Nehéz dolog tisztán és világosan látni a fehérorosz helyzetben, még nehezebb érthetően leírni azt: a legnagyobb gondot nem is annyira a folyamatosan változó helyzet, a pergő események okozzák, hanem annak eldöntése, ebben a szomorújátékban ki van kivel, ki van ki ellen, és miért jut az utcákon tiltakozó népnek egyedül az áldozat szerepe?

Egyre több ilyennel találkozunk, valóságos tendenciája ez a mai magyar sajtónak. Mintha csak a hatvanas-hetvenes évek tértek volna vissza, akkor zajlottak ilyen csatározások a magyar értelmiség egyes köreiben, „Kicsi vagy kocsi?”, „Áru-e a kultúra?”, „Vita a kesudióról” címekkel, minden eredmény nélkül, ám roppant látványosan és lármásan.

(Karikatúra: Saul Steinberg)

Hogy Schuster Lóránt mit gondol a világról, az egészen pontosan az ő dolga, amint az is, kinek mondja el. Ha elmondta, azt már az őt hallgató dönti el, mihez kezd az értékes véleményhalmazzal, összehajtogatja és elteszi emlékbe a szalvéták és nippek közé, a nagymama vitrinjébe, vagy közreadja a Magyar Nemzetben mindenki okulására.

Szombat reggel, fogy a kávé, az ember egyre reménytelenebbül pislog a magyar sajtóba, keresi a híreket, és közben az jár a fejében, hogy újságírónak készült, nem csatornatisztítónak. De ki gondolta volna, hogy ebbe a bűzös kloákába keveredünk? Sőt, úszni is kell benne... na, vegyük fel a gumiruhát, elő a légzőpalackot, és merülés, nincs mese, dolgozni kell.

No, ilyen sem volt még. Majdnem megírtam Orbán Viktor múlt heti rádiós megszólalását ezen a héten, még jó, hogy időben észrevettem a tévedés lehetőségét. Én észrevettem – de vajon más észrevette volna? Kétlem, sajnos. És ez azért elég sokat mond arról, mennyire eredeti elme vezeti ezt a kis drótoktól öleltet. Azért érdekes hiba lett volna, annyi szent.

Hölgyeim és uraim, „Miért szép?” című képzőművészeti rovatunk következik, abból az alkalomból, hogy tényleg meg kell kérdezzük: miért szép a Városliget új szobra, mely nem is igazán új, ellenben kétségtelenül meghökkentő? Az alkotás címe „Csillagnéző”, Szmrecsányi Boldizsár kortárs szobrászművész követte el és mindenképpen feltűnést fog kelteni.

(Fotó: A Városliget barátai Facebook-csoport)

Hogy pontosan mi történt tegnap Bejrútban, azt nem tudjuk és nagy valószínűséggel soha nem is fogjuk megtudni, tekintve a térség különleges jellegét és problémáit. Azt azonban meglehetősen pontosan tudjuk, mi nem történt, és ez jelenleg nagyon fontos a terjedő rém- és álhírek miatt. De előbb lássuk a tényeket a tegnapi esetről.

Nehéz feladat átlátni azt, amit ma és Magyarországon „kultúrharcnak” nevezünk, és ami a legjobban – nem győzöm eleget ismételni – a kínai Nagy Proletár Kulturális Forradalomra emlékeztet. Nehéz feladat, mégis foglalkozni kell vele, ugyanis a dolgok jelenlegi állása szerint a támadás ereje nem lankad, egyre többen vesznek részt a harcban, a helyzet komoly.

Kérem, ahogy a pesti ember mondja, „nem lehet eléggé vigyázni”. De azért vigyáznak, jobban is, mint elegendő lenne. Annyira ügyelnek ebben a mai paranoiás világban, hogy mindjárt szétvigyázzák az országot, aranykalásszal ékes rónaságtól dobogókői szívcsakráig, mindenestől. Önkéntes vigyázóink vannak, éber kis őrszemek, madár se szállhat anélkül, hogy látnák.

A magyar kormányról és rendszeréről még a rosszakarói sem mondhatják el, hogy nem hűséges természetű. Nincs az a rossz, kivitelezhetetlen, hamvába holt ötletük, amihez ne ragaszkodnának körömszakadtáig, legyen szó az isztambuli egyezmény bojkottálásáról, a kultúrkampfról vagy a techóriások elleni harcról, ami az online tér teljes elfoglalását célozza.