Ha már tegnap a deep fake-ről írtam, hiszen elérte a magyar politikát is, ma előveszem régi témámat, az álhíreket is. Erről aztán mindenkinek lesz véleménye, ugyanis az álhír épp a véleményt használja ki, erősíti meg. Arra alapul a működése, meg a formális logikára, elhamarkodott általánosításra, csoportszellemre, hiszékenységre – így együtt.

Írtam én már erről máshol, máskor, sőt, kétszer-háromszor is, de úgy látom: senki sem értette meg, tehát írok róla külön, hátha átlépi az ingerküszöböt. A deep fake-ről van szó, ami most látszólag bőséges humorforrás a kormánymédia számára, Karácsony Gergely esete kapcsán. Jelezném: nem vicc ez, csak még nem tetszettek felfogni, mivel van dolgunk.

Nem tehetek róla, Gajdics Ottó mai írásáról az óvodai középcsoport jut eszembe, mert ott szokás ujjal mutogatni egymásra, a nyelveket nyújtogatni és az bizonygatni, hogy „a Pisti hülye!” „nem iiis, a Jani a hülye!” „nem iiis, a Pisti a hülye!” és ez eltarthat akármeddig. Okos ember nem is kezdi el az ilyesmit, én most mégis válaszolok rá.

Van a sajtószakmának egy nagy átka, az, amit a sakkban úgy hívunk: „fogott figura lép”. Nálunk az egyszer megkezdett témát nem lehet abbahagyni, addig kell űzni, mint a sebzett vadat, ameddig van benne leheletnyi erő is, míg teljesen el nem ejtjük, ki nem írjuk belőle az utolsó csepp információt is.

Én ma tényleg nem erről akartam írni, hanem a zaporizzsjei atomerőműről, de ez a veszély közelebb van – bár az meg nagyobb, mert ha nukleáris szennyezés szabadul el, az aztán nem fog ismerni határt, sem schengenit, sem uniósat. De ez a probléma frissebb: dióhéjban megpróbálom elmagyarázni, mi a baj az uniós tagság megerősítéséről szóló törvény javaslatával.

Kövér kacsamadarat láttam, végigrepülte a fél magyar sajtót, ideje lelőnöm. Még a végén elhiszi valaki – illetve, épp ez a dologgal a baj, hogy a nagyközönség jelentős része már hiszi, annak dacára, hogy a legtöbben el sem olvasták. El lehet hinni bármit olvasás nélkül is manapság, ahogy pocskondiázni is lehet – naponta látom, velem is megesik.

Ha valaki megkérdezné, mi is az a Roszgvargyija, amiről a hírekben annyit olvasunk, az elfogult Putyin-rajongók elit alakulatnak írnák le, a velük ellentétes nézeteket vallók jeleznék, hogy a csecsen kadiroviták is a Roszgvargyijához tartoznak, az átlagember pedig annyit értene a dologból, hogy valamiféle katonák. Meg, amint látom, botcsinálta pedagógusok is.

Mi a hír? A legtöbb ember számára az, amit így vagy úgy megtud. Az újságírónak már ellenőriznie is, kell, háború idején meg minden borul, ugyanis mindenki azt tekinti hírnek, amit szívesen elhisz, akkor is, ha az nem igaz, a pletyka bevonul a tévéstúdiókba, az igazságot széttépik és letagadják, vagy fordítva, és az összes titkosszolgálat álhírt termel napi három műszakban.

A háború első hetei után, mikor egyik ámulatból a másikba estünk, már nem szívesen írok le olyasmit, hogy „ez példátlan”, „ez fokozhatatlan”, óvatosan bánok a szuperlatívuszokkal, mert mindig van lejjebb, ahogy a pesti flaszteren mondják. Meghagyom az áradozást, főként az orosz ügyek kapcsán a kormánylapok munkatársainak.

Nos, ma megint bajban lesznek a foteltábornokok, akik negyven évvel ezelőtti katonaélményeik alapján szokták bebizonyítani Oroszország elkerülhetetlen győzelmét Ukrajnában (az első lövés óta ők egyfolytában elkerülhetetlenül győznek, csoda, hogy bírják ezt a sok diadalt), mert ma nem lesz túl sok szó Ukrajnáról, bár nagyon sok lesz Oroszországról.