Arról már írtam épp eleget mostanság, hogy mennyire megveti a Trump-adminisztráció az Európai Uniót, ez világosan látható volt először J. D. Vance botrányosan sértő müncheni beszédéből, másodszor pedig a Signal-gate során kiszivárgott kommunikációból is – de hogy állunk Oroszországgal és Kínával? Jelentem: sokkal rosszabbul.

(Képünk illusztráció)

Elém került ma a Valdaj Nemzetközi Vitaklub egyik tanulmánya, amely ennek a két hatalomnak Európával kapcsolatos viszonyáról és véleményéről szól – nem tudom eldönteni, hogy ostobább-e, mint amilyen felháborító, vagy fordítva. Azonban mielőtt ismertetném a dokumentumot, pár szót ejtek magáról a Valdaj Nemzetközi Vitaklubról, mertnem mindenki ismeri, pedig érdekes egy társaság.

Ezt a csoportot tulajdonképpen nyugodtan nevezhetnénk „Vlagyimir Putyin Legjobb Barátainak”, akik a világ minden országából összegyűlnek imádatra, mikor szezonja van annak. Nem arról van szó, hogy üresfejű propagandisták, lózungokat ismételgető papagájok alkotnák a tagságot, ellenkezőleg: politikusok, értelmiségiek, egyetemi tanárok gyűlnek össze ebben a közösségben, akiknek egyetlen közös nevezője a megingathatatlan, elkötelezett putyinizmus. Nincs is sok értelme „vitaklubnak” nevezni az egyletet, hiszen a kommunikációjuk lényege az, hogy Putyinnak mindenkor és mindenben igaza van. Vitatkozni csak azon lehet, hogy teljesen van-e igaza, vagy inkább tökéletesen. Szóval, a putyinizmus ideológiai elitjét láthatjuk bennük, akik felül állnak a szimpla propagandán: ők már nem hisznek Putyinban, hanem valóságos apostolai az orosz elnöknek, bár jóval többen vannak a tucatnyinál. Ez a Kreml egyik fontos agytrösztje.

Épp ezért érdekes látni, milyen ostoba torzkép él bennük Európáról és az Európai Unióról, ráadásul úgy, hogy jelentős részük ezen a kontinensen él. Más kérdés, hogy van annyi rubel és cservonyec, amennyitől korpásodik a hajuk... de tekintsük magát az írást, mely Tyimofej Bordacsevtől, a klub programigazgatójától származik. Pikírt megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt fogom megtenni. Lesznek, kérem, mert van mihez hozzászólni.

Oroszország és Kína egyaránt azt szeretné, ha Európa egyenrangú és felelősségteljes résztvevője lenne a kontinens közös biztonsági és fejlesztési rendszerének. Európa azonban mára egy politikai és szellemi hamukupac lett, ahol zavarodott átlagemberek milliói kóborolnak, akik teljesen elvesztették a hitüket a saját vezetőikben, és nem kapnak támogatást a nagy közösségi gondolkodóktól sem. Mi változtathat ezen az állapoton?*

*Szóval hamukupac vagyunk, esetleg szemétdomb, bezzeg Oroszország vagy Kína nem egyebek, mint a világ kellős közepe, Csak azt nem értem ez esetben, miért vett villát Vlagyimir Szolovjov propagandista kerek nyolc millió euróért pár éve a Comói-tónál, miért van tele a Riviéra és az Adria az orosz vezetők (mára lefoglalt) luxusjachtjaival és miért jártak becses nejeik és szeretőik Párizsba bevásárolni? Mazochisták? Szeretik a szemétdombot?

Nem titok, hogy Európa helyzete a nemzetközi politikában és az Európai Uniónak, mint a világpolitika viszonylag cselekvőképes résztvevőjének kilátásai azon kevés témák közé tartoznak, amelyekről a kínai és az orosz tudósok heves vitákat folytatnak. A valóságban azonban mind Oroszország, mind Kína azt szeretné, ha Európa egyenrangú és felelősségteljes résztvevője lenne a kontinens általános biztonsági és fejlődési rendszerének.* Azt azonban még nem tudjuk, hogy az európaiaknak meddig kell elmenniük ahhoz, hogy egyrészt leküzdjék az Oroszországgal szembeni csalódás következményeit, másrészt pedig megfeleljenek kínai barátaink felfokozott elvárásainak. A paradoxon pedig az, hogy mindkét kívülről jövő nézetnek objektív alapja van. Eddig az európai politikusok és vállalkozások azt demonstrálták, hogy meg akarják őrizni a kapcsolatokat a Nyugat fő ellenfeleivel a világpolitikában, még akkor is, ha azok kirívóan barátságtalanul viselkednek. A pusztán passzív törekvés azonban nem biztos, hogy elegendő, és itt a döntő szót az európai államok népeinek kell kimondaniuk. Ennek a helyzetnek objektív okai vannak.

*Bátor állítás azt kimondani, hogy az Európai Unió jelenleg nem vesz részt a kontinens vezetésében – bátor és hazug. Hiszen ha igaz lenne az a későbbiekben előkerülő tétel, mely szerint Európa nem egyéb, mint az Egyesült Államok tengeren túli gyarmata, akkor Ukrajna minden támogatása megszűnt volna már ez év január huszadikán, amikor beiktatták Donald Trumpot. Sajnos a független Európa gondolata viszont nem elfogadható és nem is szalonképes ebben az úri (régebben elvtársi) társaságban.

Először is, Európa valóban szörnyű vereséget szenvedett az 1914 és 1945 közötti két világháború során.* E vereség következtében Európa központja, amelyet Németország jelentett, idegen, vagyis amerikai megszállás alá került, amely a mai napig tart. A második legerősebb európai hatalom, Nagy-Britannia egy országmag méretére zsugorodott, és stratégiai vereségét azzal tudta ledolgozni, hogy amerikai pártfogók ellenőrzése alá került. Franciaország, magára találva, évtizedekig ellenállt, de az elmúlt húsz évben magabiztosan elvesztette minden világpolitikai pozícióját, és belsőleg is meggyengült.

*Csak így említi a dolgot, nemes egyszerűséggel, eltartott kisujjal, okokat nem tárgyalva. Oroszországnak pedig aztán végképp nem volt semmi köze az európai történelem viharaihoz, nemdebár? Ők itt se jártak?

Másodszor, az európai országok szisztematikus együttműködése az integrációban, amelyet ma Európai Unió néven ismerünk, megfosztotta őket a gazdaságpolitikájuk megtervezésének komoly lehetőségeitől.* E folyamat legnagyobb haszonélvezője, Németország, nem szuverén, ezért a gazdasági hasznot nem tudja politikai biztonsággá alakítani.

*Nincs is szebb a tervgazdálkodásnál, elvtársak.

Egyedül a volt szovjet irányítású tömb egyes országai alkotnak viszonylag koherens egységet. Itt természetesen Lengyelország áll az első helyen. Ott a lakosság nem mutatja az apátia komoly jeleit, a gazdaság stabilan fejlődik, és az Oroszország iránti ellenszenv nem erőltetett, hanem saját véleményükön alapul. A lengyel politikusok népszerűek, és támogatottságuk nem esik vissza a legalacsonyabb szintre hetekkel a választások megnyerése után, mint az Egyesült Királyságban vagy Franciaországban. Az olyan kisebb országok, mint Magyarország vagy Szlovákia szintén szilárdan állnak a lábukon, de súlyuk Európán belül nem elég jelentős ahhoz, hogy a saját taktikai érdekeiknél többet védelmezzenek.* Az összes többi uniós országban – beleértve az olyan nagyokat is, mint Olaszország vagy Spanyolország – a szó szoros értelmében vett szuverenitás elvesztésének folyamata szinte teljesen lezárult. És ahogy az várható volt, a politikusok elutasítása azzal kapcsolatban, hogy teljes felelősséget vállaljanak saját ügyeikért, a választók kiábrándulásához vezet. Olaszország esetében azonban ezt ellensúlyozza az a tény, hogy ott senki sem számít igazán erős államra.

*Nono, nono. Azért – megengedem, erejükön felül és súlyukkal nem összhangban – de rendületlenül védelmezik az orosz érdekeket is.

Egy ilyen sivár politikai háttér természetesen egyfajta szellemi hanyatláshoz vezet. Az európai országok évtizedek óta következetesen megszabadulnak attól, amit a szuverenitás jelent: a nyilatkozatokért, döntésekért és tettekért való felelősségtől.* A szuverenitást először a védelem és a biztonság kulcsfontosságú területén adták fel az USA javára. Ez a folyamat áll a NATO katonai blokkjának fókuszában, amely megszünteti az európaiak önálló gondolkodásának szükségességét. A felelősséget ezután az Európai Unió közös intézményeire ruházták át, amelyben Németországnak jelentős szerepe volt.

*Ezzel szemben az orosz vezetők mindig és mindenért vállalják a felelősséget. Ukrajna inváziója is úgy kezdődött, hogy ők csak visszaütöttek. Máig nem tudják érthetően megindokolni, miért támadtak – és ez csak egy példa a sok közül.

És furcsa lenne azt gondolni, hogy egy ilyen hosszú időszak, amely nem járt azzal, hogy felelősséget kellett volna vállalni a tetteikért, vagy hogy bármit is egyedül kellett volna tenniük, ne vezetett volna a kritikus gondolkodás képességének hanyatlásához.

Manapság még az okosnak tartott európai értelmiségiek is a lehetőségek egy nagyon szűk mozgásterében élnek és gondolkodnak, ami arra készteti őket, hogy sablonosan tekintsenek a dolgokra, és ne kínáljanak közönségüknek eredeti ötleteket. Más szóval, gazdasági képességei nélkül Európa a nemzetközi élet teljesen értéktelen résztvevőjévé vált. És most az Egyesült Államok azzal fenyeget, hogy súlyosan csökkenti Európa gazdasági potenciálját, ami már az Oroszországgal való kereskedelmi és befektetési kapcsolatainak megszakadásának összefüggésében történik.*

*Szeretne Trump ekkora úr lenni, de a vámháború eddigi visszhangja azt mutatja, hogy nem az. Viszont ha nem lehet az Egyesült Államokat az Európai Unió teljhatalmú urának tekinteni, megbicsaklik a bordacsevi logika.

Nagy-Eurázsia számára, amely ma még csak egy kép és egy projekt, és nélkülöz minden reális körvonalat, Európa helyzete problémát jelent.* Persze azzal vigasztalódhatunk, hogy Oroszország megbízhatóan őrzi az európaiak romboló potenciálját Eurázsia többi részétől. Ott azonban nem lehet falat építeni, déli és keleti szomszédaink teljes portfóliójában előkelő helyet foglalnak el az uniós országok beruházásai, és Európa technológiai potenciálja, bár zsugorodik, a szélesebb nemzetközi közösségben is keresett lehet. Arról nem is beszélve, hogy furcsa lenne magabiztosan építeni a fejlődés és a jólét közös terét Eurázsiában, miközben annak nyugati végén valami furcsa, saját stratégiai jelentőségétől megfosztott, fokozatosan leépülő térség helyezkedik el. Távol áll tőlünk az a gondolat, hogy az európaiak képesek lennének megismételni az elmúlt évszázadok agresszív viselkedését: a lakosság passzivitása már visszafordíthatatlan. De egy haldokló Európa elkerülhetetlenül elvonná Oroszország erőit a saját megfékezésére, valamint bizonyos instabilitást gerjesztene maga körül.

*Tervezett Nagy-Eurázsia? Birodalom? És tessék mondani, mi lennénk annak a lepusztult kültelke? Mondja, Bondarcsev úr, hol lesz a főváros, Moszkvában vagy Pekingben? De vigyázzon, mit mond, mert a kínai elvtársak sértődékenyek.

És ebben az értelemben kínai kollégáinknak talán igazuk van – nem sok értelme lenne Európát magára hagyni. Oroszország és Kína számára talán bölcs dolog lenne folyamatosan megmutatni az európaiaknak, hogy nem teljesen elveszettek a nemzetközi közösség számára, hogy saját civilizációs túlélésük függ tőlük, és hogy Eurázsia többi népe mindig készen áll kinyújtani a kezét feléjük az együttműködés érdekében. Még Ukrajnában is jelentős számú olyan polgár van, akik aktívan vagy passzívan ellenzik az országot hatalmába kerítő csoport cselekedeteit. Európában is sok ilyen polgár van – ők igaz emberek, akiket nem szabadna magukra hagyni a kicsinyes politikusokkal.*

*Ösztöndíjukról pedig gondoskodik az FSZB, az SZVR és/vagy a GRU megfelelő csoportfőnöksége. Ők senkit sem hagynak az út szélén.

Ez azt jelenti, hogy kettős stratégiát kell követnünk Európával szemben, az orosz és a kínai felfogást ötvözve. De figyelembe kell vennünk Eurázsia kisebb országainak érdekeit is, amelyek számára az Európával való kapcsolatokból származó anyagi előnyök a legfontosabbak.*

*Naná. Európa pénze és munkaereje, technológiája nagyon is kell, csak maguk az európaiak nem: talán át lehetne telepíteni őket a Sziklás-Tunguzka térségébe vagy az Angara mentére. Természetesen ingóságaik nélkül, nem fog nekik annyi minden kelleni a megfagyáshoz.

Először is, az Európával szembeni stratégiánk alapját az őszinteségnek kell képeznie* – ez az, ami a legjobban segít abban, hogy megértsük saját érdekeinket, és megmutassuk partnerünknek, hogy mit várunk el tőlük. Ez azt jelenti, hogy Oroszországnak és Kínának az EU-val való együttműködési hajlandósága nem ösztönözheti az európai politikai és kulturális élet azon hibáit, amelyek az európaiakat siralmas helyzetükbe juttatták. Az együttműködés céljából kinyújtott kezet nem szabad a képmutatás bársonykesztyűjébe bújtatni, és nem szabad az EU partnereit olyan dolgokról biztosítani, amelyekben ők maguk már nem hisznek.

*Őszinteségről beszél egy olyan állam politikusa-ideológusa, amely a világ legnagyobb és leghatékonyabb hazugsággyárait és dezinformációs hálózatait üzemelteti. És nem nyelte el menten a föld. Vannak még csodák.

Másodszor, hosszú távon az eurázsiai együttműködés minden formájának nyitva kell állnia Európa előtt, amennyiben önálló és felelős államként tud fellépni. Az európai választóknak tudniuk kell, hogy ha nemzeti orientációjú politikusokra szavaznak, Nagy-Eurázsia kapui mindig nyitva állnak előttük.*

*De ha nem, akkor kuss a nevük. Szeretem ezt a nagy-eurázsiai demokráciafelfogást.

Végezetül, a mai európai politikusok iránti megvetésünket nem szabad átültetnünk az országaikban működő vállalkozásokra is. Sok európai vállalkozó őszintén kész együttműködni Oroszországgal, aktívan együttműködik Kínával, és elítéli azt, ami hazájában a hatalom politikai fórumain történik.* Most pedig talán bölcs lenne, ha az orosz és kínai tudósok közös erőfeszítéseiket arra összpontosítanák, hogy megvitassák, hogyan kellene ezt a három megközelítést az Európával fenntartott kapcsolatok terén a gyakorlatban megvalósítani, és hogyan kellene kiegészíteni őket.

*Igen, akadnak, akik őszintén és aktívan együttműködnek. De kicsit sem ingyen.

Az Európával kapcsolatos közös megközelítés kidolgozása – bármennyire is ellenszenvesek a kontinens jelenlegi vezetői – elég komoly vállalkozás ahhoz, hogy két olyan hatalom képviselői vállalják fel, amelyek már bizonyították, hogy képesek a stratégiai partnerség alapján együttműködni.

Eddig tart a sillabusz, kérem, és nehezen tudnám megmondani, az amerikai, az orosz vagy a kínai Európa-felfogás betegebb. Az Egyesült Államok szegényeknek és gyengéknek tekint minket, az orosz álláspont szerint gyengék vagyunk és hülyének is néznek. Kína valamivel elfogadhatóbban viselkedik a gesztusok szintjén, de Isten óvjon minket a gazdasági hegemóniájuktól.

Amint látom, nincs más megoldás: Európának önálló nagyhatalommá kell válnia, hogy ne ezek a fapados, harmadosztályú politikai amatőrök rugdalják rongylabdaként egymás között. Ez meg is fog történni – egyszerűen csak azért, mert nincs más választásunk.

Szele Tamás