Ma messze utazunk, a mesés Indiába, remélem, nem mindhiába, ugyanis elég faramuci helyzet alakult ki a szubkontinensen. Már komoly jutalmat is felajánlottak, mint azt a Meduza írja, mármint annak a bölcs vagy ravasz embernek, aki meg tudja mondani – és be is tudja bizonyítani az érvelését! – milyen nyelven beszéltek Mohenjo Daro és Harappa őslakosai.

(Képünk illusztráció)

Mi sem egyszerűbb, mondanánk, ott vannak a ránk maradt írásos emlékek, azokat kell elolvasni, mindjárt kiderül. Az ám, csak épp nem lehet, mert az Indus-völgyi civilizáció írását máig nem sikerült megfejteni. Mi több, a mai indiai belpolitikában ezek a megfejtetlen írással készült, ismeretlen nyelvű szövegek valóságos sarokkövét képezik legalább két ideológiának is, ha alaki megfejti őket, vagy az egyik pártnak, vagy a másiknak, szerencsés esetben mindkettőnek, de vége lesz. Szóval, akárhogyan is ötezer évvel ezelőtt éltek, van még befolyásuk ma is az öreg harappaiaknak. De lássuk, miről van szó.

2025-ben India az Indus-völgyi civilizáció, a legrejtélyesebb korai kultúra felfedezésének századik évfordulóját ünnepli. A tudósok még nem voltak képesek rájönni, hogyan szerveződött ez a társadalom, és nem tudták megfejteni az írásukat sem. Az indiai Tamilnádu állam hatóságai egymillió dolláros jutalmat tűztek ki annak, aki el tudja olvasni a számos feliratot, és rájön, milyen nyelvet beszéltek az Indus-völgyben a bronzkor idején. A tisztán tudományos nehézségek mellett politikaiak is akadnak: az ősi civilizáció örökségére a mai Indiában két, egymással feszült viszonyban lévő közösség is igényt tart.

A kutatók nem tudják megérteni, hogyan szerveződött az élet az Indus-völgyi civilizációban – lakói talán nem ismerték a társadalmi egyenlőtlenséget sem

Az Indus-völgyi civilizáció több mint 5000 évvel ezelőtt alakult ki. Kortársa volt a sumér városállamoknak és az óegyiptomiaknak, valamint az ősi kínai Erlitou kultúrának. Ezek együtt az „első civilizációk” egyfajta „klubját” alkotják. Az indus-völgyi civilizáció mintegy kétezer évig – a Kr. e. második évezred közepéig – létezett.

A kultúra szíve, amint az a nevéből is kitűnik, az Indus folyó völgye volt a mai India és Pakisztán területén. Területe a Himalája lábától keleten az Arab-tengerig, nyugaton az északi Hindukus hegységtől a déli Dekkán-fennsíkig húzódott – ez többször nagyobb, mint a vele egykorú folyamközi államok vagy Egyiptom területe. Az 1970-es években a régészek az indus-völgyi civilizáció egy kolóniáját Afganisztánban, az Amu-Darja felső folyásánál, egy lapis lazuli-lelőhely közelében találták meg.

Az civilizáció legfontosabb emlékei Harappa, Mohenjo-Daro, Rakhigarhi, Dholavira városok romjai (ezek mind modern nevek; nem tudni, hogy a bronzkorban hogyan hívták ezeket a városokat).

A városok bronzkori mérce szerint hatalmasak voltak – néhánynak több tízezer lakosa volt – és nagyon jól felszereltek. Az egyenes utcák derékszögben keresztezték egymást, és szabályos városrészekre osztották a várost, világos különbséget téve a lakó-, a munkahelyek és a közösségi életnek otthont adó negyedek között. Kifinomult vízellátó rendszereik voltak, számos kúttal, medencével és fürdővel. Az egész civilizációban egységes súly- és hosszmértékeket használtak, és a fő építőanyagukat, az égetett agyagtéglát is szabványosították.

Az Indus-völgyi civilizációval kapcsolatban a modern kutatók egyik fő kérdése az, hogy miért nem találtak nyilvánvaló régészeti nyomokat a jelentős társadalmi egyenlőtlenségekről. A romvárosokban nincsenek paloták, nincsenek elit temetkezések, de még templomok sincsenek.
A régészek úgynevezett citadellákat azonosítanak a fő lelőhelyeken. Ezek azonban nem úgy néznek ki, mint az uralkodó elit lakóhelyei, amelyek elkülönültek a lakosság többi részétől. A körülöttük lévő falak inkább szimbolikusak voltak, mintsem védelmi célokat szolgáltak. Egyes házak és temetkezések gazdagabbak, mint mások – de úgy tűnik, hogy nem voltak olyan hatalmas társadalmi szakadékok az Indus mentén, mint Egyiptomban, Mezopotámiában vagy Kínában a gazdagok és a szegények között. A kutatók nem találtak egyértelmű jeleit háborúknak sem.

A korai civilizációk „standard modellje” azt feltételezi, hogy a munkamegosztás társadalmi hierarchiát eredményez. Ez pedig állami hatalmat szül, amely képes a közmunkák megszervezésére. Például öntözőcsatornák ásására, templomok, kolosszális sírok és hasonlók építésére. És ahol van államhatalom, ott van szervezett erőszak is.
Az Indus-völgyi civilizációban nyilván volt munkamegosztás, nagyszabású közmunkák és valamiféle politikai szervezettség – de nem volt hatalmas egyenlőtlenség és szisztematikus erőszak, vagy legalábbis a régészek nem találják ilyesminek a nyomait – esetleg valamit kifelejtettek a leletek értelmezésekor.

Talán a civilizáció írásbeliségének megfejtése segíthet megérteni ezt a sajátosságot. A probléma az, hogy ez önmagában is rejtély.

Az Indus-völgyi civilizáció írását még nem sikerült megfejteni – nem világos, milyen nyelven beszéltek a lakói

Az ismeretlen írások megfejtésére számos megközelítés létezik. Össze lehet hasonlítani a rokon és ismert – így sikerült megfejteni mondjuk a föníciai ábécét vagy az ókori kínai feliratokat a jóscsontokon. Lehet kétnyelvű szöveget használni, ha akad ilyen – így fejtették meg az egyiptomi hieroglifákat és az ékírást. Ha hosszú szövegekről van szó, akkor statisztikai módszereket is alkalmazhatnak rajtuk, például karaktergyakoriság-elemzést – így olvasták ki a maja írást.

Az Indus-völgyi civilizáció írása esetében egyik megközelítés sem működik. Körülbelül 5 ezer írásos minta ismert, de mindegyik szöveg nagyon rövid (leggyakrabban öt jel, maximum 34), és nincsenek köztük kétnyelvű feliratok. Még az sem ismert, hogy milyen nyelven írták őket.
A feliratokat általában puha agyagba nyomták, pecsétnyomók segítségével.

A különböző kutatók legalább 400 és maximum 700 jelet számoltak össze: még abban sincs egyetértés, hogy mit tekintsünk egy jel variációinak, és mit különböző jeleknek. Mindenesetre egy ilyen katalógus túl nagy az alfabetikus vagy szótagíráshoz. Ezért általában úgy tekintik, hogy ez az írás logografikus, azaz minden jel egy bizonyos szót jelent, és másodlagos fonetikai olvasata is lehet. Ilyen az egyiptomi írás, az ékírás és a kínai írás.

Ugyanakkor a feliratok túlnyomó többsége összesen 67 karaktert használ. Ezek többnyire egyszerű dolgok sematikus képei: emberek, állatok, használati tárgyak és így tovább. Találtak absztrakt rajzokat is. Ezek némelyikét, amelyek azonos jelekből állnak, általában számok feljegyzéseként értelmezik. A jelkatalógus nagy része olyan karakter, amely legfeljebb ötször fordul elő az összes szövegekben; több mint száz jel viszont csak egyszer fellelhető. Néhány jel csak bizonyos régiókra jellemző.

Egy elmélet szerint ez valójában egy olyan proto-írás, amely bizonyos információkat közöl, de nem feltételez egy adott nyelven történő konkrét olvasást. Valami olyasmi, mint a mi útjelző tábláink, számítógépes ikonjaink vagy akár az emojik.

Két másik elmélet az Indus-völgyi civilizáció írását két különböző nyelvhez kapcsolja: vagy a dravida vagy a szanszkrit nyelvhez. És itt lépünk át a tudományos hipotézisek birodalmából a politikai spekulációk területére.

A bronzkori civilizáció nyelve és írása politikai problémát jelent a modern India számára

Ma az indiai szubkontinens elsősorban két nagy nyelvcsalád között oszlik meg: az északi részen az indoeurópai (hindi, urdu, bengáli, maráthi és mások), a déli részen pedig a dravida (telugu, tamil, kannada, malajálam és mások) nyelvek dominálnak.

A XIX. század közepén a tudósok megállapították az indiai, iráni és európai nyelvek rokonságát.

A 20. század közepéig a tudományos közösség úgy vélte, hogy e nyelvek őshazája India, és a Védák – a legrégebbi szanszkrit nyelvű vallási szövegek – az összes indoeurópai nép közös kulturális örökségét képezik. Az Indiában feltételezett proto-indoeurópai nyelv beszélői árjáknak nevezték magukat – innen az „árja elmélet”, amely sajnálatos szerepet játszott és játszik a rasszizmus és a nácizmus történetében.

Az 1920-as években, amikor brit régészek közzétették az Indus-völgyi civilizáció első módszeres leírásait, egyes tudósok az árjáknak tulajdonították ezt a kultúrát, míg mások előárjának tartották.

Ez a vita a modern tudományban már nem releváns. A régészeti, történeti-nyelvészeti és genetikai vizsgálatok kombinációjának köszönhetően a lehető legnagyobb biztonsággal megállapították: az indoeurópai nyelvek hordozói Közép-Ázsiából Indiába érkező jövevények voltak. És meglehetősen későn – 3-4 ezer évvel ezelőtt jelentek meg ott. Megjelenésük idején az Indus-völgyi civilizáció már nagyon régi volt, és a klímaváltozás miatt hanyatlani is kezdett.

A legtöbb modern tudós úgy véli, hogy az Indus-völgyi civilizáció nyelve a dravida volt. Nyugat-Pakisztánban, valamint a szomszédos iráni és afganisztáni területeken a mai napig fennmaradt a braui, egy 2-3 millió ember által beszélt dravida nyelv. A fő dravida nyelvterülettől azonban 1500 kilométer választja el beszélőit.

Van olyan elmélet is, amely szerint a braui az Indus-völgyi civilizáció nyelvének utolsó leszármazottja, amely fennmaradt a térségben. A brauira azonban évezredeken át olyan erős hatást gyakoroltak rá a szomszédos indoeurópai nyelvek, hogy lehetetlen rekonstruálni az eredeti dravida nyelvi elődöt.

Ha mindkét verziót – az „árját” és a „dravidát” – némi érzelmes nacionalizmussal tekintjük, akkor nagyjából a következőket kapjuk: egyrészt ez acivilizáció Perzsia, Görögország, Róma és a modern Nyugat őse, és közvetlen folytatói a modern indiaiak, akik indo-árja nyelveket beszélnek és hinduista vallásúak. Másrészt pedig az Indus-völgyi civilizációt idegen barbárok pusztították el, de leszármazottai a mai napig élnek Dél-Indiában.

Az első, „árja” változatot – általában a hindutva (a hinduk nemzeti felsőbbrendűségének ideológiája és indiai hegemóniájukért indított mozgalom) hívei vallják. A „hinduságot” esetükben az indo-árja anyanyelv (elsősorban a hindi) és a hinduizmushoz való ragaszkodás határozza meg.
A hindutva a jelenlegi indiai miniszterelnök, Narendra Modi és az általa vezetett Indiai Néppárt (Bharatiya Janata) ideológiája. A hindutva fő ellenfelei egyrészt az indiai muszlimok (nyelvük alapján túlnyomórészt indo-árják), másrészt a dravidák (vallásuk alapján túlnyomórészt hinduk).
Ennek megfelelően az Indus-völgyi civilizáció nyelvére vonatkozó második, „dravida” változat a mai Indiában politikai kihívást jelent a központi kormány számára.

És most idézzük fel, amivel kezdtük: az Indus-völgyi civilizáció írásának megfejtéséért az egymillió dolláros jutalmat Tamilnádu (ez India egyik déli állama, ahol a lakosság mintegy 99%-a dravida nyelveket, túlnyomórészt tamilt beszél) hatóságai ajánlották fel. Ráadásul a díjat személyesen az állam kormányfője, Muthuvel Karunanidhi Sztálin, a sokatmondó nevű Dravida Haladás Szövetsége nevű párt vezetője hirdette ki. Nem nehéz kitalálni, milyen eredményre számít. Ráadásul még Sztálin is a neve az istenadtának...

Lehetne csóválni a fejünket, hogy akármi is legyen a megfejtés, baj tán csak nem lehet belőle – de bizony lehet és lesz is. Mint a Nyelv és Tudomány egy régebbi száma írja, ez annyira ideológiai-politikai kérdés a ma élő indiaiak számára, hogy amikor Steve Farmer történész felvetette azt, hogy nem nyelvi írással, hanem csak jelzésrendszerrel van dolgunk, általános ellenszenv fogadta. Síró emberek mentek oda hozzá előadásai után: „Azt akarja mondani, hogy az őseim írástudatlanok voltak?” Mit lehet erre válaszolni? A kutató kétségbeesetten védekezett: „Nézze, az én nevem Farmer, az én őseim még száz évvel ezelőtt is írástudatlanok voltak!” Ijesztőbb, hogy számos halálos fenyegetést is kapott. Mint megjegyezte: „A mai napig óvatosan bontom fel az Indiából érkező küldeményeket.”

Nem meglepő, hogy Farmert ennyi támadás érte: ő maga lobbantotta föl a vita lángját, amikor szerzőtársaival, a számítógépes nyelvész Richard Sproattal és az indológus Michael Witzellel 2004-ben közzétett egy cikket, amelyben az Indus-völgyi feliratok nem-nyelvi jellege mellett érvelt.

De elég körülnéznünk a saját házunk táján. Karácsonykor esett meg, épp velem, hogy írtam egy szösszenetet egy másik lapba, amelyben megemlítettem – ó, borzalom! – Vámbéry Ármin nevét. Több sem kellett, ami romantikus nacionalista az ünnep ellenére talpon volt, mind egy emberként esett nekem és Vámbérynak, amivel két eredményt értek el: egyrészt letiltottam a cikknél a kommentelést, másrészt felvitték az anyag olvasottságát 120 ezerre, ami azért nem csúnya. Volt már több olvasója is egyetlen írásomnak – egy alkalommal sikerült átlépnem a félmilliós szintet is, ennél többet magyarul nehéz összeszedni – de ez sem volt csúnya, kár, hogy nem szeretetből olvastak ennyien, hanem utálatból.

De általában is – mitől van, hogy ha a harappaiak anyanyelvéről van szó, tisztán látjuk, milyen kevéssé jelentős vagy égető kérdés ez 2025-ben, de ha ne adja az Ég, a hun-magyar eredetről vagy a magyar nyelv jellegéről indul vita, kelevézért kapkodunk, hogy egymás ellen fordítsuk – pedig hát ez a két utóbbi kérdés körülbelül annyira fontos objektív szempontból manapság, mint az első. Tudományos szempontból persze érdekes, de feltűnő, hogy ezekről a leghangosabban pont nem a legtudósabbak, hanem a legtudatlanabbak szoktak veszekedni.

Bizony, mi sem vagyunk jobbak a pártos indiaiaknál, különbek a Gandhiné vásznánál.

Szele Tamás