Előre szólok, ez a mai elemzés hosszú lesz, de legalább alapos és átfogó. Aki akarja, megértheti belőle, mi is zajlik Transznisztriában, és legfőképpen: miért. Az események jól mutatják az orosz imperializmus és gazdaság valódi természetét, amint hosszú távú céljait is – mindenesetre aljas játékot játszik a Kreml egy kis ország lakóival, melyben legfőbb szövetségese „Tél tábornok”, hogy egy kétszáz éves közhellyel éljek.

(Képünk illusztráció)

Tegyük hozzá, hogy lesz magyar szál is az ügyben, de előbb lássuk a jelenlegi állapotok leírását a Carnegie Alapítvány tanulmánya szerint. Mi folyik Transznisztriában, mármint a Dnyeszteren kívül?

Amióta a Dnyeszteren túli, a világ legtöbb állama által el nem ismert köztársaság 1990-ben elszakadt Moldovától, azóta „orosz előőrsnek” és „az orosz föld peremének” nevezik. Moszkva évtizedeken át támogatta az államalakulatot – csakhogy az év elejétől, amikor leállították az orosz gáz ukrajnai tranzitját, az hirtelen a létfontosságú gázszállítmányok nélkül maradt. Azzal, hogy a tél közepén fűtés nélkül hagyja a Dnyeszteren túliakat, a Kreml talán elérheti azt, amit a Chișinăuval folytatott több évtizedes tárgyalások nem volt képes: rákényszerítheti Moldovát, hogy újra egyesüljön Dnyeszteren túli területekkel.

Az orosz zászlók és táblák mindenütt jelen vannak Transznisztriában, az orosz nyelvű beszéddel, valamint az orosz cárok és katonatisztek emlékműveivel együtt. Orosz katonák látják el a békefenntartó feladatokat, és több százezer Dnyeszteren túli lakosnak vannak orosz iratai. 2016-ban az Emberi Jogok Európai Bírósága úgy ítélte meg, hogy Dnyeszteren túli terület „csak az orosz katonai, gazdasági és politikai támogatásnak köszönhetően volt képes továbbra is létezni”, és hogy „Oroszország továbbra is tényleges ellenőrzést és döntő befolyást gyakorolt” a régió hatóságaira.

Mégis 2025. január 1-jén az „orosz világnak” ez a Moszkvához hű része elszakadt az orosz gázellátástól. Ukrajna már régóta figyelmeztetett arra, hogy az év elejétől nem engedélyezi a területén keresztül Európába irányuló orosz gázszállítást. Néhány nappal korábban, december 28-án azonban az orosz Gazprom közölte, hogy nem szállít többé gázt Moldovának egy rendezetlen tartozás miatt, amelyet a konszern 709 millió dollárra becsült.

De jure sem Oroszország, sem a Gazprom nem tesz különbséget Moldova és Dnyeszteren túli terület között, mivel Oroszország elismeri Moldova területi integritását. De facto azonban a Gazprom mindig is ingyen szállította a gázt a Dnyeszter bal partjára ( Transznisztriába), míg a jobb part (Moldova többi része) számára a gázszállításokért felszámította a szokásos díjat.

Transznisztria adósságát nyilvántartásba vették ugyan, de fizetésről soha nem esett szó. 2005 óta, amikor Dnyeszteren túli terület felhagyott az orosz gázért való fizetéssel, a tartozás összege elérte a 11,1 milliárd dollárt. A jobb parti Moldova mindeközben 709 millió dollárral tartozik a Gazprom szerint, bár Chișinău ezt tagadja, és csak 8,6 millió dolláros tartozást ismer el. Chișinău egyébként 2022-ben leállította a gázvásárlást a Gazpromtól.

Moszkva évtizedeken át ingyenes gázszállításokkal támogatta Transznisztriát. Az el nem ismert köztársaság lakossága és ipari vállalkozásai egyaránt fizettek a helyi hatóságoknak a gázért, bár példátlanul alacsony árat, ami a gyártott termékek árában és versenyképességében is megmutatkozott.

Ráadásul a Dnyeszteren túli Moldovai Állami Körzeti Erőmű ezt az ingyenes orosz gázt áramtermelésre használta fel, mind saját, Dnyeszteren túli szükségleteire, mind pedig a jobb partnak való eladásra. Ez mind Tiraszpol, mind Chișinău számára előnyös helyzet volt: az előbbi folyamatos bevételhez jutott, míg az utóbbi az európai piachoz képest olcsóbban vásárolt villamos energiát.

Ez a kényelmes megállapodás január 1-jén hirtelen véget ért. Bár Moszkva ragaszkodik ahhoz, hogy a Transznisztriát elborító válságért Kijev a felelős, amely leállította a gáztranzitot és Chișinău, amely nem akarta visszafizetni az adósságát, ám ezek az érvek ellentmondanak a tényeknek.

Először is, a Gazprom továbbra is szállíthatott volna gázt a Dnyeszteren túlra Törökországból a transzbalkáni gázvezetéken keresztül. Igaz, hogy ennek a vezetéknek egy kis szakasza az ukrajnai Odessza régió déli részén keresztül Moldovába is vezet, de sem orosz tisztviselők, sem a Gazprom nem állította soha, hogy ez akadálya lenne a Dnyeszteren túli gázszállításnak.

Másodszor, Chișinău adósságának problémája, amelyre a Gazprom a szállítások leállításakor hivatkozott, aligha új keletű. Transznisztriát 11,1 milliárd dolláros adóssága sem akadályozta meg abban, hogy 2025. január 1-jéig gázt kapjon.

A legnépszerűbb elmélet, amely Moszkva azon döntését magyarázza, hogy a tél közepén leállítja a gázszállítást a Dnyeszteren túli területre, az, hogy ez egy olyan trükk, amellyel az őszi parlamenti választások előtt általános válságot akarnak előidézni Moldovában, és amelynek végső célja a Maia Sandu elnök által vezetett jelenlegi nyugatbarát politika kiszorítása a hatalomból. A moldovai kormány rendszeresen vádolja a Kremlt ilyen kísérletekkel, és ha valóban ez Moszkva terve, akkor úgy tűnik, máris megindították a kivitelezését.

Mivel Chișinău elvesztette az olcsó áramhoz való hozzáférést, most kénytelen azt Romániából vásárolni, majdnem kétszeres áron. A lakosság és a vállalkozások számára egyaránt megemelt energiaárak más termékek árának emelkedését is eredményezik, ami tovább szítja a lakosság elégedetlenségét, ez pedig csökkentheti a kormányzó Cselekvés és Szolidaritás Pártjának (PAS) népszerűségét, amely már amúgy is visszaesett.

Chișinău EU-párti hatóságainak másik nagy próbatétele a Dnyeszteren túli területek visszaintegrálására tett kísérlet lenne, egész egyszerűen azért, mert az ország nem áll készen az újraegyesítésre. Moszkva mindig is feltételezte, hogy ez a folyamat előbb-utóbb meg fog történni; csak arról kellett gondoskodni, hogy ez a Kremlnek megfelelő feltételekkel menjen végbe.

Ezeket a feltételeket 2003-ban a „Kozak-memorandumban” fogalmazták meg, amely egy olyan egyesített Moldovát irányzott elő, amelyben a Dnyeszteren túli terület és Gagauzia, az ország déli részén található autonóm régió szövetségi szubjektumok lennének, így joguk lenne befolyásolni Chișinău döntéseit, Moldova tartósan semleges lenne, és az orosz katonai jelenlét megmaradna a területén.

Ez a terv megbukott, de Moszkva nem mondott le az elképzelésről. Az utolsó kísérlet arra, hogy Moldovát a reintegráció felé tereljék – ismét Dmitrij Kozaknak, a Kreml vezérkari főnökhelyettesének vezetésével – 2021 végén, az ukrajnai orosz invázió előestéjén történt, amikor Kozak ösztönzésére Vagyim Krasznoszelszkij transznisztriai vezető azzal a javaslattal fordult Maia Sanduhoz, hogy sürgősen kezdjenek érdemi tárgyalásokat a konfliktus átfogó rendezéséről. Chișinău válasz nélkül hagyta ezt a Moszkvából érkező, tiraszpoli kezdeményezésnek álcázott javaslatot.

Aztán, amikor kitört az Oroszország és Ukrajna közötti háború, a kérdés már nem jelentett prioritást Moszkva számára, és Chișinău beszüntette a Moszkvával fenntartott kapcsolatát az ukrajnai invázió miatt. Bár a moldovai kormány nem változtatott az Oroszországgal kapcsolatos álláspontján, a körülmények most kedvezőbbek ahhoz, hogy Moszkva ismét megpróbálja kihasználni a Dnyeszteren túli területet, és visszacsatolásra kényszerítse Chișinăut.

Oroszországon kívül az egyetlen fél, amely beavatkozhat a gázválság megoldása érdekében, Chișinău. Elvégre a transznisztriaiak több mint 90 százaléka rendelkezik moldovai állampolgársággal (is). Chișinău már kölcsönadott Tiraszpolnak 3 millió köbméter gázt, hogy fenntartsa a transznisztriai gázszállító rendszer működését. Az EU 30 millió eurós támogatást is felajánlott Moldovának, hogy villamos energiát szerezzen be és gázt vásároljon a Dnyeszteren túli szükségletek kielégítésére.

A Chișinău és a szakadár terület közötti közeledés nyilvánvaló, és már megvan a jogi alapja a Dnyeszteren túli területtel való egyesülésnek: a moldovai parlament még 2005-ben elfogadta azt a törvényt, amely autonómiát adott a Dnyeszteren túli területnek, saját alkotmánnyal, szimbólumokkal, parlamenttel és három hivatalos nyelvvel – moldovai, ukrán és orosz –, akárcsak Gagauziának.

Moszkva több szempontból is profitálna Moldova reintegrációjából. Transznisztriának Chișinău fennhatósága alá való visszatérése, vagy akár csak ennek a folyamatnak az elindítása, mindenesetre nagymértékben megterhelné az elszegényedett köztársaság erőforrásait és államapparátusát, ha nem is taszítaná káoszba. Ez minden bizonnyal belső konfliktusokat fog szülni. Ennek bizonyítéka Gagauzia, amely a Szovjetunió felbomlása után szintén kikiáltotta függetlenségét, és ugyan már régen visszatért a moldovai alkotmányos térbe, de még mindig törékeny a viszonya Chișinăuval.

Fontos szempont az is, hogy a Dnyeszter jobb partján a jövedelmek és az életkörülmények már régóta kedvezőbbek. Sok transznisztriai inkább Moldovában dolgozik, mert ott lényegesen többet kereshet. Az újraegyesítés esetén a Dnyeszteren túli árakat és béreket meg kell emelni, és ennek következtében a gazdasági problémák valószínűleg pillanatok alatt politikaiakká változnak. A moldovai kormány már most is azt hangoztatja, hogy külső segítség nélkül nem lesz képes kezelni az újraegyesítést. Ráadásul a moldovai társadalom számára ez a kérdés nem prioritás: sokan negatívan viszonyulnak Dnyeszteren túli területhez.

Aztán ott van még a transznisztriaiak hatása a moldovai választásokra. Reintegráció esetén Moldova körülbelül 300 000 transznisztriai szavazóhoz jut, akik közül sokan ellenzik az uniós integrációt, és inkább a Moszkvához, mint Brüsszelhez és Washingtonhoz húzó erőkre fognak szavazni. Ez Oroszországnak nagyon is megfelelne.

Végül pedig ott van a Dnyeszteren túli orosz csapatok és az általuk őrzött, több tízezer tonna lőszert tartalmazó raktárak kérdése. A moldovai kormány azt akarja, hogy a csapatok távozzanak, a raktárakat pedig számolják fel. A katonai jelenlét azonban nem párologhat el egyszerűen: minden paraméterről meg kell állapodni, ami azt jelenti, hogy le kell ülni és tárgyalni Moszkvával.

Miközben Dnyeszteren túli régió gazdasági összeomlása nem sok jót ígér a jobb parti Moldovának, a reintegráció elutasítása aligha jelent opciót Chișinău számára. Az ellenzék minden bizonnyal államellenes hozzáállással vádolná a kormányt, és azzal, hogy nem hajlandó élni a ritka lehetőséggel, hogy végre egyesítse a megosztott országot.

Nos, eddig érthető, de lássuk, mit ír ma reggel a RIA Novosztyi?

„Az el nem ismert Dnyeszteren túli régió energiaválsága makacsul nem akar véget érni. Bár már találtak megoldást a válságra, amely azután robbant ki, hogy Ukrajna megtagadta az orosz gáz átszállítását a területén keresztül. És ezt Oroszország oldotta meg. Moszkva megállapodott Magyarországgal arról, hogy az európai gáztőzsdéken magyar cégek vásárolnak gázt a Dnyeszteren túli területek számára. Oroszország pedig fizetni fogja a gázszállításokat Tiraszpolba. Ezt a konstrukciót egyeztették az Európai Unióval is: Budapest garanciákat kapott Brüsszeltől arra, hogy nem esik Oroszország elleni szankciók alá.

A már megoldott problémát azonban még mindig nem sikerült teljesen leküzdeni. A megoldáshoz vezető utat elzárja Moldova, amelynek kormánya nem engedi, hogy a magyarok a területén keresztül küldjék a gázt a Dnyeszter bal partján fekvő, el nem ismert köztársaságba. Ennek következtében az energiaválságot mesterségesen meghosszabbítják.

A Dnyeszteren túli területet eddig sikerült megmenteni egy egyszeri európai gázszállítással, humanitárius segély formájában (amely akcióról egyébként Brüsszel és Moszkva is megállapodott, valamint Magyarország részvételéről). Ez a gáz február 10-ig elég lesz Tiraszpolnak, utána ismét felmerül a kérdés: hogyan tovább?”

Igaz ez? Bizonyos szempontból, hogy úgy mondjam, nyomelemekben tartalmaz igazságot is: valóban létezett egy olyan terv, mely szerint a MOL és az MVM fog segíteni az orosz gáz megvásárlásában és Transznisztriába juttatásában, csak éppen nem Moszkva oldotta ezt meg, sőt, a tárgyalások kifejezetten a Moldovagazzal folytak. Mint azonban az Index a tervezett üzlet kimeneteléről egy másik helyen írja:

„A Moldovagaz azonban most nem velük, hanem a szakadárok területén működő Tiraspoltransgazzal kötött szerződést. Az Interfax hírügynökség beszámolója szerint az előbbi vállalat vezérigazgatója, Vadim Ceban közölte, hogy a Tiraspoltransgaz igényeinek megfelelően ütemezve fogják leszállítani a gázt, és 2025. március 1-ig a teljes (hárommillió köbméteres) mennyiséget vissza is kapják tőlük.

A hírügynökség szerint Moldova lényegében két külön ajánlatot tett az utóbbi napokban: az egyik lényege a hárommillió köbméter átadása volt, a másiké pedig az, hogy az Európai Unió 30 milliós sürgősségi támogatását felhasználva is gázt szállítanak a Dnyeszter mentieknek, február 10-ig bezárólag. Ugyanakkor az utóbbi ajánlat részeként az Interfax szerint egy másik moldovai energiavállalat, az Energocom vásárolna fel gázt az európai piacról, és a Moldovagaz segítségével szállítaná le azt a szakadár köztársaságnak.”

Hol van ebben az orosz segítség vagy egyáltalán az orosz gáz? Jó eséllyel kizárólag a RIA Novosztyiban, máshol nincs. Viszont figyeljük meg a Kreml tervét, mert érdemes.

Annak idején támogatták a szakadár Transznisztria autonómiáját, mivel az oroszbarát államocska biztosította a katonai jelenlétüket a független Moldova közvetlen közelében – vagy vehetjük úgy is, hogy a területén belül. Ennek érdekében időtlen időkig kapta Tiraszpol az ingyen gázt, ami jól is jött nekik, hiszen a gazdaságukat leginkább ez tartotta fenn, erre alapozták. Ki is épült egy rendszer, aminek a két fenntartó eleme az orosz gáz által hajtott transznisztriai ipar és a moldovai árukereslet voltak, mi több: még működött is. Egészen addig, amíg a Kremlben elő nem vették a térképet (elég sokáig totojáztak ezzel).

Az pedig világosan megmutatta, hogy Transznisztria szövetségi tagállamnak (habár nemrégiben kérte a felvételét az Oroszországi Föderációba) egyáltalán nem hasznos, nem is alkalmas, ugyanis csak viszi a pénzt, de egy vasat sem hoz. Támaszpontnak, előretolt helyőrségnek szintén nem ideális, ugyanis gázon kívül szinte semmivel sem lehet ellátni, valóságos logisztikai rémálom, még a Kobasznában állomásozó orosz csapatok rotációja is megoldhatatlan, a gáz ugyanis jöhet csővezetéken, de a katonai állomány nem: még Oroszországban sem sikerült feltalálni a cseppfolyósított gyalogságot. Pedig nagy találmány lenne, meg kell hagyni. Transznisztria – nézzünk szembe a tényekkel – maximum koloncnak alkalmas bármely állam számára. De ha már így állunk, ezt a koloncot miért Moszkva cipelje, miért ne lőcsölné át Chișinău nyakára?

És lőn, főként, mert így még haszna is van orosz szempontból a gázszállítások leállításának: egyrészt nem megy ki több pénz (vagyis gáz) az ablakon, másrészt nyílt titok, hogy az orosz expanzió következő célpontja Moldova, melyet már ezer és egyféle módon próbáltak destabilizálni, befolyásolni a választásait, felvásárolni a polgárai szavazatát, fagyhalálra ítélni, szóval minden eszközt bevetnek annak érdekében, hogy belekényszerítsék az Oroszországi Föderációba. És igen, ha megvalósul a „magyar üzlet”, akkor Chișinău és általában Moldova áramellátása éppenséggel kerülhetett volna orosz kézbe is, hiszen mindegy, milyen úton érkezik Transznisztria egyetlen, bár nagyon fontos erőművébe a gáz, ha a csap Moszkva kezében van.

Kell tehát Moszkvának Tiraszpol? Csak, mint üvegesnek a hanyatt esés vagy mint púp a hátára. Illetve: igenis kell, de csak Chișinăuval együtt, kapcsolt áruként. Ezért lett mpost hirtelen ügy Tiraszpol tartozásából, ezért fázik az a régió már hetek óta (sajnos néhány halálos áldozata is van a gazdasági-diplomáciai manővernek, bár ez orosz szempontból nem számít).

Végső soron tehát láthatjuk, miért kellett konzerválni és a kamrában, befőttként elrakni a polcra a transznisztriai szeparatizmust. Azért, hogy most elő lehessen venni. Moszkvának nem Tiraszpol kell és nem is a Dnyeszteren túli oroszoknak akarja gondját viselni. Moszkvának Moldova kell és Chișinău, akkor is, ha csak Tiraszpolon keresztül bírja mindezt megszerezni.

És ha emiatt megfagynak a Dnyeszter menti oroszok, az sem baj. Így jártak, Oroszország-anyácskáért, az orosz földek összegyűjtéséért nem túl nagy ár az életük. Akkor meg pláne nem, ha azok a földek nem is annyira oroszok.

Persze, ha moszkvaiak volnának, más lenne a helyzet.

Szele Tamás