Aki szereti a hírt és a véres hurkát, egyiket se nézze meg, hogyan csinálják. Mert többet nem fog kérni belőlük. Nem is tudom, mi a rosszabb: ha valamivel túl sokat vagy túl keveset foglalkozik a sajtó, mert az megállapíthatatlan, igazából mivel mennyit kéne. Most bemutatok egy példát, ami egy épp szárnyra kelő álszenzációról szól, amiről lefogadom, hogy nagyot repül majd.

Szóval olvasom tegnap, miszerint állítólag le akarják cserélni az amerikai himnuszt. Éspedig, mert agresszivitást sugall. Hát, lévén, hogy egy erődítmény ostromáról szól, kétségtelenül nem épp a délutáni babzsúr eseményeit taglalja, sőt, mivel a szövegíró, Francis Scott Key épp hadifogságban volt az ostromló hadihajó fedélzetén, amikor eszébe jutott az első pár strófa, elképzelhető, hogy nem túl empatikusan gondolkodott az őt fogva tartó britekről. Megint más kérdés, hogy fogságba is úgy került, hogy egy másik hadifoglyot, a környék orvosát akarta kiszabadítani, akit teljesen ok nélkül akartak kivégezni, de végül is az orvos is kiszabadult, Key is, a himnuszt is megírták, szóval csak annyi kéne a happy endhez, hogy a hajó belelovagoljon a lenyugvó napba és utána stáblista.

Nem fogok itt és most belemenni a Key vagy akár Washington szobrának ledöntésével kapcsolatos részletekbe, ugyanis nem látom értelmét az ezzel kapcsolatos vitának sem Amerikában, sem Magyarországon, ami egyébként is kezd parttalanná válni – azonban a vita parttalanságának van szerepe ebben a mi történetünkben. Tény, hogy ledöntötték ezeket a szobrokat, kinek végre, kinek valahára, kinek örömére, kinek bánatára, és most arról szól a hír, hogy esetleg magát a himnuszt is lecserélnék, ha már ilyen gyanús a szerzője.

Ezzel az okfejtéssel én kissé vitatkoznék, nem csak azért, mert tökéletes szöveg épp úgy nincs, mint tökéletes költő, hanem azért is, mert magának az alkotásnak miután elkészült és megismerhette a közönség, elég kevés köze van magához a szerzőhöz. A reneszánsz ötvösművészet mestere, Benvenuto Cellini például mai szemmel nézve valóságos szörnyeteg volt, a nemi életét hagyjuk is, de nem volt az a kocsmai verekedés, amiből kimaradt volna, ölt is embert és nem csak csatában: ettől még az általa készített sótartó vagy a Perszeusz-szobor csodálatos remekmű. Ha olyan nagyon ragaszkodnánk a művész minden szempontból való feddhetetlenségéhez, azokat is be kéne olvasztani, de szerencsére senki sem ennyire bolond.

Ahogy azt sem kéne bevezetni, hogy Ady Endrének teszem azt, kizárólag a józan állapotában írt verseit adják ki, mert hogy úgy mondjam, töredékére csappanna az életmű.

De azért sem érdemes ezzel foglalkozni, mert az amerikai himnuszt senki nem is akarja komolyan lecserélni.

Ugye, én a magyar sajtóban találkoztam a hírrel, éspedig távolról sem szenzációhajhász, lelkiismeretes, pontos formában feldolgozva, egy blog hasábjain. Sőt, annyira becsületesek voltak, hogy megadták a forrást is. Álmélkodtam viszont, mikor azt megnyitottam: ugyanis az még csak nem is amerikai, hanem az Indy100, ami a brit Independent egyik online oldala. Hát rendben van, azért az is komoly cég. Komoly, csak éppen ők is hivatkoznak – egy Twitter-beszélgetésre.

Innentől kezd a történet komolytalanná válni. Egyrészt a beszélgetés résztvevői sem veszik halálosan komolyan a dolgot – mikor felmerül, hogy a mostani helyett John Lennon „Imagine” című száma lehetne a himnusz, az egyikük megjegyzi: „Ha ez így alakul, Kanadába költözöm” a másikuk viszont rákérdez: „Honnan veszed, hogy beengednek?”, tehát ez az egész, akárkik is tárgyaljanak, egy kávéházi szintű traccsolás, nem komoly. És még ha az aktivisták legaktivistábbjai is volnának a beszélgetők, akkor sincs erről hivatalos szinten sem javaslat, sem egyéb, a gyakorlatban amúgy is nagyon bonyolult volna egy ilyen váltás, kapásból úgy emlékszem, hogy nincs is egyetlen illetékes szerv, ami dönthetne erről: valószínűleg bejárná az ötlet a Kongresszustól a Szenátusig az összes fórumot, de tán még népszavazást is kéne rendezni az ügyben. Azonban, mondom: senki nem is gondolja ezt igazán.

Az ötlet alapvetően Lyndsey Parkernek, a Yahoo Music főszerkesztőjének egy cikkéből származik, amiben tényleg javasolja ezt a cserét – mármint a Csillagos-sávos lobogót az Imagine-re – csak hát azért a Yahoo Music valahogy még sem egy népképviseleti szerv, hanem egy sajtótermék. Ha összeszedném azt a rengeteg szamárságot, amiket a magyar sajtó javasol naponta és nekiállnék megvalósítani, már kész is lenne az Apokalipszis, úgy, ahogyan azt János Patmoszon maga előtt látta a jelenéseiben, nem kéne ahhoz semmit sem hozzátenni. Ennek az írásnak a nyomán indult vita a közösségi oldalon, mely vitát észrevette az Independent, vagyis az Indy100, de még ők sem írtak hozzá vagy bele semmi valótlant, annyiban „fűszerezték” csak meg a történetet, hogy az indulatosabb hozzászólásokból válogattak. Aztán az egész világ már az Indy100 meglehetősen rövid írását ismerte meg.

Mint láthatjuk, nem történt semmi komoly: egy kolleginának elszaladt a tolla nagy lelkesedésében, megesett már velem is jó párszor, az olvasói vitatkoztak erről, ez a vita meg sajtónyilvánosságot kapott. Mihozzánk már a visszhangnak is csak a visszhangja jutott el. Van egy olyan érzésem azonban, hogy a dolgokat kizárólag a saját és magyar szempontjaiból vizsgáló kormánymédiánkban még fog futni pár kört ez a történet, amint futott a napokban Nebal Maysaud „Itt az ideje, hogy hagyjuk meghalni a klasszikus zenét” című írása is, a New Music című lapból. Az is abba a vegyes sportágba tartozott, amelynek gyakorlása során először az atlétikai versenyszám keretében a szerző eldobja az agyát jó messzire, aztán elveti a sulykot, végül a sulyok a világsajtó hasábjain kikel és lesz belőle bolondgomba. Nem kétlem, hogy Maysaud halálosan komolyan gondolta, amit írt (és ez eléggé felháborító) de azt már kétlem, hogy bárki akár csak kevéssé is komolyan vette volna az írását vagy elkezdte, volna fontolgatni a javaslatot. Lázas idők lázas gondolatokat teremnek.

Egyszóval: még mielőtt megjelennek a filippikák a magyar sajtóban az amerikai himnusz megmaradása érdekében, vegyük élét a dolognak: igen, a hír igaz, csak a hír jelentéktelen. Egy kilesett, kihallgatott vitából származik, olyasmi, mintha én azon vitatkoznék a szomszéddal a kocsmában, hogy melyik házi pálinka a jobb: a bihari vagy a szilágysági? Kinek melyik, én a biharit szeretem, de ha ezt valaki kihallgatja, írhat éppen belőle olyan című anyagot is akár, hogy „Bihari-szilágysági belvita Budapesten!”, ha elhangzik a beszélgetésünkben, az a félmondat, hogy „ittam én egy házi pálinkát...” akkor némi elhallással egyházi jellege is lesz, és mire magunkhoz térünk, már kész is a politikai konfliktus.

Szóval, valami ilyesmiről van szó, a visszhang játszik velünk, a tündér Echo.

Csak aztán úgy ne járjunk, mint a hajdani csodarabbi, aki ült a szobájában, és a Talmudot próbálta olvasni, de nem ment, mert az ablak alatt gyerekek zajongtak. Megunta, kikiabált az ablakon:

- Ti itt játszotok, mikor az alvégen sárkányt láttak?

El is szaladnak a gyerekek sárkányt nézni, de mennek utánuk a szüleik is, a boltos is, a kántor is, a samesz is... egyszer csak szedelőzködik a rabbi, veszi a kalapját, indulna, rászól a felesége:

- Hova mész? Hiszen az egész sárkányt te találtad ki!

- Az lehet, de látod, mennyien mennek... Hátha mégis van ott sárkány?

Ami meg magát az alapötletet, az amerikai himnusz lecserélését illeti, annak a világon semmi haszna vagy értelme nem volna, de ha ez egyszer is komolyan szóba kerülne, azt javasolnám, hogy a Yankee Doodle-re cseréljék le, éspedig a szöveg nélküli, pusztán dobon és fuvolán játszott változatára, esetleg Scott Joplin „Maple leaf rag”-jére, mert abban sem hangzik el egy szó sem.

Tehát nem lehet majd belekötni.

Szele Tamás