrajna és az Oroszországi Föderáció között. Több NATO-ország fonotlgatja, hogy a harcok befejezése után békefenntartókat küldjön Ukrajnába, vagy hogy demilitarizált övezeteket hozzanak létre ott.

Mindez a legjobb esetben is korainak tűnik. A háborúnak még nincs vége, és Vlagyimir Putyin elnök nem érte el a céljait. Ugyanakkor a nyugati „békefenntartó” törekvések csak azt mutatják, hogy hiányzik a háború befejezésére irányuló ésszerű stratégia. Az elmúlt három évben senki sem javasolta olyan stratégia kidolgozását, amely tekintetbe venné Európa és a világ jövőbeli biztonsági struktúráját. Ráadásul az, hogy a Nyugat nem tett határozott lépéseket Ukrajna támogatására, olyan diplomáciai vákuumot teremtett, amelyet Moszkva nagyon is szívesen betöltene.

Mielőtt bármiféle tárgyalások kezdődnének, meg kell határozni, hogy miről is szóljanak ezek a megbeszélések. „A háború befejezése” kiváló szlogen a politikusok számára a helyi szavazatok megszerzéséhez, de túl homályos ahhoz, hogy megértessük, hogyan is nézhetne ki ez a valóságban. Hogyan kell a háborút leállítani? Mi lesz a hadviselő felek álláspontja? Ki melyik régiót ellenőrzi? Milyen intézkedéseket hajtanak végre a béke garantálása érdekében, és kinek kell ezt megtennie? stb. Több tucatnyi ilyen kérdés merül fel. Azonban még ezek a kérdések is elhamarkodottak.

Először is, minden tárgyalónak vagy közvetítőnek tisztában kell lennie azzal, hogy miről szól ez a háború, és mik az egyes felek céljai. Itt veszélyes szakadékot látunk a nyugati gondolkodásban, hiszen a politikusok azt gondolják, hogy Putyin területi előnyöket akar. Ez nem is állhatna távolabb az igazságtól.

Putyin és környezete számára a politikai túlélés a legfontosabb, ami a fennálló hatalmi rendszer megőrzésétől függ. Mivel az országon belül sikeresen elfojtottak minden ellenzéki kezdeményezést és rendszerrel szembeni ellenállást, a Kreml a Nyugatot, elsősorban az Egyesült Államokat tekinti a fő fenyegetésnek, mivel Putyin elitje – többnyire a hidegháborús mentalitásukhoz ragaszkodó volt KGB-tisztek – szerint a Kreml jelenlegi rendszerének és az orosz civilizációnak a megsemmisítésére törekszik, amely szerintük az utolsó bástya a világ feletti korlátlan amerikai dominanciával szemben.

Moszkva úgy látja: az egyetlen módja annak, hogy megvédje magát az ellenséges amerikai tevékenységektől, az, hogy a világot elszigetelt befolyási szférákra osztja. Putyin legalább a posztszovjet térség és – lehetőleg – az egykori Varsói Szerződés államai fölött igyekszik érvényesíteni személyes szuverenitását, rávéve Washingtont, hogy ismerje el kizárólagos jogait a térségben. Ettől azt reméli, hogy az amerikai hegemonistákat a „helyükre tudja tenni”, és meg tudja őrizni a hatalmát.

Ezért döntött úgy a Kreml, hogy megismétli a Krím 2014-es annektálását nagyobb léptékben, egy „kis győztes háború” megrendezésével Ukrajna ellen. Ennek az országnak a meghódítása megadná Putyinnak azt a státuszt, mintha az „orosz földek valódi összegyűjtője”, egy nagy és legyőzhetetlen uralkodó lenne, megszilárdítva népszerűségét az elkövetkező évekre. Ami a legfontosabb, az egész világnak megmutatná, hogy sem az USA, sem a NATO – a bolygó legnagyobb katonai hatalma – nem tehet semmit Oroszország megállítására. Putyin Oroszországa a mindenkori győztes. Most Moszkva és szövetségesei (mint Kína és Irán) mindják ki az utolsó szót a világpolitikában, nem pedig a Nyugat.

Így a Putyin által Ukrajna ellen indított háború a jelenlegi világrend elleni támadás, anélkül azonban, hogy az Oroszországi Föderáció közvetlenül szembeszállna a Nyugattal. Nem lenne túlzás ezt a háborút egy új világháború első szakaszának nevezni, amelynek célja bolygónk politikai térképének átrajzolása. Moszkva szókimondóan hangoztatja azt a tervét, hogy helyrehozza azt, amit történelmi hibának tekint, és ami miatt Oroszország a nemzetközi színtéren kívül rekedt.

2025 januárjától az orosz hadsereg nagyon lassan és hatalmas veszteségekkel halad előre. A győzelem elérése pusztán katonai eszközökkel nagyon nehéz lesz. Ezért Moszkva jelenlegi stratégiája az, hogy Ukrajnát kimerítés útján foglalja el, folyamatos csapásokat mérve a polgári és energetikai infrastruktúrára, és megpróbálva viszályt szítani a Nyugaton, hogy aláássa az egységet, amely szükséges lenne Ukrajna további katonai támogatásához.

Putyin arra számít, hogy idővel a háborús fáradtság eluralkodik mind az ukrán társadalmon, mind a nyugati országokon, különösen Európán, ami a Kijevnek nyújtott katonai támogatás csökkentéséhez vagy akár megszűnéséhez vezet.

Az orosz vezető készen áll arra, hogy a Nyugat bármilyen kísérletét felhasználja arra, hogy Oroszországot és Ukrajnát tárgyalóasztalhoz ültesse. Ha akár csak ideiglenes tűzszünetre kerül sor, Putyin jelentős engedményeket fog követelni, amelyek alapján egyre nagyobb politikai és katonai nyomást gyakorolva leigázná Ukrajnát.

Mivel a tárgyalási kezdeményezés nem az orosz kormánytól származik, Moszkva fogja eldönteni, hogy mi elfogadható számára és mi nem. Putyin bármikor elutasíthat bármilyen javaslatot, mivel arra számít, hogy végül sikerülni fog Ukrajna eltiprása.

Nyilvánvaló, hogy Putyin kategorikusan ellenezni fogja Ukrajna NATO-felvételének bármilyen halvány esélyét is, valamint azt, hogy NATO-csapatokat küldjenek Ukrajnába, hogy azok egy demilitarizált ütközőzónában állomásozzanak, ami de facto azt jelentené, hogy Ukrajna a NATO védelme alá kerül.

Semmilyen tűzszüneti megállapodás, még egy ideiglenes sem írható alá a Moszkva elleni szankciók teljes vagy legalább részleges feloldására vonatkozó kötelezettségvállalás nélkül – ez lesz Putyin egyik fő feltétele.

A Kreml korábbi nyilatkozataiból ítélve egy olyan alku, amelyet Moszkva elfogadhatónak tartana, a következőképpen nézne ki:

Egy ilyen megállapodás aligha nevezhető méltányos és kölcsönösen előnyös alkunak. Ilyen feltételek mellett Putyin annyira meggyengíti Ukrajnát, hogy az elveszíti függetlenségét, és a Kreml így demonstrálja a világnak, hogy a NATO és különösen az Egyesült Államok képtelenek ellenállni törekvéseinek. A nemzetközi közösség szemében ez a nyugati hatalom további hanyatlását fogja jelenteni.

Az USA és a NATO hatalmas katonai és gazdasági fölényéről Oroszországgal szemben bebizonyosodik majd, hogy az nem más, mint délibáb, mivel nem hajlandóak használni a befolyásukat. Így a világ úgy fogja látni, hogy a Nyugat gyenge, és nem érdemli meg, hogy a globális hierarchia csúcsán álljon.

Ez a vélt gyengeség rövid életűvé fog tenni minden békét. Moszkva és más revizionisták ezt kihasználva támadni fogják a Nyugat globális érdekeit. Nyilvánvaló, hogy a kérdés bármilyen átmeneti megoldása – tűzszünet vagy fegyverszünet – további problémákat fog okozni Ukrajnának és a Nyugatnak egyaránt.

Putyin célja tehát nem annyira a győzelem, mint inkább az Egyesült Államok megalázása. Az orosz politikai gondolkodástól mindig is idegen volt az az elképzelés, hogy létezhet mindkét fél számára előnyös a rendezés – bármely kérdésben.

Ha Ukrajna és nyugati szövetségesei elutasítanak egy ilyen alkut, akkor háborús uszítással fogják vádolni őket, míg Putyin mosolyogva mondhatja, hogy ő mindent megtett „a béke érdekében”. Az orosz propaganda dühöngve ábrázolja majd a nyugati tábort a legsötétebb színekben, miközben az orosz csapatok rutinszerűen folytatják a harcokat és a bombázásokat.

Ezért egyszerű a következtetés: egy olyan kompromisszum Putyinnal, amely Kijevnek és szövetségeseinek érdekeit is tiszteletben tartja, elvileg lehetetlen. Putyin soha nem lesz elégedett mindaddig, amíg ellensége meg nem gyengül. Nincs közös tárgyalási alap, nincs közös cél. Az egyik félnek el kell ismernie a másik fölényét.

A következtetés, amelyet ebből le kell vonni, egyszerű: ez a konfliktus már most egy új világrend körvonalait próbálja formálni. A kihívásról nem lehet egyszerűen tárgyalni. Bölcs és alapos stratégiára van szükség a háború megállításához anélkül, hogy más revizionistákat is felbátorítanának erre a játékra. A Nyugat előtt álló kérdés egyszerű – el kell döntenie, győzni akar, vagy veszíteni.

Nincs rá mód, hogy mindkét fél elégedetten távozzon ezekből a vitákból.

Eddig tart Bondarjev véleménye, most következzen az enyém.

Természetesen a legapróbb részletekig egyetértek a volt orosz diplomata meglátásaival, hiszen ő maga is tanúja volt annak, ahogy Moszkva jelenlegi NATO-politikáját és világpolitikai doktrínáját létrehozták. Tiltakozott is ellene. Okkal, ugyanis a 2021 év végi követelések az orosz diplomácia egy ősi hagyományát folytatták: lehetetlent kell kérni, aztán követelni, majd ha nem teljesül, vállat vonogatva háborút indítani azzal, hogy „a másik fél nem tartotta be azokat az egyszerű feltételeket sem, melyek a béke zálogai lehettek volna”. Ha az akkori ultimátumot megvizsgáljuk, még annál is messzebb menő következményekkel járt volna az elfogadása, mint amit Bondarjev említ: tulajdonképpen a fél világot demilitarizálni kellett volna, ideértve Japánt, Lengyelországot, a Baltikumot, Skandináviát, sőt, ha nagyon szigorúak Moszkvában, magát az Egyesült Államokat is (hiszen a tengeri határ is határ: és az ultimátum minden, az Oroszországi Föderációval határos állam teljes lefegyverzését követelte). A lehetetlen feltételeket a világ elé tárták, a világ nem fogadta el azokat, tehát megindult a teljes körű invázió Ukrajna ellen.

Most abban a helyzetben vagyunk, hogy mivel nagy valószínűséggel az Egyesült Államok fogja előterjeszteni a béketárgyalások, sőt, a béke feltételeit, Putyinon áll, mit nem fogad el ezek közül, majd válaszul milyen saját igényekkel lép fel. Körülbelül azt fogja követelni, amiket Bondarjev vázol. Mondjuk a legszebb közülük a szankciók miatti kártérítés, ez ügyben csak azt lehet mondani, amit a viccbéli svéd bakter, mikor a vonat tőből levágta mindkét lábát (a poént nem ismertetném, mert nem tűri a nyomdafestéket). De ezek szerint a világ ki van szolgáltatva egy gátlástalan, hatalommániás hazudozó kényének-kedvének?

Nos, itt jegyezném meg: nem okvetlenül. Lehetetlent kér? Fizessük ki a saját pénzével, követeljünk mi is lehetetlent tőle. Ezt illusztrálja a román népmese a homokból font kötélről, melyet megpróbálok pár szóban összefoglalni.

Egyszer volt, hol nem volt, történt, hogy Havasalföldön új és fiatal vajdát választottak, aki nem szenvedhette az idős embereket. Legelső parancsa az is volt, hogy végezzenek ki minden öreget, kezdjen új lapot az ország az életerős, fiatal nemzedékkel. Hanem megtudta ezt a török szultán, és rögtön rájött: ezeket a nyeretlen kétéveseket, tapasztalatlan suhancokat fél kézzel becsapja, könnyen megszerezheti az országukat. Követet küldött hát a vajdához, azzal, hogy adják neki vissza a homokból font kötelet, amit még a nagyapja adott nekik kölcsön, de ízibe, három napon belül, mert különben haddal jön érte! A vajda emberei hiába kutatták a homokból font kötelet égen-földön, pincében-padláson, nyoma sem volt. Próbáltak újat fonni, az sem sikerült. Hanem akadt az udvarban egy fiatalember, aki elrejtette az apját egy barlangba a mészárlások elől, és most tanácsot tudott kérni tőle. Az apja rácsodálkozott:

• Megint a török szultán? No, az minden hájjal megkent gazember, ismerem már a fortélyait. Homokból font kötelet kíván?

• Azt, édesapám, vagy felprédálja az egész országot.

• Nem baj, fiam. Mondjátok meg a követnek: „Őseink, amikor kölcsön vették a kötelet, amit most kérsz, azt mondták őseiteknek: vágjátok le a kötél egyik végét, hogy próbaképpen, mintaként nálatok maradjon. Nehogy másik kötelet adjunk vissza.” Szóval, ha elküldi a szultán a homokból font kötél nála lévő végét, mi majd elküldjük azt, ami nálunk van.

Az invázió – hogy, hogy nem – elmaradt, hiszen ahogy Havasalföldön nem lehet kötelet verni homokból, nem képesek erre Sztambulban sem. Én is valami ilyesmit javasolnék a nyugati diplomácia vezetőinek: ha homokból font kötelet követelnek tőlük, kérjék el ők is a másik végét, kérjenek hasonló lehetetlenséget válaszul: ezzel ránthatják ki a szőnyeget az abszurd áldiplomácia alól. Ne hagyjuk, hogy zsaroljanak minket.

Javasolnám a homokból font kötél elvének alkalmazását – de kinek? Trump nem fogadná meg, másnak pedig nem érdemes.

Szele Tamás