Még csak karaktergyilkosságról van szó, még nem jön a csőcselék fáklyákkal, vasvillákkal, kövekkel, de ha megtenné, valószínűleg nem esne bántódása. Hiszen csak fegyver volna a kormány kezében. Rendben, a karaktergyilkosság ilyen műfaj, de nézzük meg a módszerét, nézzük meg, hogyan csinálják, mert tanulságos.

Örömmel üdvözlöm a hiánypótló törekvést, mellyel a Pesti Srácok hasábjain találkoztam, mindjárt viszonzom is, mert amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten, csak előtte elmondom, minek örülök én ennyire. Annak, hogy ebből az érdekes és mulatságos sajtótermékből végre megtudhattam, „milyen érzés liberális férfinek lenni”.

Hályogkovácsolásban verhetetlenek vagyunk, az már biztos. Ha akad egy megoldásra váró probléma, mi vagyunk azok, akik kikeressük azt, aki egészen biztosan nem ért hozzá, csak elméletben, szépeket képes róla mondani, nálunk a kocsikereket matematikus készíti, mert kör alakú, tehát értenie kell hozzá, az integrálszámításokat meg bognárok végzik.

Érdekes tétellel jelentkezett Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ igazgatója, mellesleg ez úton is kérném, hogy akinek bármilyen alapjogáért tett már valamit ez a központ, jelentkezzen, mert érdeklődöm a bizarr ritkaságok iránt, bár nagy reményeket nem fűzök a pályázathoz. Szánthó tételeivel azonban érdemes foglalkozni – ugyanebben a műfajban.

Tudom, hogy eleven parazsat gyűjtök most a fejemre, mert egyrészt azok fognak nekem támadni, akik szerint a politikában és az üzletben minden eszköz megengedett, másrészt azok, akik nem tesznek különbséget a valóság és a fikció között, harmadrészt meg azok, akik azt hiszik majd: Orbánt „mosdatom” – de ki kell mondani, hogy a magyar kormányfő nem gratulált Alekszandr Lukasenkának.

(Fotó: Fischer Zoltán / Miniszterelnöki Sajtóiroda, június 5.)

Nehéz dolog tisztán és világosan látni a fehérorosz helyzetben, még nehezebb érthetően leírni azt: a legnagyobb gondot nem is annyira a folyamatosan változó helyzet, a pergő események okozzák, hanem annak eldöntése, ebben a szomorújátékban ki van kivel, ki van ki ellen, és miért jut az utcákon tiltakozó népnek egyedül az áldozat szerepe?

Egyre több ilyennel találkozunk, valóságos tendenciája ez a mai magyar sajtónak. Mintha csak a hatvanas-hetvenes évek tértek volna vissza, akkor zajlottak ilyen csatározások a magyar értelmiség egyes köreiben, „Kicsi vagy kocsi?”, „Áru-e a kultúra?”, „Vita a kesudióról” címekkel, minden eredmény nélkül, ám roppant látványosan és lármásan.

(Karikatúra: Saul Steinberg)

Hogy Schuster Lóránt mit gondol a világról, az egészen pontosan az ő dolga, amint az is, kinek mondja el. Ha elmondta, azt már az őt hallgató dönti el, mihez kezd az értékes véleményhalmazzal, összehajtogatja és elteszi emlékbe a szalvéták és nippek közé, a nagymama vitrinjébe, vagy közreadja a Magyar Nemzetben mindenki okulására.

Szombat reggel, fogy a kávé, az ember egyre reménytelenebbül pislog a magyar sajtóba, keresi a híreket, és közben az jár a fejében, hogy újságírónak készült, nem csatornatisztítónak. De ki gondolta volna, hogy ebbe a bűzös kloákába keveredünk? Sőt, úszni is kell benne... na, vegyük fel a gumiruhát, elő a légzőpalackot, és merülés, nincs mese, dolgozni kell.

No, ilyen sem volt még. Majdnem megírtam Orbán Viktor múlt heti rádiós megszólalását ezen a héten, még jó, hogy időben észrevettem a tévedés lehetőségét. Én észrevettem – de vajon más észrevette volna? Kétlem, sajnos. És ez azért elég sokat mond arról, mennyire eredeti elme vezeti ezt a kis drótoktól öleltet. Azért érdekes hiba lett volna, annyi szent.