Rémhírtörténet

2020. május 18. - Szele Tamás

Azt, hogy a mai magyar kormány mit nevez rémhírnek, senki sem tudja pontosan, mivel a törvény épp csak az üldözendő cselekmény fogalmát mulasztotta el pontosan meghatározni. Tehát, míg nincs definíció, bármi lehet rémhír, bármi lehet büntethető – de mivel a rémhír, álhír nem mai találmány, lássuk csak, hogyan voltak ezzel a dologgal dicső eleink?

Nem fogják elhinni: nagyjából ugyanígy.

Sajtótörténeti áttekintés következik, főként a rémhír fogalmának ügyében, épp ezért – mivel a fogalom meghatározását keressük – nagyjából fordított időrendi sorrendben következnek majd az idézetek, aszerint, melyik jut közelebb ahhoz az átkozott fogalomhoz. De azért mégis, egy kis kronológia: a magyar sajtó történetében több rémhír-korszakot figyelhetünk meg, illetve több periódusban élénkült meg a rémhír-ellenes harc.

Az előidőkben, vagyis 1914 előtt még egészen olyan volt a sajtó, az olvasó és a rém- illetve álhír viszonya, mint a világ többi országában, időnként felbukkant egy, végigsöpört az országon, aztán cáfolták és kész. Ezek még békebeli, úgynevezett pletykarémhírek voltak: rendszerint vagy az uralkodóházzal, vagy meg nem történt vasúti balesetekkel kapcsolatban. A politikai rémhír fogalma – kevés elődtől eltekintve – az első világháború magyar sajtójában jelent meg, a katonai cenzúrával együtt. És onnantól kezdve egészen az 1980-as évek első feléig jelen is volt folyamatosan, rémhírre vadászott a K.u.k. cenzor épp úgy, mint a Tanácsköztársaságé, Horthyé, Szálasié, Rákosié, Kádáré (igen: abban a korban is volt tabutéma, politikai cenzúra, csak jóval kevesebb, mint előtte, de próbálta volna csak bárki 1956-ot vagy a Szovjetunióval kötött szövetségi viszonyunkat a sajtóban feszegetni – azt már csak a nyolcvanas évek második felében lehetett). Mindig voltak valódi rémhírek és rémhírnek tekintett valós hírek, amitől a tisztességes ember idegrohamokat is kapott, hiszen a hivatalosság politikai okokból összezavarta mindenkinek a fejét. A nyolcvanas évek közepétől tűnt el a rémhír, mint jelenség, ha nem is teljesen (tökéletesen sosem fog), de csak a 2010-es évek elejéig, amikor megjelentek az online álhírlapok – ezeknek viszont már igazság szerint a 2018-as választásokig sok közük nem volt a magyar politikához, akkor még inkább apolitikus konteókat terjesztettek (mára azokból is politika lett), és lényegében parazita reklámhordozó felületekként viselkedtek. Most meg lám: van, ami van, megint akkora jelentőséget tulajdonítanak a rémhíreknek és terjesztésüknek, mint 1914-ről a nyolcvanas évekig.

„De mégis, a rosseb egye meg: mi a jófenét nevezünk rémhírnek?” – kérdi a nép mennydörgő hangja. „Kérdezzétek a törvényhozókat” – válaszolja a független sajtó maradéka, azok meg nem válaszolnak, a jog a vállát vonogatja, a kormánymédia meg szintén mennydörgő hangon bizonygatja, hogy rémhír az, amit ők annak neveznek.

Ennél azért már 1979. július 8-án is pontosabban fogalmazott a Népszavában Dr. Csepeli György:

„A rémhír rövid közlemény, amely gyorsan terjed el az emberek között; fontosnak tartott eseményekre vonatkozik, s amelyekről nélkülözzük az alapos. pontos ismereteket. Amikor rémhírt hallunk, feszültség keletkezik bennünk, biztonságérzetünk megbomlik, és ezt csak úgy enyhíthetjük, ha továbbadjuk a rémhírt, miáltal megosztjuk másokkal a bizonytalanságérzetet. A rémhír az igazi hír halála. Ha nem is teljesen légből kapott a rémhír alapja, de a terjedésben feltétlenül önálló életre kelő, semmi máshoz nem hasonlítható közlemény válik belőle.”

Egész modern meghatározás, a maiak nagy részét is leírná, ha nem is mindegyiket, mégsem volna alkalmas a használata a mostani kormánynak, mert teljesen apolitikus. Mozgalmasabb korokban harciasabb meghatározások születtek. 1957 áprilisában például igenis volt meghatározás a hatályos BHÖ (Hatályos Büntetőjogi Szabályok Hivatalos Összeállítása) és a Rendőrségi Szemle alapján:

„Bűntettet követ el, aki két vagy több személy jelenlétében olyan valótlan tényt vagy való tényt olyan módon állít, vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy az 1. pont (1) bekezdésében meghatározott népi demokratikus államrend iránt megvetést keltsen vagy nemzetközi megbecsülését csorbítsa.”

Azonban a módszertant is be kellett vezetni (bár szerintem volt a szerveknek némi gyakorlatuk az intézkedésben korábbról):

„Rémhírek felbukkanása esetén milyen feladatok hárulnak a nyomozó hatóságokra?
Elsősorban értékelnie kell annak eseti – a felbukkanás helyén és idején jelentkező – társadalom veszélyességét és ahhoz képest:
1. A BHÖ. 4., 5, vagy 6. pontja alapján nyomozást és előzetes letartóztatást elrendelni.
A nyomozati eljárás során fel kell deríteni a teljes hírkoholó gócot, különös tekintettel a rémhír szerzőjére. (…) A bírói gyakorlat a két vagy több személy jelenlétét úgy értelmezi, hogy ez akkor is fennforog, ha a terjesztés más-más, esetleg csak egy személy előtt, de ismételten történik.”

Alapos emberek voltak ezek, bár a technika mai állása mellett egy szuterénből is lehetséges milliók előtt szónokolni, és ezt akkor nem láthatták előre. Rendben, az 1956-ot követő megtorlás idején nem is csoda, hogy vaskézzel törték le az összes hír terjedését, ami nem hivatalos forrásból származott. Nem volt jogszerű, nem volt tisztességes – viszont csoda sem volt. De honnét veszem, hogy a rendőrségnek volt praxisa a rémhírek elleni harcban? Tőlük. Tekintsük a Magyar Rendőrt (1953. február 1.)!

„Az ellenség természetesen az új viszonyok között sem adta meg magát. December 30-án és 31-én a 100 forintosok lebélyegzéséről terjesztett híresztelés segítségével igyekezett zavart okozni. A rémhír hatására komoly felvásárlás indult meg, amelynek az volt a sajátossága, hogy elsősorban nem az élelmiszerek, hanem a szükségleti cikkek, textiláruk és luxustárgyak felé irányult. Gyors intézkedésekkel számos ellenséges elemet, harácsolót és felvásárlót tettünk ártalmatlanná. Az ellenség vereséget szenvedett, ami nem kis mértékben szocialista kereskedelmünk érdeme.

1952-ben az élelmiszerek szabad forgalma általában megszilárdította a közellátás rendjét, azonban az ellenség több ízben próbálkozott zavarkeltéssel. Az év során többször találkoztunk a rémhír- terjesztés különböző formáival, melyek több esetben megtévesztették a nem elég öntudatos dolgozókat. Közvetlenül május elseje előtt, április utolsó napjaiban az ellenség azt a rémhírt terjesztette, hogy május elseje után ismét bevezetik a jegyrendszert. A hírnek sokan felültek és április 23-tól nagy érdeklődés mutatkozott a kereskedelemben liszt és cukor iránt. Ebben az esetben sikerült megtalálnunk a rémhír központját, egy önálló fűszeres személyében, aki rövidesen bíróság elé került.”

Szerencsétlen önálló fűszeres, valószínűleg csak annyit mondhatott, hogy „addig vigyék a lisztet, míg nem jegyre adják”. No, ez ám az ellenség, akire le kell csapni, annyit mondhatok. Az 1950. áprilisi Művelődési Szemle is nagyot alkotott az álhírek elleni harc frontján, tekintettel a korra, nyugodtan mondhatjuk: arccal az álhírek felé!

„A kulákság egyik legveszedelmesebb fegyvere – a rémhír. A rémhírek terjesztésével, – amelyek valóságos méregként hatnak – a kulák arra törekszik, hogy félrevezesse a tájékozatlan gyenge elemeket és megingassa az emberek önbizalmát, abban való hitét, hegy harcukkal és munkájukkal boldog és bőséges életet teremthetnek maguknak.”

Szóval, láthatjuk: az ötvenes években komoly hagyománya volt az ál- és rémhírek elleni harcnak. És korábban? Korábban még nagyobb. Az 1938. március 30-i Népszava rezignáltan jegyzi meg:

„A rémhír csak úgy szűnik meg, a nyugalom és a biztonságérzet csak akkor áll helyre, ha kiszárad a forrás, megszűnik a felemás, a kétértelmű, a rémhírtermelő politikai helyzet.”

Nagy igazság, de milyen alkalomból írták? Akkor már egy éve központi téma volt a magyar sajtóban az úgynevezett „rémhírszakasz”, ami a fentebb idézett BHÖ-meghatározás volt igazából: ez tehát tulajdonképpen az 1937. évi tizedik törvénycikk második paragrafusa, amit Rákosiék egyszerűen átvettek a korábbi jogrendből, csak kibővítették a népi demokratikus államrendre vonatkozó, már előbb mutatott bekezdéssel, eredeti formájában annyit mondott, hogy:

„Amennyiben a cselekmény súlyosabb büntető rendelkezés alá nem esik, vétséget követ el és egy évig terjedhető fogházzal büntetendő, aki olyan hírt kohol vagy olyan valótlan hírt terjeszt, amely a közrendet vagy a köznyugalmat zavarhatja, vagy az ország külső politikájának érdekét veszélyeztetheti, avagy az ország gazdasági helyzetét vagy hiteléletét károsan érintheti.”

Ez azonban komoly parlamenti vitát váltott ki – még abban a díszparlamentben is, aminek kevés valódi befolyása volt a dolgok menetére. A Pesti Napló 1937. június 11-i száma szerint:

„Vázsonyi János: A közjog kezelése megteremtheti a temető vagy a fegyház csendjét. Ahol szólás- és sajtószabadság van, ott nem keletkezhetik rémhír. A rémhírszakasz elsősorban a sajtóra vonatkozik. Megszövegezése előtt miért nem kérdezték meg a sajtót? Mi a jobb: ha a magyar sajtó mindent megírhat, vagy ha talán exterritoriális helyeken született rémhírek kerülnek a külföldi sajtóba azért, mert tudják, hogy a magyar sajtó esetleg nem írhat meg mindent?
Haám Artúr: A liberális lapok ilyen izgatással foglalkoznak.
Fábián Béla: Ha a liberális lapok izgatnának, az ügyészség eljárást indítana ellenük. A liberális lapok nem izgatnak, nem lázítanak, hanem óvatosan kezelik az eseményeket. Még rémhíreket, sem terjesztenek.”

Ettől még megszavazták a törvényt, és az Ujság hasábjain Zsolt Béla vezércikkben állapította meg:

„A rémhírszakasz, amely egy évig terjedő fogházzal bünteti a politikai pletykát, az ellenkezés meglepően szelíd és rövid viharát támasztotta, holott improvizáló törvényalkotási módszerünknek egyik legveszedelmesebb torzszülöttje. Ma sem tudjuk, milyen pillanatnyi rémhírek és álhírek tették szükségessé, hogy a 33-as bizottság soron kívül törvényt kreáljon a suttogás ellen, amely lehet ellenszenves és ízléstelen, de eszközökben kevésbé válogatós korok sem tudták elnémítani. A sajtót könnyen meg lehet fosztani hangjától, a bátor könyvet el lehet égetni s a legharsányabb rétornak is torkára lehet forrasztani a szót. A suttogással szemben éppen a legkorlátlanabb hatalom a legtehetetlenebb. Ahol a hatalomtól mukkanni sem szabad, ott a kiölhetetlen kritikai és közlési kényszer a súgás-bugásban könnyít magán. Ahol titkok vannak, ott a tömegek képzeletét ösztönszerűen a titkok önkényes megfejtésének, a rejtélyek valószínű magyarázatának feladata ingerli. Ahol a sajtót felülről irányítják s az eseményeket és jelenségeket félreérthetetlenül egyoldali tendencia szerint tolmácsolják, az olvasó önkéntelenül megkísérli, hogy kihámozza a szövegből a valószínű tényállást, az igazi lényeget.”

Hát, ez teljesen aktuális, ezeket a szavakat ma is írhatta volna a magyar sajtó valamelyik, még megmaradt független lapja – ha lenne Zsolt Bélája. De nincs.

Zárom a lapszemlét, mert ugyan rengeteg anyag volna még, hihetetlen mennyiségű írás, cikk, közlemény foglalkozik a kérdéssel, de az, amire kíváncsiak voltunk, már kiderült. Ha ugyan nem tudtuk már eddig is, mindig is.

A rém- és álhír nem mai találmány.

Az ellene való küzdelem sem az. Normális korokban ezt a valódi sajtóra lehet bízni, kizsigereli az az álhírlapokat, hogy jobban se kell.

A kormánynak nem tetsző hírek ál- és rémhírré minősítése viszont szintén nem mai találmány. Élt ezzel az eszközzel már Ferenc József katonai cenzúrája is, de a legalaposabban Horthy idején élt a Darányi-kormány: ők hozták az első törvényt is, ami ezt lehetővé tette. Azt vette át tőlük később Szálasi, Rákosi, Kádár, mindenki.

Nincs új a nap alatt: még a felhatalmazási törvény idevágó bekezdésének az elődje is 1937-es.

Randa dolog a hírhamisítás, nem mondom, harcolni is kéne ellene – csak előtte meg kéne határozni jogi szempontból, mi az álhír és mi nem az?

Mert így bármit lehet üldözni, ami nem tetszik nekünk – ezt is műveli a kormánymédia, bármit hazugságnak lehet bélyegezni, lehet hajlítani a valóságot, míg ketté nem pattan, egyenesen a képünkbe.

Vázsonyi János, a liberális politikus mondta jól, mint fentebb idézem is: