Már elmélkedtem párszor azon, hogy a koronavírusnak van-e hatása a központi idegrendszerre, ugyanis orvosi szempontból ez bizonyíthatatlan: de ahogy a híreket elnézegetem, csak lesz, méghozzá többféle is. Kinek a humorérzékét ébreszti fel, ki elbutul tőle, kinek az ítélőképessége inog meg: de természetesen az is lehet, hogy minden vírus nélkül is ilyenek az emberek.

Kérem, normalizálódunk, újraindul az élet Budapesten, kis magyar reneszánsz kezdődik, mint a mellékelt ábra mutatni fogja majd, csak hát ez a mi reneszánszocskánk is magyar, nem tud újjászületni egyéb, csak ami már élt, és ezzel szemben, ahogy Lovecraft mondaná, „nem halott az, ami örökké alszik”, szóval ami hülye volt korábban, most is az lesz, csak erősebben, megifjodva lesz hülye.

Most már igazán be lehetne látni, hogy ez nem működik. A besúgórendszerek mindig is abszurdak voltak, önellentmondásra épültek, ha még pocsék is a kivitelezésük: kabarénak is gyengék, a fenyegetésipar csődöt mond és többet árt a rendszernek, mint amennyit használ. Akkor is, ha tülekednek a jelentkezők az önkéntes besúgói feladatokért.

Azt, hogy a mai magyar kormány mit nevez rémhírnek, senki sem tudja pontosan, mivel a törvény épp csak az üldözendő cselekmény fogalmát mulasztotta el pontosan meghatározni. Tehát, míg nincs definíció, bármi lehet rémhír, bármi lehet büntethető – de mivel a rémhír, álhír nem mai találmány, lássuk csak, hogyan voltak ezzel a dologgal dicső eleink?

Van a Századvégnek egy sajátos humora. Ha ez egyáltalán humor, és nem a valóság halált megvető semmibevétele, ignorálása. Az ember felháborodna vagy fetrengene a röhögéstől, vérmérséklet szerint, de okos ember indulat nélkül olvassa a jelentéseiket, mert kódolva ugyan, de azokba van beleírva, mire számíthatunk a kormánytól a közeljövőben.

Ha azt vesszük, ennek a mostani kritikus periódusnak, ami valószínűleg alaposan rajtunk hagyja nyomát, egyetlen alapkérdése van, melyet már kutatnak, éspedig: mit művel a koronavírus az emberi aggyal? Ha a jelenségek megfigyeléséből vonjuk le a tanulságokat, arra kéne következtetnünk, hogy elsorvasztja, csak éppen a boncolások ezt nem bizonyítják.

Nem egészen friss a hír, amivel ma foglalkozunk, sőt, nem is teljesen hír. Voltaképpen egyáltalán nem az, ellenben egy szép, nagy, felfújt hólyag. De nem is az igazságtartalma érdekel minket – olyan nincs neki – hanem az, hogy hol röppent fel a kacsamadár, illetve hol szállt be a hivatalos, magyar állam által támogatott kormánysajtóba, annak ugyanis van egy sajátos bája.

(Fotó: többek között Pesti Srácok)

Minél többet nézem én ezt az álhír-terjesztési történetet, annál kevésbé értem. Nagyon arra hajaz az egész, hogy itt valaki(k)nek egyszerűen elment az esze, valami elszabadult. Ez azért nem jó, mert az épelméjű gazembereket terveit ki lehet számítani, az őrületet és a káoszt viszont egyáltalán nem – márpedig a szemünk előtt lejátszódó eseményeknek vagy semmi logikája, vagy csak minimálisat láthatunk beléjük.

Mikor tegnap megláttam a meglehetősen szűkszavú rendőri hírt, már tudtam, hogy mérföldkőhöz érkeztünk. Mérföldkőhöz, mely ízlés szerint inkább sírhalom vagy trágyadomb, kinek hogyan tetszik jobban: de mindenképpen fontos helyet jelöl a legújabb kori magyar történelemben. Innentől büntethető a vélemény – egészen pontosan tegnap reggel hattól.

Nem szeretnék ebből sportágat teremteni, ha csak nem lesz muszáj, de újfent jeleznem kell, hogy Stefka István blogjának címe: „Az Öreg – Aki mindenre emlékszik” nem teljesen a valós állapotokat tükrözi. Én azt elhiszem, hogy mindenre emlékszik, azt viszont nem hiszem, hanem tudom, hogy mindenre nagyon rosszul. Tudom, mert én is ott voltam.