Rettentő időket élünk, kérem, a nemzet végveszélyben van, és segélyére csak Szakács Árpád rohangál körbe-körbe a Kárpátok alatt véres karddal, de szaporodnak is szépen a hadai: dübörögnek nyomában a zsebrákok, duk-dukok, mamelukok, csak úgy reng köszvényes léptük alatt az édes magyar anyaföld. Én ugyan úgy hallom: nem reng, hanem sír alattuk, de hát én kicsit süket vagyok.

Amint látom, sajtónapot tartott tegnap a magyar bírói kar, mert két komoly sajtóperben is született ítélet, nagy kár, hogy a kettőben csak annyi az azonos, miszerint mindegyik kapcsolatos az írott médiumokkal, de különben az egyik Gizike, a másik gőzeke. Szóval, vegyes a menü, hiba volna egy kalap alá venni őket csak amiatt, hogy egy napon született a két határozat.

Látszólag jó hírt hozok, ami azonban valószínűleg nem is olyan nagyon jó hír. Bár alapvetően mégis lehet örülni a dolognak, csak a mai világban óhatatlanul eltöpreng az ember a dolgok miértjén is – vajon mi oka lehet annak, hogy a magyar kormány lemond arról a kamupárt-hálózatról, aminek annyit köszönhetett két választási kampányban is?

A kínaiak már a spájzban vannak, mondja a rettegő kispolgár, és a karantén idején a kínai ismerőseim is legalább annyira rettegtek a kispolgártól, mint az tőlük. A kínaiak valóban a spájzban vannak, de nem attól, hogy Budapesten, vagy általában, Magyarországon vannak kínai büfék, boltok, az csak jó. Nem a kínai néptől kell tartani, hanem a kínai kormánytól.

(A képen: Sayragul Sauytbay)

Azt tetszenek gondolni, Magyarországon nincs halálbüntetés? Dehogy nincs, kérem, annak dacára, hogy uniós tagságunk alapfeltétele volt ennek eltörlése. Persze, ez a halálbüntetés nem hivatalos, egyelőre legalábbis, ez csak kimondatott, és majd, a jövőben, valamikor, megfelelő feltételek teljesülése esetén végrehajtják vagy nem hajtják végre.

Azért kezd az ember eljutni arra a pontra, hogy ott egye meg a fene, ami szobor a világon van, de mindegyiket. Sőt, még azokat is, amik nincsenek a világon. Így nem lehet következetesen gondolkodni: vagyis inkább azt mondanám, a formális logika mond csődöt, az ész áll meg és helyben toporog, esetleg forog is kicsit a saját tengelye körül, majd eldurran.

Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek, egyszerre érzek némi ingert mindkettőre. Földi László a mai Magyar Nemzetben nem is túl burkoltan megfenyegette Ungváry Krisztiánt – hozzáteszi ráadásul, hogy „bárkinek címezve”, értsük meg, bárkire vonatkozhat ez a kis figyelmeztetés – hogy ha sokat nevezi Raffay Ernőt besúgónak, legyártják az ő dossziéját is.

Szokták nekem mondogatni, miszerint nem irigyelnek, mert sok nehéz, kellemetlen, sőt, néha undorító szöveget kell elolvasnom a munkámhoz. Időnek múlásával hozzászokik az ember, kérem, ritkán panaszkodom, de azt hiszem, ma megteszem: régen találkoztam annyira nehezen emészthető beszéddel, mint amit május 30-án tartott Orbán Viktor egy könyvbemutatón.

(Fotó: Index)

Tegnap különleges világnap lehetett, mert annyi marhaság történt, hogy nem győz válogatni közöttük az ember. Ilyen esetben érdemes azt nézni, mivel foglalkoztak már más kollégák, lapok, és ha akad olyasmi, ami ebben a hülyeségzivatarban elkerülte a figyelmüket, azt kell elővenni: jelentem, akad. De nem is akármilyen őrület.

A Facebook gépesíti a jóslást.

Aki szereti a hírt és a véres hurkát, egyiket se nézze meg, hogyan csinálják. Mert többet nem fog kérni belőlük. Nem is tudom, mi a rosszabb: ha valamivel túl sokat vagy túl keveset foglalkozik a sajtó, mert az megállapíthatatlan, igazából mivel mennyit kéne. Most bemutatok egy példát, ami egy épp szárnyra kelő álszenzációról szól, amiről lefogadom, hogy nagyot repül majd.