Mi a hír? A legtöbb ember számára az, amit így vagy úgy megtud. Az újságírónak már ellenőriznie is, kell, háború idején meg minden borul, ugyanis mindenki azt tekinti hírnek, amit szívesen elhisz, akkor is, ha az nem igaz, a pletyka bevonul a tévéstúdiókba, az igazságot széttépik és letagadják, vagy fordítva, és az összes titkosszolgálat álhírt termel napi három műszakban.

Ez így van most is, sőt, inkább van így, mint régebben, ugyanis a közösségi médiának köszönhetően ma már nem kell okvetlenül titkos szolga az álhírhez, aki továbbadja – és mindenki továbbadja, akinek nem szakmája az információ szűrése – rátesz egy-két lapáttal, „csak a biztonság kedvéért”, aztán csodálkozunk, micsoda bődületes baromságok terjengenek, és miken mennek akár ölre is egymással az emberek.

Alexandra Arkhipova orosz antropológus, folklorista ezekkel az elvaduló városi legendákkal foglalkozik. Hosszú interjút adott a Fontos Történetek című orosz ellenzéki lapnak a kérdésről – ebből válogatok. Figyelem: inkább csak olyanoknak ajánlanám, akik az eszükre hallgatnak, aki a szívére hallgat, az menjen innen tovább békével és... na jó, szavazni mégsem küldöm el. De lássuk, mit mond Alexandra Arhipova?

– Milyen városi legendák népszerűek jelenleg az orosz társadalomban?

– Jelenleg több is van. Például a lengyelek állítólag tűket tesznek az Ukrajnának humanitárius segélyként küldött fekete kenyérbe, állítólag tűket találtak a Herszon régióból Rosztovba „hozott” uborkában, és az Ukrajnát támogató matricák másik, (ragadós) oldalán pengék vannak, így az ilyen matricát letépő személy megvágja magát, vagy például „az ukránok keresztre feszítettek és élve elégettek egy orosz katonát.”

Körülbelül másfél tucatnyi történetet gyűjtöttem össze, amelyek közül néhányat az államközeli sajtó, az úgynevezett „Prigozsin-média” terjeszt. A Politika Szegodnya és a RIA FAN hírügynökség például a matricák alatt lévő pengékről közölt egy történetet. Ennek során egy 2016-ban népszerű városi legendából vették át a történetet. Ezt a Telegramban és más közösségi hálózatokon más kiadók is átvették, majd eljutott a fiktív Maria Ivanovnához.

E legendák felépítése a következő: a prigozsini média közzéteszi a szöveget, majd az államhű és kormánypárti Telegram-csatornák írnak róla, végül a legenda konkrét személyek nyilatkozataiban jelenik meg. És amikor ez a történet elérkezik Maria Ivanovnához, érvvé válik amellett, hogy miért kell folytatni a háborút Ukrajnával. Mert teljesen tisztázatlan számára, hogy kivel és miért harcolunk.

Az állami média által terjesztett legendák, amelyekben az ellenség alakja megjelenik, magyarázatul szolgálnak. És ez az ellenség tűket tesz az ételekbe, ukrán szabotőrök „kolerával mérgezik a vizet”, és hatalmas nagyítóüvegeket tesznek a Rosztov melletti földekre, hogy napfénnyel égessék el a búzát. A Readovka volt az első, aki a nagyítóról írt. A legenda pedig annyira elterjedt, hogy a helyi rendőrség közleményt adott ki: a mezőkön nincsenek óriás nagyítók.

Május elején a közösségi médiában gyakran újraposztolták az oroszok elleni etnikai fegyverekről szóló legendát, majd április végére az aktivitás alábbhagyott. Az oroszok rájöttek, hogy ennek a félelemnek semmi köze a normális életükhöz. A biolaboratóriumok nem befolyásolják Maria Ivanovna döntését, hogy a gyerekeket Rosztovba küldje-e nyaralni vagy sem.

– A telegram-csatornádon gyakran írsz az agitlegendákról. Mik ezek?

– Ez lehet egy egyszerű ijesztgetés is, mint például egy penge a matrica alatt, (ami igazából antilegenda, hiszen szerinte a háborúellenes matricák fizikailag veszélyesek lehetnek). De nem az számít, hogy ki és mikor találta ki, hanem az, hogy konkrét politikai szereplők használják fel, hogy azt a benyomást keltsék az emberekben: ez a közvélemény. Vagyis nem a hatóságok mondják azt a történetet, hogy ukrán szabotőrök próbálják megmérgezni az oroszokat, hanem az emberek. Ha az agitprop jól terjed, a feltételes Mária Ivanovna megértéssel és támogatással fogadja.

Itt én szólok közbe, Szele Tamás: ha annyi ezresem volna, ahányszor azzal magyaráztak nekem álhírt, előítéletet, hazugságot és babonát, hogy „de hiszen ezt mindenki tudja”, sarokházat vennék. Mindenki tudhatja ugyan, de rosszul tudják! Ezért is olyan veszélyes izgalmas rémtörténeteket osztogatni: elhiszik, beépül a köztudatba és a legtöbbek számára ténnyé válik. De térjünk vissza az interjúhoz.

– Miért születnek ostoba és ijesztő városi legendák háborúk idején?

– Az általunk összegyűjtött háborús városi legendák olyan eseményekkel vagy helyzetekkel operálnak, amelyek vagy valószínűtlenek, vagy egyáltalán nem is történtek meg. A legenda erőszakot tesz mindennapi életünkön: ezek a nem létező és valószínűtlen események tipikussá válnak, és újra és újra előfordulnak. )Egyedi helyzetek is legendává válhatnak, és a logika itt nem működik.) Így például nem az derül ki, hogy „egy embert megmérgeztek melitopoli cseresznyével, de ez nem jelenti azt, hogy tömeges szabotázzsal állunk szemben”, hanem az, hogy „egy szomszéd ismerősét megmérgezték melitopoli cseresznyével”. „Már 25 ember meghalt. Az ukránok bosszút állnak rajtunk”. Ezek a visszatérő borzalmak nagyon buták tudnak lenni.

– Miért történik ez?

– Azokról a kognitív mechanizmusokról szól, amelyek felelősek azért, ahogyan gondolkodunk és ahogyan történeteket mesélünk. Az emberi lények alaptulajdonsága, hogy hisznek az igazságos világban. Ez a kijelentés önmagában furcsának tűnik, de számos kutatás bizonyítja: az emberben eredendően benne van, hogy minden lehetséges módon fenntartja ezt a hitet.

Például ez a világ igazságosságába vetett furcsa hit felelős az áldozathibáztatás csúnya jelenségéért. Mert egy normális világban undorító dolgok nem történhetnek, és ha mégis megtörténnek, az azt jelenti, hogy „Mary” maga tett valami rosszat, olyasmit, amit én, „Alice”, soha nem tennék. Ezért olyan konkrét a potenciális nemi erőszak „provokációinak” listája: rövid szoknya, sötét helyen járás, mosolygás a főnökömre a munkahelyemen. „Alice” agyának utasításokra van szüksége, hogy megmutassa, hogy az ő viselkedése jobb, mint „Maryé”, és helyes ebben az igazságos világban. Amikor a Vologdai Területen voltunk egy expedíción, a különleges telepesek, vagyis a deportált volgai németek leszármazottai által lakott településeken, amikor megkérdeztük, hogy a nagyszülei hogyan kerültek a vologdai tajgába, elmondták, hogy Sztálin elvtárs valójában nem száműzte őket, hanem megmentette őket a nácik elől. Ezek állítólag meg akartak ölni minden németet, aki szovjet állampolgárrá vált. Így a családok történeteiben a megalázó és szörnyű száműzetés a megváltás aktusaként magyarázódik – az igazságos múltba vetett hit helyreáll.

Az igazságos világba vetett hit az egyik tényező, amely miatt az oroszok nem ismerik el Oroszország Ukrajna elleni agresszív támadását. Egy igazságos világban nincs háború, ezért egyesek egyszerűen elmennek a dácsájukba krumplit ásni, és minden rendelkezésre álló eszközzel fenntartják az igazságos békét, míg mások, mint „Alice”, az igazságos béke megszakadásának okát egy feltételes Mária, jelen esetben Ukrajna viselkedésében próbálják megtalálni. „Ha nem támadtunk volna, NATO-rakéták irányultak volna ránk. Ők akartak először támadni.”

Itt jönnek a képbe az ukrán szabotőrökről szóló pletykák és városi legendák, akik cukorkát és pizzát mérgeznek, tűket szúrnak a kenyérbe és az uborkába, vegyszereket használnak a cseresznyében és kolerával szennyezik a vizet. Minden történet egyre butább és butább, mint az előző, ráadásul mindegyik teljesen új. Nemrégiben elterjedt egy legenda: „A Baltikumban ukrán menekült fasiszták pizzafutárként kapnak munkát, és mérgezik a Szovjetunió polgárait”. Ez a legenda egy tipikus és ismétlődő horrortörténet leírása.

Amikor a pletykafészkek ilyen történeteket terjesztenek, visszaadják a saját és a közönségük hitét egy igazságos világban. Az új igazságos világ azonban ijesztő és kétpólusú. Van mi és van az ellenség. Nem támadunk, hanem védekezünk ellenük, és itt vannak példák a gonosz szándékaikra (mérgezett pizza vagy tűs uborka). A mérgezett ukrán dolgokról szóló városi legendák az új ontológiánk. Az újságírók gyakran beszélnek az emberekről, mint a propaganda áldozatairól. Valójában éppen ellenkezőleg. Az emberek propagandát használnak, hogy fenntartsák a hitüket az igazságos kétpólusú világukban.

A propaganda és a városi legendák azok a téglák, amelyekből a fal épül ebben a világban. Az emberek – nem áldozatok, hanem alanyok.

– Hol terjednek leginkább ezek a háborús legendák?

– Adataim szerint a legendák a frontzónában terjednek aktívan: Belgorod, Rosztov, Brjanszk és Novozibkov térségében.

– Összefügg ez azzal, hogy ezeknek a városoknak a lakói jobban félnek attól, hogy a háború érintheti őket?

– Igen, természetesen. Minden legenda azért jelenik meg, mert az ember félti a saját és szerettei életét. Az ember ezt a félelmet egy legenda segítségével magyarázza meg magának. Miért nem sétálhatnak a gyerekek többé napközben a szabadban? Mert találhatnak egy gyönyörű iPhone-t az úton, és az ukrán szabotőrök által hátrahagyott robbanószerkezetnek bizonyulhat.

– Kapcsolatban álltál azokkal, akik a legendákat terjesztik? Mik az indítékaik?

– Amikor megkérdezik, hogy miért lehet megbízni egy legendában, a leggyakoribb válasz az, hogy: „A nagynéném mondta, és ő nem hazudik”. Aztán van egy kategória, akik azt mondják, hogy nem érdekli őket, hogy álhír-e vagy sem, de jobb, ha felkészültek. Amikor megkérdeztem azokat, akik a felrobbanó iPhone-okról szóló történetet küldtek ki, hogy mi motiválta őket, azt mondták: „Csak a biztonság kedvéért.” Ez egy másik fontos oka a pletykák terjesztésének – a kisebb kontroll iránti vágy.

Most jön a lényeg:

„Azokban az időkben, amikor az ember állandóan retteg – az árak emelkednek, háború van, az unokahúga kivándorolt, nem tudni, mi lesz a munkahelyével, törlik a repülőjáratokat –, az átlagos Maria Ivanovna belső kontrollvesztéssel küzd. Abban a pillanatban, amikor sok legenda halmozódik rá a közösségi oldalon, kiválaszt egyet, és továbbítja ismerőseinek. A jelentés termelőjévé válik. Azzal, hogy figyelmezteti a barátját a veszélyre, az újbóli posztolásával azt mutatja, hogy fennáll a veszély. Már maga a történet újraközlése is visszaadja „Maria Ivanovna” önbizalmát. És ezt abból a vágyból teszi, hogy törődjön valakivel. Én ezt „anyahatásnak2 hívom. „Maria Ivanovna” megnyugodott, nézőpontot választott, és úgy érzi, hogy legalább némileg ura az életének, mert ő irányítja ezt az információdarabot.

Kutatásaim során gyakran tapasztalom, hogy azok, akik tegnap továbbítottak egy történetet a közösségi médiában, ma már nem is emlékeznek a tartalmára. Számukra maga a továbbítás ténye számít - hogy jót cselekedtek.”

Ennél többet, igazabbat, fontosabbat magam sem mondhatnék.

Talán csak annyit, hogy mindannyian ismerünk Maria Ivanovnákat.

Ki többet, ki kevesebbet.

De vigyázzunk: bárkiből válhat Maria Ivanovna.

Ivan Ivanovicsból is.

Minden műtét nélkül, egyszerű tömegpszichózis útján.

Ezt ne feledjük.

Szele Tamás