Nos, ma megint bajban lesznek a foteltábornokok, akik negyven évvel ezelőtti katonaélményeik alapján szokták bebizonyítani Oroszország elkerülhetetlen győzelmét Ukrajnában (az első lövés óta ők egyfolytában elkerülhetetlenül győznek, csoda, hogy bírják ezt a sok diadalt), mert ma nem lesz túl sok szó Ukrajnáról, bár nagyon sok lesz Oroszországról.

És Tajvanról is csak annyit írok majd, amennyi elkerülhetetlen, ugyanis most, amikor már zajlanak az események, nem korai, hanem kései lenne jósolgatni: nekem az a magánvéleményem, hogy szándékos atrocitás nem várható, a Kínai Népköztársaságnak több esze (és több baja is) van annál, mintsem belemenne egy erősen kétesélyes konfliktusba. A minden eddiginél hangosabb kardcsörtetés azért szükséges, mert Tajvan elismerése vagy el nem ismerése épp olyan szerves része a jelenlegi kínai rezsim önazonosságának, mint Szerbiának az, hogy nem ismer el semmiféle független Koszovót. Ha Kína elismerné Tajvant, Moszkva Ukrajnát, Szerbia Koszovót, többet már sohasem lehetnének azok az „erős”, majdhogynem mindenható „nemzeti” rezsimek, amiknek a szerepét polgáraik előtt játsszák.

Akkro miről lesz szó? Moszkváról, Szerbiáról, Koszovóról, Budapestről. Már tegnap is jeleztem, hogy az észak-koszovói konfliktus (ami gyakorlatilag bármikor eszkalálódhatott volna 2008 óta, és eszkalálódni is látszott néhányszor, például 2011-ben) tulajdonképpen Moszkva üzenete arról, hogy Európa közepén is képes kirobbantani egy háborút, ha nem engedelmeskednek neki. Hogy megnyerni is képes volna-e, az más kérdés, szerintem minden katonájára szüksége van részben az állomáshelyükön, részben Ukrajnában, de ha átkutatják minden zsebüket, találhatnak annyi fegyvert, amivel elindulhat egy háború, kellemetlen közelségben például hozzánk.

Lehetne mondani, hogy rossz a véleményem az oroszokról, holott az oroszokról egyáltalán nem rossz, csak a politikusaikról, de azokról nagyon, viszont vegyük elő a mai RIA Novosztyit, aminél a Kremlnek kevés hivatalosabb szócsöve van: talán a TASZSZ, de mivel az hagyományos hírügynökség, nem közöl elemzéseket, csak híreket, mégis a RIA Novosztyi játssza az „ideológiai kisokos” szerepét, abban írják meg, hogy a Kreml aktuális elvárásai szerint merről kell mérni a hány versztát. Csodálatos is lett volna, hogyha ma nem jelenik meg benne egy eligazító jellegű írás Koszovó ügyében, Szergej Szavcsuk tollából. Akkor lássuk, mit ír. A szándékát jól mutatja a cím:

„Koszovó – Európa töréspontja”

és az azt követő, őszinteségi rohamban fogant első mondat.

„A világpolitika mindenekelőtt a megtévesztés művészete.”

Nem, nem az – a kompromisszumoké, az egyensúlykeresésé, a közreműködésé annál inkább, ha valaki megtévesztésre építi a diplomáciáját, annak sok barátja nem lesz, tehát sok fegyverre lesz szüksége. És sok katonára. De hogyan érti Szavcsuk ezt?

„Miközben Ázsiában néhány milliárd ember azon töprengett, hogy vajon sor kerül-e az amerikai kormány egyik tisztviselőjének tajvani látogatására, ügyes kezek lopva meggyújtották az európai puskaporos hordó gyújtózsinórját. Kevesebb mint 24 óra alatt a Szerbia és az önhatalmúlag kikiáltott Koszovó közötti határon a helyzet a háború közelébe forrósodott. A régió olyan közel van egy újabb fegyveres eszkalációhoz, hogy a KFOR békefenntartó erő máris kijelentette, hogy készen áll a beavatkozásra, ha a határkonfliktus ütközetbe torkollik.”

Nos, a látogatásra sor került, és írtam ma is, tegnap is: a KFOR avatkozott már be az elmúlt 14 év folyamán, ha szükséges volt, szóval nem így kezdődik a harmadik világháború. Bár van egy olyan érzésem, hogy csak utólag fogjuk megtudni, a történelemkönyvekből mikor kezdődött el, a jelen állapot egy minden eddiginél komolyabb hidegháború és lokális háborúk láncolata között ingadozik, szóval lehet, hogy leszármazottaink, ha lesznek, a dolgok okait kutatva úgy fogják számon tartani, hogy jelenleg már zajlik a világháború, és az is lehet, szerencsés esetben, hogy ebből a műfajból mégsem lesz harmadik kiadás. Bár, ahogy elnézem, igény épp volna rá. De térjünk vissza Szavcsuk mesterhez.

„Ma a globális politikai színtéren a tét nagyobb, mint valaha. Abban a pillanatban, amikor az Egyesült Államok két fő stratégiai ellenfelének – Oroszországnak és Kínának – a megfékezésére irányuló tervek összeomlanak, a szerb-koszovói kérdés úgy robban ki Európában, mint egy benzintócsa, amelybe égő öngyújtót dobtak.”

Vagy nem. Itt megint az orosz külpolitika sértettségével találkozunk: a kompetíciót, a versengést, vetélkedést is háborúnak érzik, ha valaki nem ért velük egyet, azt támadásnak, az egyezkedést megfékezésnek – ők az agresszív kismalac, és sajnos nagyon régóta viselkednek így, nem számíthatunk egyhamar változásra. Ez a mentalitás az orosz diplomácia rákfenéje, de egyben Achilles-sarka is: ők a Kínával kötött szövetséget mindent átfogónak gondolták, anyagi-katonai segítséget is ideértve, hiszen „közös az ellenség, a gonosz Amerika”, aztán kiderült, hogy Peking meg nem egészen így látja a dolgot: annyira hajlandóak, hogy lassan már harmad-áron, de megvegyék a kőolajukat, sokkal többre nem. Hogy ők sem barátai az Egyesült Államoknak, azt épp ezekben a percekben láthatjuk, ellenben barátai saját maguknak, és majd akkor várjunk tőlük agresszív lépéseket, amikor nekik az meg fog felelni. Nem romantikus lelkek a szó oroszos értelmében. Áldozatkésznek pedig semmiképp sem mondanám a kínai külpolitikát és gazdaságot.

„A további fejleményekre vonatkozó előrejelzéseket hagyjuk a szakavatott szakértőkre, és próbáljuk megérteni a történések hátterét. Bármilyen furcsán hangzik is, de az egyik alapvető tényező az energia, amit egyfajta tőrként használnak, amely észrevétlenül áthatol az államhatárokon és a gazdasági páncélzaton.”

Valóban – de kik is használják? Nem épp az oroszok, akik a gázszállításokkal, illetve azok elmaradásával zsarolják Európát? Ja, de. Ahogy az is a gázfegyver bevetése volt, hogy tegnap elsőként földgázt ajánlottak fel segítségül Szerbiának. Persze, ez földrajzi szempontból kicsit érdekesen néz ki. Vigyázat, hosszú, de fontos idézet következik!

„A Balkáni Áramlat gázvezeték, a Török Áramlat egyik ága szerb területen halad keresztül. A gázvezeték Szerbiába Zajecar városánál lép be, és a szerb–magyar határon fekvő Horgos településnél lép ki. A vezeték kapacitása 11 milliárd köbméter a belépési ponton és kilencmilliárd a kilépési ponton, így Belgrád a tranzitüzemanyagnak csak egyötödét használja fel saját szükségleteire. A mennyiségek nem nagyok, de Európában, amely kétségbeesetten keres és nem talál alternatív földgázszállítókat, ez nagyon fájdalmas veszteség lesz. Egy esetleges katonai konfliktus keresztet vetne a gázvezetékre, és egyszerre három országot érintene.

Az első Törökország, amelynek kapcsolata Washingtonnal az elmúlt években korántsem volt ideális. A Különleges Katonai Művelet első napjaitól kezdve Ankara határozottan elutasította a Moszkvával szembeni szankciókat, hangsúlyozva, hogy olyan gazdasági és energiapolitikát folytat, amely csak a saját javát szolgálja.

Másodszor, a renitens Magyarország fog szenvedni, amely kitartóan arra kéri az EU-t, hogy logikusan cselekedjen, és ne rontsa tovább a Moszkvával való kapcsolatokat, mert ez egyenes út a gazdasági és energetikai összeomláshoz. A szerbiai szakasz leállítása ismét az ukrán GTS-en keresztül történő tranzittól függő helyzetbe hozza Budapestet – vagyis a magyarok, akik most maguk adják el az orosz gázt Kijevnek, egy csapásra elveszítik exportőri státuszukat, a nyersanyag-kereskedelemből származó többletbevételüket és politikai befolyásuk előnyeit.

És természetesen a fő csapás Szerbiát éri majd. Az apró ország, amelyet minden oldalról szorongatnak a nem éppen barátságos szomszédok, kénytelen manőverezni a hatalmak között, miközben megpróbálja megvédeni saját népének érdekeit, amely az elmúlt évtizedekben már eleget szenvedett.”

Tehát akkor mit mond? Azt, hogy míg Moszkva tegnap felajánlotta Szerbiának a gázt segítségként, ha bajba kerül, most azt fontolgatja, hogy ha Szerbia bajba kerül, elzárja a gázt, nem szállítja. Csak, hogy legyen még nagyobb bajban. Törökország valószínűleg nem dől jatagánjába, ha elzárnák ezt a gázforrást, kap máshonnan, jó a fekvése, kikötői is vannak, energiahordozókban gazdag szomszédai is, de mi is van végül velünk?

Ami oda van írva: eladjuk az orosz földgázt Ukrajnának, ráadásul már február elseje óta tesszük, amikor már a kicsi kutya is tudta, hogy háború lesz, csak a magyar kormánysajtó énekelte kórusban, hogy „Oroszország nem fogja megtámadni Ukrajnát, ezt egy hülye is tudja.” Karvezető: Bayer Zsolt. Igaz, állítólag a magyar-orosz gázszerződésben kikötötték: a magyar állam által vásárolt földgázt Budapest nem értékesítheti Ukrajnának, de hát látjuk: Moszkvában tudják, hogy ezt műveljük, mi több, semmi kifogásuk ellene!

Akkor kezd érthetővé válni a hangosan oroszbarát politikánk (nehogy felfüggesszék a busás haszonnal eladható áru szállítását), az ukrán kormány állandó froclizása magyar részről (a vevőt sakkban tartjuk, hogy magasan maradjon az ár) csak egyvalami nem érthető: a gáztakarékossági intézkedéscsomag. Illetve érthető az is.

Inkább eladják jó pénzért, minthogy elégessük itthon.

Megint más kérdés, hogy a helyzetről az orosz fél tehet, aki ezek szerint nem szállítja a Balkáni Áramlaton keresztül a szerződésben kikötött mennyiséget, annál jóval kevesebbet küldhet, de akkor itt messze nem az ország sorsát féltik a Karmelitában tartott tanácskozásokon, hanem a gázüzletét.

Az szintén nem érdektelen, hogy a fentiek alapján tulajdonképpen Moszkva szállítja a gázt Kijevnek, és mi vagyunk a tranzit vámszedői, bár mondjuk a gázmolekulának nincs se nemzeti öntudata, se útlevele, se állampolgársága, szóval ez csak annyit jelent, hogy ennek az orosz sajtóban leírt elszólásnak az alapján beleláttunk egy pillanatig az ügyek gazdasági hátterébe.

Nem elvekről van szó, kérem, és nem nagy, löttyös nemzeti öntudatról. Pénzről van szó. Sok pénzről.

Szavcsuk írásának többi része már nem ilyen érdekes, nagyjából azt mondja, hogy a koszovói konfliktust – ahogy minden konfliktust – az Egyesült Államok gerjeszti, és majd jól megjárja, egyébként is csak átmeneti a békesség.

A RIA Novosztyitól mást nem is vártam volna, de annak dacára is érdekes ez a gázüzlet, hogy tudtam róla, ugyanis annak idején, a háború előtt írt is róla a magyar sajtó. Még tán én is.

Azért ez sok mindent megmagyaráz.

Még több mindent meg nem.

Azért érdemes lesz észben tartani.

Szele Tamás