Mindenféle jelek mutatkoznak a Hadak Útján, azonban Ady Endrére rácáfolva a legkevésbé sem tűnnek vörösnek: viszont mégis arra utalnak, hogy Hunniában valami készül. Pontosabban a magyar sajtóban. Viszont nem lehetünk optimisták, nem úgy tűnik, mintha jó dolgok készülődnének, aki okos, az most betáraz és feszülten figyel, mert bárhonnan jöhet a baj.

Jelek a Hadak útján (Budapest)

Nem tudom eléggé csodálni a Facebookot. Mikor az ember azt hinné, hogy elérkezett a lehetőségeinek végső határára, innen már nincs tovább, akkor képes megmutatni, hogy dehogynem, lehet még fokozni, bőven lehet. Ha bevezetik a most tervezett újításukat, azzal ugyan tényleg megszabadulnak minden álhírtől és propagandától, viszont – megszűnik a világsajtó.

Kérem, nem kötelességem egy cikk utóéletéről beszámolni, de az már mégiscsak meghökkentő, mikor az embernek előre bejelentik, hogy üldözni fogják a véleménye miatt, szóval készüljön. Annak van egy finom, vajszínű árnyalata. Külön gratulálok azoknak a szellemóriásoknak, akik ezt szervezik, és jelzem, hogy nem ez az első ilyen eset életemben.

Ha most megjelenne a szobámban egy időutazó a messzi jövőből, és arra kérne, jellemezzem nagyon röviden, egy képben a huszonegyedik század elejének átlagemberét, bajban volnék. Talán még a legjobban úgy tudnám bemutatni a csodálatos emberi nemet, hogy pillanatnyilag egy két-hároméves, dackorszakát élő, nagyon rossz kisgyerekhez hasonlítanám.

Soha még ilyen fejlett nem volt a világ hírhálózata, ebből következően soha még ilyen tisztán nem látszott, mennyire hiányzik az emberi nemből a kombinatív gondolkodás és milyen reménytelenül szűk látókörűek vagyunk. Ami messzebb van a hátsó udvarnál és a sarki kocsmánál, az nekünk vagy nincs, vagy ha van, akkor sem fontos, illetve nem értjük.

Röviden: Földi Lászlónak torpedózhatnékja van, és most nem arra a játékra gondolok, amit órán játszottunk az iskolában, kockás papíron és golyóstollal. Földi admirális egész komolyan szeretné akár így, utólag is megtorpedózni az Átlátszó bérelt gumicsónakját, mert abból Szijjártó Pétert fotózták, amint egy luxusyacht fedélzetén épp megoldja a belorusz kérdést.

Nincs is szebb annál, mint augusztus huszadikán arra ébredni, hogy az ember Orbán Viktorral bújócskázik. Mármint, ne szó szerint tessék érteni, mindketten benne vagyunk már a korban, de nem volt kis feladat eldönteni reggel-délelőtt, hogy hol van éppen ez az ember. Ugyanis a kérdésben mértékadónak tekintendő kormánymédia kissé összevissza írta meg.

Jön a nemzeti ünnep, volt már ilyen a magyar történelem során, sőt, ha hiszik, ha nem, évente többször is megesik, minek következtében megindul az aranyeső, záporoznak a kitüntetések az arra érdemesekre és érdemtelenekre – mit lehet tenni, már nem fiatalok, de kell a pénz, duzzogva bár, de elfogadják. Büszkék is rá, meg is köszönik, mert illik.

Ilyen sem volt még nálunk, bár hetente tarthatnánk hármat-négyet különböző tárgykörökben, ha azt veszem, hány ostoba, önjelölt gazember nevezi magát tudósnak vagy szakértőnek Hunniában. Kérem, világjárvány idején nincs jobb dolgunk, mint hogy konferenciát tartsunk arról, miszerint nincs világjárvány.

Hétfő van, a sajtómunkás fekete napja, ugyanis hét végén nem történik semmi, maximum Novák Előd kergetőzik pajkosan a szivárványszín zászlóval a pesti éjszakában, de arról már írtunk, most foglalkozzunk inkább a budai Várkapitánysággal.