A háború első hetei után, mikor egyik ámulatból a másikba estünk, már nem szívesen írok le olyasmit, hogy „ez példátlan”, „ez fokozhatatlan”, óvatosan bánok a szuperlatívuszokkal, mert mindig van lejjebb, ahogy a pesti flaszteren mondják. Meghagyom az áradozást, főként az orosz ügyek kapcsán a kormánylapok munkatársainak.

Most mégis azt kell mondanom: ilyent én még nem láttam.

Korábban azt hittem, az orosz politikai gondolkodás mélypontja a RIA Novosztyin megjelent Szergejcev-írás, ami az ukrán népesség teljes kiirtását követelte, ideológiai alapon, vagy a rá pár nappal ugyanott következő Viktoria Nyikiforova-esszé, amiben a szerző elmagyarázta, hogy az ukrán nemzetet merő egy emberszeretetből kell kipusztítani a Föld kerekéről, és aki ezt nem érti, vagy nem így gondolja, az alsóbbrendű és nem érti a nagy orosz lelket. Sajnos azonban van ennél is lejjebb.

Mert mindig van. Ha ezt a mostani alapvetést nem Alekszej Drobinyin, az orosz külügyminisztérium külpolitikai tervezési osztályának igazgatója förmedi betűkbe, simán elhittem volna, hogy Dugin valamelyik kevésbé tehetséges tanítványa próbál túltenni a mesterén, vagy az SZVR legújabb konteókísérletét látom, amit elmaradottabb, Európától és Amerikától távoli országoknak szánnak, ugyanis az említett két kontinensen semmiképpen sem működhetne (bár ostoba ember ezeken is akad elég). Így viszont, hogy külügyi vezető tollából származik, csak vakarni tudom a fejemet és azt mondani: most már hivatalosan is elment az orosz kormány ép esze.

De retúrjegy nélkül ment el.

Mikor a RIA Novosztyin megláttam a kivonatát, utána is néztem, hol találom a teljes írást, mert már a kivonat egyetlen bekezdése is erős volt, mint a bihari szilvapálinka, de elképzeltem, mit tudhat az egész. Meg is találtam az idén száz éves, patinás orosz külpolitikai közlönyben, mely a „Nemzetközi élet” („Международная жизнь”) címet viseli, aki el akarja olvasni, itt találja. Kis okosoknak mondom, akik a rengeteg eszükkel állandóan hülyéznek, mert „milyen marhaságokat találok ki”, hogy nem én találom ki a híreket, sőt: és ha a lapfelületen pirossal ki van emelve valami, akkor arra kattintva a hír forrásához jutnak. Bár aki azt hiszi, hogy én szopom az ujjamból a híreket, azt nem fogja érdekelni semmiféle forrás, az még magyarul sem beszél vagy fogalmaz, netán ért tökéletesen. A többi nyelvről meg csak annyit tud, hogy azokat azért találták ki, hogy vele kitoljanak.

De lássuk, mit mond Dobrinyin mester. Már a cím is nagyra tör:

„A történelem tanulságai és a jövő képe: gondolatok az orosz külpolitikáról”

Ezt mind sikerült összefoglalja 33 165 leütésben, ami azt jelenti, hogy jobban tömörít, mint a .zip, az .arj és a .7z együttvéve. Akkor lássuk.

„Hazánk ismét fordulóponthoz érkezett több mint ezeréves történelmében. Meg kell küzdenie egyes külső szereplők agresszív reakciójával a nyugati létérdekek védelmének teljesen indokolt intézkedéseire. Az európai biztonság és az egész nemzetközi rend ember okozta válsága alakult ki, amelyet a második világháború kimenetele alakított ki.”

Kicsit bonyolult, mert ha a nyugati létérdekek védelme teljesen indokolt, azzal miért kéne Oroszországnak megküzdenie? Csakis abban az esetben érthető ez a megfogalmazás, ha azokat a nyugati létérdekeket maga Moszkva veszélyezteti. A második világháború kimenetele okozza a mostani válságot? Ne mondja... képzelje, ha másképp alakul ez a kimenetel. Akkor ön szerint nem volna válság? Meglehet, de Oroszország sem volna, valamint maga sem és én sem, szóval ne kárhoztassuk annyira a dolgok alakulását.

„Bár több generáció viszonylag békés időkben nőtt fel, a konfliktushelyzet inkább a normális egy olyan földrajzi és érdekeltségű ország számára, mint Oroszország. A hazai szakértők különböző történelmi analógiákat vonnak le. Egyesek a jelenlegi szakaszt Alekszej Mihajlovics, a „Csendes” cár korszakához hasonlítják, amikor a moszkvai állam fokozatosan visszaszerezte a nyugat-oroszországi területeket. Mások hasonlóságot látnak a krími háborúval, amikor Oroszország „a Nyugat példátlan gyűlöletével” nézett szembe. Szintén mások „Svédország birodalmi ambícióinak Poltava utáni, Franciaország Borogyinó utáni, Németország Sztálingrád és Berlin utáni megzabolázásának” tapasztalataira hivatkoznak. Megimt mások az Oroszország és a Nyugat közötti konfrontációt az 1940-1980-as évek „hidegháborújához” hasonlítják. Egyesek szerint a mai változások mértéke meghaladja az 1989-1991-es tektonikus elmozdulásét, amikor az erőviszonyok alapvetően megváltoztak, de maguk a világpolitika elvei és a viselkedési szabályok nem változtak meg alapvetően.”

Azt, hogy maguknak a konfliktushelyzet a normális, nem is kellett volna mondania. Épp jó is, hogy a moszkvai állammal példálózik, ugyanis pont ez köszönhette a létét és fennmaradását a folyamatos expanziónak. Ami persze nem volt töretlen, időnként nagyokat veszítettek, de akárhogyan is, négyszáz év terjeszkedési törekvései valóban kissé mintha agresszívvé tették volna az orosz külpolitikát, nem gondolja? Épp maga sorolja, hányféle országgal voltak haragban, háborúban, és ezek közül csak néhány volt valóban támadó: a Német Lovagrend, a mongolok (akiket mostanság illik elfelejteni Moszkva hivatalos kommunikációjában), Napóleon és Hitler. A krími háborút említi? Akkor ugyebár a cári hadak erejük teljében voltak, és Első Miklós azt követelte a török szultántól, hogy az összes keresztény alattvalója (a birodalom népességének egyharmada) fölötti joghatóságot engedje át neki, sőt, csapja hozzájuk a Boszporusz és a Dardanellák felügyeleti jogát is. Amire a szultán nem igazán volt hajlandó: de szó sincs arról, hogy a „gonosz török” támadott volna, tőle csak diplomáciai képtelenséget követeltek. Épp, mint Putyin tavaly karácsony este a NATO-tól – maguk hülyének néznek minden külföldit?

Igen, annak.

„Az ilyen párhuzamok, bármennyire is bizonytalanok, egyvalami közös bennük – mind hangsúlyozzák az események korszakos jelentőségét. Nem túlzás azt állítani, hogy a különleges katonai művelet mérföldkő volt az új világrend, a nemzetközi színtér új erőviszonyai felé vezető úton. Az erőviszonyok nagymértékben függnek majd a katonai akciók menetétől, a világgazdaság szerkezetének változásától és a konfliktus politikai rendezésének paramétereitől. Egyszer majd összeáll a kirakós. Időközben a sors ismét a világtörténelem egyik fő irányítójának pozíciójába helyezte Oroszországot.”

Nono. Hagyják csak meg azt az „új világrendet” azoknak, akik kitalálták és a legtöbbet emlegették: Mussolininek és Hitlernek. Nem lesz itt semmiféle új világrend, pláne, hogy még ki sem találták rendesen, miféle lenne, annyit lehet egyelőre tudni a maguk terveiről, hogy az oroszok lennének benne a bojárok (mármint egyes oroszok, nem mind, nem az egész nemzet) és mi, más népek a muzsikok. Mármost kik is vannak többen? Mi bizony. Elég csúnya dolog részünkről, hogy nem akarjuk magukat szolgálni, de ez már így marad. Akármekkorára is fújja fel magát Oroszhon, csak annál nagyobbat pukkan majd, mikor kihasad. De maguk már osztogatják is fel a világot, jó előre, pedig még Kijevig sem jutottak el!

„A civilizációs megközelítés számunkra analitikailag produktívnak és politikailag megalapozottnak tűnik. Logikája szerint a globális szintű szereplők politikailag konszolidált civilizációs közösségek lesznek, amelyek élén egy vezető állam áll. Például Oroszország és az eurázsiai közösség, Kína és a kelet-ázsiai közösség, az USA és az angolszász szféra, valamint az indiai, arab-muszlim, kontinentális-európai és más szférák.”

És az átfedések? Ha Oroszország uralkodni akar Eurázsián – és azt akarja! – keleten óhatatlanul beleütközik Kínába. Mit csinál vele? Odébb tolja, vagy rászól, hogy fogja az országát és takarodjék vele a Csendes-óceán fenekére? Nyugaton ugyanez a helyzet azzal, amit maga „angolszász szférának” nevez, délen Indiával és az arab világgal: ez a maguk „többpólusú világa” valóságos garanciája a permanens világháborúknak. Nagy, erős hatalmi tömbök, egymáshoz szorulva, ellentétes érdekekkel... Mondja meg nyugodtan, hogy végső soron az egész világot kérik, legfeljebb nem kapják meg.

Itt hosszú halandzsa következik arról, hogy Oroszország a leggazdagabb a világon, még saját magánál is tehetősebb, vagyis az lesz, és mindezt szimplán, a szájával éri el, ugyanis addig mondja, amíg el nem hiszik neki. Az bizony bele fog telni egy kis időbe. De lássuk a fényes jövőt!

„A multipolaritás és a deglobalizáció mindenki számára előnyös lesz, feltéve, hogy senki sem avatkozik bele ezen objektív folyamatok természetes menetébe. Az észak-amerikai és nyugat-európai uralkodó körök magatartása itt döntő jelentőségű.”

Előnyös lesz, bizony: neked lesz vodkád, nekem lesz mondjuk chipem, és egyikünk sem ad a másiknak, hiszen hadban állunk, így aztán ebben a gyönyörű, szétdarabolt és rosszul összerakott világban nem lesz se vodka, se chip. Illetve egyes helyeken lesz az egyik, másokon a másik, a legtöbb helyen egyik sem, de olyan, ahol mindkettő volna: nem lesz. Ezek a multipolaritás és a deglobalizáció előnyei a kooperációra épülő mostani gyakorlattal szemben, ami azt mondja, hogy kereskedjünk, tárgyaljnk, egyezkedjünk, ne verekedjünk. De itt jön az írás lényege, esszenciája!

„Függetlenül a különleges katonai művelet időtartamától és eredményétől, már most kijelenthetjük, hogy a Nyugattal való, általában véve konstruktív, bár kényelmetlen együttműködés harmincéves korszaka visszavonhatatlanul véget ért. A jelenlegi helyzet egyedülálló lehetőséget kínál arra, hogy végre megszabaduljunk a maradék illúzióktól, és Oroszországot túlvigyük a „baráti befogadás” paradigmáján, amelyet a nyugati kollégák 1992 óta újra és újra ismételgetnek. Egyértelmű, hogy az észak-amerikai és európai országokkal való kapcsolatokban nem lesz visszatérés a február 24. előtti helyzethez.”

Édes úr, magánál volt, mikor ezeket leírta? Ez annyit tesz, hogy minden békés, barátságos és megegyezésre alapuló, konszenzusos megoldást elutasítanak, egyszerűen azért, mert maguk nem megegyezni akarnak a világgal, hanem el akarják foglalni és ki akarják rabolni. Cortez nem tárgyalt így az aztékokkal, pedig neki acélfegyverei és ágyúi voltak, bár ahogy elnézem az ukrajnai harci cselekményeket, a haditechnikai szintjüket, most maguk az aztékok, az obszidiánkéseikkel és fakardjaikkal.

Nem lesz visszatérés az észak-amerikai és európai országokkal való kapcsolatokban a február 24. előtti helyzethez? Valahogy ki fogjuk bírni, de maguk kibírják-e? Nekünk nem lesz olcsó gázunk, olajunk, de maguknak se lesz sok hasznuk belőle, ugyanis a kínai piac lenyomta az árakat – most harmadáron tudják eladni az olajukat Pekingnek. Maguknak viszont nem lesznek például gyógyszereik vagy használható sebességű mikroelektronikájuk. És még ingyen sem adhatunk, jótékonyságból, mert nem fogadják el, ideológiai alapon, csak a teljes és feltétel nélküli megadással együtt. A civilizációs fejlődés mostani üteme mellett, ha megvalósulna a maguk elzárkózó-hódító-rabló többpólusú világa, kevesebb mint száz év alatt válna az orosz befolyás alatt élő tömb külön kultúrává, szakadna ki az emberi társadalom közös fejlődéséből. De hiszen valami ilyesmit is akarnak, hiszen azt írja:

„Itt az ideje, hogy Oroszország visszatérjen önmagához. Elismerni magát egy különálló civilizáció történelmi magjaként, a legnagyobb eurázsiai és euro-csendes-óceáni hatalomként, valamint a világ egyik legerősebb geopolitikai központjaként.”

És mi lesz, ha a fenenagy különállásban nem megerősödnek, hanem meggyengülnek?

Ja, olyan nincs. Miért nincs? Mert csak. Mert az orosz erős.

Az, kivéve, amikor gyenge. Most például az orosz diplomácia túlhiszi magát, nem tudnám megmondani, komolyan így is gondolják ezt a sok zöldséget, amit méltóztatott az írásában összehordani, vagy csak a megfelelési kényszer miatt tesznek úgy, mintha elment volna az utolsó csepp eszük is. A nagy önállóság, függetlenség és kivagyiság közben azért jusson eszükbe John Donne eszmefuttatása, akkor is, ha az illető „angolszász” volt:

„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”

Szóljanak, amint megjött az eszük.

Nem hinném, hogy erre hamar sor kerül.

Szele Tamás