Van abban valami érdekes és ugyanakkor mélyen elszomorító, ahogy az egymásnak feszülő két óriás, az Amerikai Egyesült Államok és Kína a nagy lökdösődésben a saját háza táján meglehetősen hasonló problémákkal kell szembenézzen. Nem azonosakkal, de hasonlókkal: ami csak azt mutatja, hogy itt is, ott is rosszak a válaszok a felvetődő kérdésekre.

Azért ez az Orbán Viktor mindig feladja az embernek a leckét. Nem mondok újdonságot azzal, ha jelzem: semmiképpen sem vagyok feltétlen híve ennek a politikusnak, több okból sem nyerte el a tetszésemet, és ez már így is marad a következő évtizedekben, felteszem, ő sem rajongana az írásaimért, ha olvasná őket, elvagyunk mi így egymással, a kölcsönös ellenszenv összeköt minket.

(Fotó: MTI)

Ahogy elnézem a tüneteket, nagy itt a baj, főorvos úr. Olyan már volt, hogy a magyar miniszterelnök – és nyomában kormánya – középhatalomnak hitték magukat, esetleg nagyhatalomnak is néhanap, és eszerint viselkedtek, bár nagyon lötyögött rajtuk a tigrisbőr, de olyan, hogy egyszerre képzeljék magukat Tatjána Larinának és Mikes Kelemennek, még soha.

Ha Kínával foglalkozunk, sose feledjük azt, hogy ez a hatalmas ország sok ezer éve ciklikusan működik, mint egy óriási inga. Dinasztikus ciklusok szerint, most például a Népköztársasági Dinasztia (másképp nem tudom nevezni) válságának első jeleit látjuk: komoly atrocitások készülődnek a Középső Birodalomban, és amint eddig minden alkalommal, végül most is a dinasztia bukásához fognak vezetni.

A mai délután egészen meglepő fordulatot hozhat a magyar rendvédelem történetében: ugyanis most először próbálnak Budapesten nyelvtani úton törvényt sérteni, ráadásul bejelentve, csoportosan és előre megfontolt szándékkal. Valószínűnek érzem azonban, hogy a rendőrség nem fogja értékelni a grammatikai finomságokat a Mi Hazánk tüntetésével kapcsolatban.

Ha a magyar belpolitika az az úri szalon lenne, aminek a mindenkori kormányzó pártok beállítják, akkor most össze kéne ülnie a becsületbíróságnak, hogy eldöntse, ki kérjen bocsánatot és miért, aztán valószínűleg azzal is telne el a hónap. És nem, nem arról van szó, hogy bármiért is bocsánatot kéne kérni, az csak a kormány fejében van így.

Akkor most kísérlet következik. Arról van szó, hogy a következőkben leírt ügyek kapcsán mellőzni fogom a saját politikai véleményemet, és egyszerűen csak más szögből próbálom mutatni mindazt, amit a világon mindenki olyan kiválóan (de legalábbis, a jelek szerint nálam annyival élesebben) lát, ugyanis mintha mindenki erős szemüvegre szorulna.

Röviden: elmondhatjuk, hogy ilyen okosak még sosem voltunk, és ha eleget olvassuk a kormánysajtót továbbra is, még sokkal okosabbak leszünk, elannyira, hogy előbb vagy utóbb elsül a fejünk. Ezt onnét tudjuk, hogy nekik, akik okítanak minket arra a sok szépre és jóra, naponta elsül, tehát, ha mindent alaposan megtanulunk tőlük, nekünk is el fog.

Kérem, nincs mit szépíteni a dolgon, uborkaszezon van, én nem is hittem volna, a szónak hány értelmében is. Eredetileg ez a kifejezés azt jelenti a sajtóban, amikor „nincs hír”, nincs miről írni, nincs téma. Rendszerint nyár elején, tavasz végén köszönt be ez az időszak, persze amiatt, hogy Európában ilyenkor áll be a legtöbb országban a parlamenti szünet.

Szét kell ezt a dolgot szedni most már, kis darabokra, aztán alaposan megstudírozni, hogy legalább azt lássuk, hogyan működik. Bár akárhogyan is szétszedjük, akárhogyan is megforgatjuk minden alkatrészét, még ha szerte is hajigáljuk, össze fog állni magától: mestermunka a koronavírus körül terjedő összeesküvés-elmélet.