Magyar reneszánsz

2020. május 21. - Szele Tamás

Kérem, normalizálódunk, újraindul az élet Budapesten, kis magyar reneszánsz kezdődik, mint a mellékelt ábra mutatni fogja majd, csak hát ez a mi reneszánszocskánk is magyar, nem tud újjászületni egyéb, csak ami már élt, és ezzel szemben, ahogy Lovecraft mondaná, „nem halott az, ami örökké alszik”, szóval ami hülye volt korábban, most is az lesz, csak erősebben, megifjodva lesz hülye.

Lovecraft azt is mondaná, hogy „Ph'nglui mglw'nafh Cthulhu R'lyeh wgah'nagl fhtagn”, mely nagyjából annyit jelent, hogy „R'lyeh házában álmodva vár ránk a halott Cthulhu”. Én annyiban vagyok fejlettebb Lovecraft mesternél, hogy személyes tapasztalataim vannak az ügyben, nem kell az őrült arabnak, Abdul Alhazrednek tulajdonítsam ismereteimet, empirikus úron szereztem őket: R'lyehnek ez a bizonyos háza a Baross téren fekszik és én lakom benne. R'lyeh nemeuklideszi geometriája miatt nyugodtan lehet egyszerre két, sőt, akárhány helyen, az már az én külön pechem, hogy kifogtam ezt a megnevezhetetlen és szentségtelen Cthulhut.

Na jó, hát többnyire nem mászkálnak keresztbe csápos fejű földönkívüliek a fürdőszobán, de a dolgok logikája azért meglehetősen sajátos úgy általában. Ugyebár, egy 1998-as számlavita miatt a bérleményben azóta sincs gázellátás. Makacs ember vagyok, a Gázművek is makacs, a vitánkat eldönteni nem lehetett, tehát kikapcsolták röpke huszonkét éve ezt a szolgáltatást. Lehet nélküle élni, sőt: kissé kényelmetlen, de ha Körösi Csoma Sándor képes volt áttelelni Zangla kolostorában, sőt, még mosakodott is, nem érzem úgy, hogy alapos okkal panaszkodhatnék, míg az ember nem kell betörje a jeget a reggeli toaletthez a lavóron.

Fagypont felett miénk a világ.

Fagypont alatt pedig az Amundsené, el van osztva.

Ez tehát nem jelentene gondot, a gondot az jelenti, hogy kultúránk fejlett infrastruktúrájához tartozik a rendszeres kéményellenőrzés. Ami általában fontos dolog, ugyanis, hogy röviden és póriasan fogalmazzak, a városi gáz égéstermékei savasak, marják a régi kémények belső falát, minek okából azokban meglazulnak a téglák, sőt, be is esnek a kéményűrbe (be, nem ki), ezáltal eldugaszolják azt, és ily módon nem kevesen hunytak már el szénmonoxid-mérgezésben. Tehát a kéményeket egyfelől bélelni kell, másfelől ellenőrizni, ez ellen szavam nincs, amúgy sem volna, mert az országnak nagyja nem vagyok, de egyébiránt sem lenne, hiszen kedves nékem az én polgártársaim élete.

Nyilván az én bérleményemhez tartozó kémény nem áll egymagában, csöppnyi fiakémény hatalmas kürtők tengerében, valószínűleg az Anyakémény levezet a földszintre, ahhoz csatlakozik az elsőn az én apró leányvállalatom, mint a kis Túr anyja kebelére, vagy hogy is van ez, csak hát hiába ömlik belé, hiszen huszonkét hosszú éve nem égett tűz alatta, akkora volt benne a nyugalom, hogy szerintem védett állatok költöztek belé, sőt, egyesek már önálló kultúrát is teremtettek volna, eszközhasználattal és írásbeliséggel, ha időről időre nem bélelik ki.

De kibélelik.

Rendben van, értem hogy ha minden kéményt ki kell bélelni, mert ez a törvény (és jó törvény), akkor nem lehet kivétel ez alól a használatlan kémény sem, arról nem is szólva, hogy fel kell tételezni, miszerint bármikor használatba kerülhet. Mert ha és amennyiben én a karantén lassan pergő heteit arra használtam volna fel, hogy megkeressem ifjúkorom barátját, Ahmed al-Amin Osmant, aki jelen pillanatban az Egyesült Arab Emirátusokban vezeti tudomásom szerint családi építővállalkozásukat öccsével, Mustafával egyetemben, és tegyük fel, sikerül elérnem, ő a kedvemért felkeresi Mohamed bin Salman koronaherceget, aki ugyan kissé rabiátus ember, de tekintve Ahmed barátom nagy befolyását, hajlandó lesz számomra és csakis az én számomra a legnagyobb titokban, minden feltűnés kerülésével kiépíttetni egy távvezetéket sivatagon át, tengerek alatt vagy felett, melyen keresztül a legkiválóbb minőségű szaúdi földgázzal lát el engem, és senki mást. A Gázművek mintegy teljes és tökéletes megkerülésével.

Nos, ha nem is hangzik túl valószínűnek ez a lehetőség, fizikai törvények nem akadályozzák, így nem is kizárható, még ha kicsiny is rá az esély. Ebből következően tehát igenis ki kell bélelni az én kéményemet is, mert mi van, ha jön bin Salman herceg a fúróval? Itt állunk, egy szál béleletlen kéményben. Méltatlan helyzet volna ez a zavartalanul működő magyar parlamenti demokráciához, büszke, szabad és független nemzetünkhöz, méltatlan, melyre lenézéssel vegyes sajnálkozással tekintene a művelt Nyugat, a gazdag Kelet, a zord Észak és a buja Dél, valamint a Szerjózsa összes többi égtája, melyeket most nem nevesítenék – de tekintenének. Márpedig ennek diplomáciai következményei volnának, tehát helyesebb kibélelni azt a kéményt, mégpedig a tudomány haladása szerint egymás után többféleképpen, mielőtt még hadat üzenünk miatta teszem azt, Uruguaynak és magyar vér áztatja a pampák sívó porát.

Sőt, kérem. Bin Salman herceg és a fúró lehetőségét annyira reálisnak tekinti maga a Gázművek is, hogy évente megkeresnek, és kérnek tőlem egy változó, de általában százhúszezer forint körüli összeget annak okából, hogy az én falamban vannak az ő csöveik. Az egy dolog, hogy nem használom azokat a csöveket: de attól a gázvezeték még tagadhatatlanul az ő birtokukat képezi, és ezért nekem fizetni kéne, azt nem teljesen értem, hogy készenléti díjat vagy kötbért, de az is lehet, hogy jövedéki adót. Én a magam részéről egy pillanatig sem tagadom a birtokviszony tényét, és rendszerint felkérem őket, hogy ez esetben vigyék haza a csöveket, a többi ügyfelük ellátását pedig oldják meg az én megkerülésemmel, itt szokott holtpontra jutna az egyébként gyümölcsöző eszmecsere, ugyanis ez éppen lehetséges volna, de csak annyira, amennyire bin Salman koronaherceg vezetéke. Mindenesetre évente megújul a követelés, mert nem kizárható, hogy akár a szaúdiak segítségével, akár másként nagyobb mennyiségű földgázhoz jutok és azt orvul felhasználom a Gázművek csöveinek segítségével. (Meg azért is megújul a követelés, hogy el ne évüljön). Nekem már az is megfordult a fejemben egy pazarló pillanatban, hogy kifizetem, de mint kiderült, ez sem lehetséges, ugyanis csak az 1995-ben elhunyt édesanyám fizethetné ki. Sőt, a részletesebb követelések is az ő nevére szoktak érkezni, ajánlva, tehát fel sem vehetem őket a postán, a kézbesítő vagy bedobja őket másodszor, vagy nem: néha bedobja, onnan tudom, mit akarnak tőlem egyáltalán.

Rendben, száz szónak is egy a vége, vagy ha bíróságon vagyunk, ezer: akkor béleljék ki azt a nyüves kürtőt, ha ez a törvény, én útjába nem állok. Ki is bélelték, éspedig a tudomány, valamint az építészet mesterségének aktuális állása szerint előbb palával, aztán bádoggal, most pedig a legutóbb, tavaly egy hosszú nejlonzacskóval, melyhez külön gőzgépet hoztak fel a gangra, azt nekem kellett itatni vízzel, ugyanis a kémény korábbi bélései és a zacskó közé műgyantát helyeztek, aztán felfújták a zacskót gőzzel, minek utána a műgyanta megkeményedett és ezáltal kibélelte a kéményt. A macskák két napig nem álltak velem szóba a művelet miatt, de mondjuk erre maguktól is képesek, ezt a kárt nem peresíteném.

Erre a legújabb bélésre pediglen azért volt szükség, mert a szomszédos, 120 éve üresen álló telken felhúztak egy szállodát, pont a legjobbkor, mikor amúgy is erős idegenforgalmi szezon várható ebben a karanténos világban. Állt az ország, állt a város, állt minden, csak az építkezés haladt. Én még a legelején javasoltam, hogy fedezzük fel a telken a pörgettyűs nyunyóka költőhelyét, ugyanis az egy mérhetetlenül ritka állat, annyira, hogy most találtam ki, és ha az oda jár költeni, nincs építkezés. Nem hallgattak rám, ahogy a másik ötletemet is figyelmen kívül hagyták, miszerint állítsunk az üres telek kellős közepére közadakozásból egy Kövér László-szobrot korhadt fakereszttel kovácsolt vaskarikából és lélekharanggal, mert azt aztán a világon senki sem merné elbontani: mindegy, az építkezés nemsokára be is fejeződik, és emiatt kellett az én kéményemet műanyag kotonnal kirakni belülről.

Sebaj, nem kér enni.

Felőlem karbunkulussal is kirakhatták volna.

Aztán ránk tört a ragály, elért minket a dögvész, és csak most figyelhető meg a karantén részleges feloldásával a helyzet bizonyos normalizálódása: a téren még szinte semmi sem nyitott ki, de Noé galambjaként, mely olajággal tért vissza a bárkához, mint egy átképzős fakopáncs, megjelent az értesítés: jönnek a kéményseprők ellenőrizni a kéménybélés állapotát. Ugyan konkrétan pont akkor jönnek, amikor nekem teljesen más dolgom lenne, emiatt nemzetközi hírtelevíziós hálózatok kényszerültek műsorváltoztatásra, de mivel máskor nem tudnak jönni, München és Bécs engedett: nagy úr a pesti kéményseprő, ebből is látható.

Paraszti elmémmel ugyan fel nem bírom fogni, mit kell ellenőrizni egy olyan kéményűrön, melyet senki nem használ semmire, de meghajlok a spekuláció ereje előtt: valóban nem kizárható bin Salman herceg titkos beavatkozása, esetleg az, hogy repesztéses technológiával magam tártam fel egy közepes gázmezőt az alagsorban, valamint nem árt meggyőződni afelől sem, hogy nem végzek-e a legnagyobb titokban kísérleti termonukleáris robbantásokat a kürtőben?

És még volnának ötleteim.

Tehát jönnek, ellenőrizni. Azt mondták, reggel nyolcra itt lesznek, előtte még telefonálnak is.

Nem jönnek.

Nem telefonálnak.

Áll a kémény, kibélelték, benne hallgat a sötétség.

A látogatás időpontja részletes tárgyalások során alakult így, mármint én próbáltam tárgyalni, ők ragaszkodtak az álláspontjukhoz, így a végén engedtem, de annyi diplomácia kellett a konszenzushoz, hogy azzal már megoldhattam volna a közel-keleti kérdést és néhány kisebb afrikai háborút is.

Közben persze egy pillanatig sem haragszom magukra a kéményseprőkre, ők ugyanolyan célszerű szegény emberek, mint én, biztos oka van a késésüknek, amiről nem tehetnek – de akkor is.

Viszont azt az egyet nem mondhatnám, hogy a helyzet nem normalizálódik. Nálunk ez a normális, az lenne az abnormális, ha valami netán működne. Hallatszottak olyan hangok korábban, még a vesztegzár idején, melyek szerint annak végeztével az emberiség megtisztulva születik újjá, minden jobb lesz, szebb lesz, valamint testvéri ölelésben építjük majd környezetbarát jövőnket, és mindenki alul kombájn lesz, felül békegalamb, belül vegán, kívül meg minimum felső középosztálybeli.

Örömmel jelenthetem: erre nem került sor.

A helyzet úgy normalizálódik, hogy minden marad a régiben, esetleg – ez nem kizárható – kicsit még romlik is. Szó nincs javulásról.

Nálunk a reneszánsz, az újjászületés is magyaros.

Nem halott az, ami örökké alszik.