Nem szeretnék ebből sportágat teremteni, ha csak nem lesz muszáj, de újfent jeleznem kell, hogy Stefka István blogjának címe: „Az Öreg – Aki mindenre emlékszik” nem teljesen a valós állapotokat tükrözi. Én azt elhiszem, hogy mindenre emlékszik, azt viszont nem hiszem, hanem tudom, hogy mindenre nagyon rosszul. Tudom, mert én is ott voltam.

És nem is reagálnék, ha nem mocskolná minden „médiaháború-történeti” írásában volt munkahelyemet, a Kurírt, amiről már annyi szépet és jót írtam, hogy nem ismétlem meg. Ott dolgoztam, nyitástól zárásig, majdnem végig rovatvezetőként, huszonévesen kezdtem, harminc évesen lett vége, éspedig az efféle stefkáknak köszönhetően. Nyoma sem volt ott olyan „pártfegyelemnek”, amit ez az ember feltételez rólunk: lehet, hogy náluk volt ilyen, nálunk még a fegyelem fogalma is erősen egyéni megítélés alá esett... kivéve, ha munkáról volt szó, akkor tökéletes, pontos gépezetként működtünk. De nem is erről van szó. Szó arról van, hogy ez az ember valamiért a teljes médiaháborút a Kurírra akarja lőcsölni, múlt héten a hordó-ügyben leírt tévedéseit és csúsztatásait kellett helyesbítenem, ezen a héten a taxisblokádért tett minket felelőssé, akkor most ezt kell helyreüssük szakmai és leginkább szakmai szempontból.

Mielőtt belevágnék, még egy gondolat (és nem „néhány”): én lennék a legboldogabb, ha nem Stefka István „tartalmi korrektoraként” kéne működnöm és foglalkozhatnék fontosabb, sőt, aktuálisabb dolgokkal, hírekkel, van belőlük épp elég. Csakhogy a hazugság olyan, mint a rozsdafolt a kardon: ma még csak egy pötty, de ha ott hagyjuk, pár nap, hét múlva már semmit sem ér a fringia, megette az egészet, élét is, lapját is. Szóval, reménytelen egy mérkőzés ez miközöttünk, ő feladja a labdát és nekem le kell csapni, nem is annyira a száznyolcvan fokos világnézeti eltérés miatt, hanem azért, mert amiket ír, az bizony nem úgy volt, sőt, gyakran az ellenkezője sem igaz.

Akkor lássuk, már megint mit volt képes írni.

„Taxisblokád, a hálózat ellenforradalmi lázadása – A legprofibb, legaljasabb támadás az Antall-kormány ellen”

Aki ezt olvassa, már látja is maga előtt a vért a pesti utcán, pedig hát benzin sem folyt akkor (épp azért tört ki a blokád, mert drága lett a benzin, hirtelen és nagyon), nem, hogy vér. Meg hát erre emlékezni kéne, az én ötvenes éveinek elejét taposó korosztályom már fiatal felnőtt fejjel élte végig azt a pár napot, tán csak nem felejtettük el? Tán csak de, mert kevesen jelzik, hogy nem úgy volt az, ahogy szerzőnk írja. De hogyan írja?

„A Taxisblokád volt az első nagyobb akció az MDF-kormány megbuktatására. Balsai István, a néhai igazságügy-miniszter ellenforradalmi kísérletnek nevezte ezt a profin megszervezett puccsot, amelyben benne voltak a hálózati újságírók, a taxisok (akik között rengeteg ex-állambiztonsági tiszt volt), a háborús helyzetet vizionáló és a hadsereg bevetését emlegető Göncz Árpád és a posztkommunista, szegedi rendőrből lett budapesti főkapitány Barna Sándor is. Jellemző, hogy az állítólagos taxisok úgy állították be az autókat, hogyha nekik megy egy komoly harckocsi, nem szétcsúsznak, hanem maradnak, farkasfogszerűen. Az átlagember ezt nem tudja felmérni. A sajtóhadjáratot mindeközben ugyanaz a Kurír vezette, amely korábban a szerkesztőség által kitalált, állítólagos antiszemita vádakkal illette a kormánypártot. Stefka István folytatja médiaháborús sorozatát, a hetedik részben a Taxisblokád hátterét tárja fel.”

A taxisblokád még mindig kisbetű, szerkesztőkém, mert köznév. A Kurír meg mindent vezetett, tán még ipari áramot is, csak ezt nem. „Hálózati újságírók”? Hát, erről valóban Stefka tudhatja a legtöbbet, éspedig a tartótisztjétől, nálunk ilyen nem volt, csak olyan, akit később vádoltak ezzel, bizonyítatlanul. Erre még ki fogok térni, mert igen gusztustalan a történet, de egyelőre haladjunk.

„A KURÍRRAL ÉS TÁRSAIVAL AZ MDF-KORMÁNY ELLEN

Mégis, nagy részben a média-hadjáratnak köszönhetően hatalmas volt a félelem a lakosság körében. Mindenki káosztól és már-már háborútól tartott. [Érdemes emlékezni arra, hogy a Kurír volt a zászlóshajó, ez a furcsa, hálózati hátterű bulvárújság az MDF-kormány elleni összes lejárató akcióban benne volt. Lásd a sorozat előző cikkét.] Az idősek még emlékeztek a második világháborúra, Budapest ostromára és az 1956-os forradalomra. Ezért órák alatt kiürültek a polcok az élelmiszer- és hentesboltokban, eltűnt a hús, a liszt, a cukor, az élesztő, a száraz-áruk és a konzervek.”

És jött az éhezés, a kannibalizmus... ja, nem jött. Megható, amint a sorozat előző, általam megcáfolt írására bizonyítékként hivatkozik Stefka, ez körülbelül olyan, mintha én azt mondtam volna tegnap: „Kétszer kettő öt!”, aztán ma hozzátenném: „Kétszer kettő márpedig öt, tegnap is megmondtam!”. Csak épp már tegnap sem volt igaz. De azt lehet mondani, hogy „megmondtam”, az nem vonatkozik az állítás igazságtartalmára. „Furcsa, hálózati háttér...” – írja a valamikor kitüntetett belügyi tudósító és ez a kép oly csodás, annyira kifejezi, milyen is a magyar történelem, hogy én már semmit sem teszek hozzá. Folytassuk.

„RÉSZEGSÉGGEL JÁRATTÁK LE A BELÜGYMINISZTERT

A miniszterelnököt helyettesítő Horváth Balázs belügyminisztert a bal-liberális, posztkommunista sajtó össztűz alá vette.

Megvádolták, hogy ittasan hajolt ki a Parlament ablakán. Valójában annyi történt, hogy felállt az ablak alatt álló süppedő fotelbe, ahol instabil lett a pozíciója. Akkor és azóta is több politikus, maga Horváth Balázs is cáfolta, hogy egy kortyot is ivott volna ebben a helyzetben.

„Hihetetlenül gyűlöltek, fröcsögtek rám, ezt viszont nehéz volt elviselni” – mondta nekem az utolsó beszélgetésünkkor, Veszprémben.”

Hogy ivott-e Horváth Balázs vagy sem, az már örökre az ő és mája titka marad, én tavaly novemberben körüljártam a kérdést, jóllehet, magam is láttam az esetet, és szerintem senki sem vádolhatta volna józansággal az akkori belügyminisztert, de tavalyi írásomban bőséggel helyt adtam az ezzel szemben álló véleményeknek is. Azonban nem erről beszélünk, hanem arról: vádolta-e ittassággal a Kurír Horváth minisztert?

Nem, egy szóval sem, itt látható az akkori tudósítás.

Amint „szervezéssel” sem voltunk vádolhatóak. Ahhoz előbb talán tudnunk kellett volna, hogy egyáltalán valami készül, de annyira nem tudtunk róla, hogy személyes emlékeim szerint az indulásakor lapzárta idején – ez a print lapoknál nem egy pillanat, hanem egy periódus volt akkoriban, egy időintervallum – mi, akiknek már nem volt dolgunk, ám a tördelőknek még igen, a tényleges lapzártáig kiszaladtunk egy picit a közeli Balettcipőbe, és mikor visszaértünk, az időközben beért főszerkesztő azzal fogadott: „Itt szerencsétlenkedtek, közben az összes hidakat lezárták, azonnal foglalkozzatok vele!” Aztán hazaszaladt a családjához, érthető módon. Mi meg annyira nem tudtuk, miről beszél, hogy hazamentünk mi is, a másnap reggeli számban még szó sem volt a blokádról, jóllehet az már akkor több órája tartott. Persze reggel mi is rájöttünk, hogy hülyék voltunk, és megkezdődött a kapkodás, ráadásul nem is mindenki tudott bejönni dolgozni: az tudósított, aki épp kéznél volt.

Egységes véleményünk sem alakult ki az ügyben. A csapat többsége ugyan a taxisokkal szimpatizált, de elég átlapozni az akkori számokat, hogy lássuk: ennek sok nyoma nem lett a lapban, inkább két fő csapás mentén tudósítottak a kollégák: az egyik a politikusok nyilatkozatainak közlése volt, a másik pedig a blokád hangulatának, az abban előkerülő abszurditásoknak az ábrázolása. Ez utóbbi műfajban alkotott sajátosat az akkortájt nálunk dolgozó Bayer Zsolt, aki később másról lett hírhedett, de azért ezt is ő írta volt, és mintha nem az MDF-kormány iránti szimpátia hatná át a jegyzetet.

Kérem, nem volt neki honnan tudnia, harminc év múlva hogyan fogja ő látni a világot.

Ami pedig azt illeti: nem nyert a Kurír azzal a taxisblokáddal, hanem vesztett. Vesztett, ugyanis – és ezt Stefkának tudnia kellene, ha olvasná a saját lapját, a Pesti Srácokat! – még a vezetőségünk véleménye sem volt egybehangzó. A főszerkesztő akkor Szücs Gábor volt (amint végig), a társfőszerkesztő azonban Aczél Endre, aki épp a P. S. vádol előszeretettel – így, haló porában, mikor védekezni sem tud – „hálózati kapcsolatokkal”. A stefkai logika szerint neki kellett volna épp a legtüzesebben lelkesítenie a taxisokat, hogy tartsanak ki, de nem így történt, annyira nem, hogy megírta nézetét, miszerint menjen mindenki haza, de leginkább a személyfuvarozó kisiparosok, meg is jelent. Ez még nem zavart volna senkit, ugyanis mi akkoriban még – különös, barbár idők – hozzá voltunk szokva ahhoz, hogy nem értünk mindenben egyet, sőt, nem is szükséges ez. A baj az volt, hogy ezt a jegyzetet vezéranyagként, szerkesztőségi véleményként adta le, ehhez kellett volna egyeztetnie a vezetőség többi tagjával is (ha megteszi, nem kizárt, hogy nem lett volna kifogásuk), de nem egyeztetett. Ebből vita származott, a vitából nézeteltérés, abból tán még szóváltás is, tény azonban, hogy ennek az esetnek kulcsszerepe volt abban, miszerint vette a teniszütőjét, hiszen kalapot nem hordott, és önként távozott a laptól. Ha Stefka erre emlékezne, maga is szembesülne az ellentmondással: vagy az igaz, hogy a „hálózatok” szervezték a taxisblokádot, de akkor az épp az ő lapja által „hálózatinak” nevezett Aczél Endre miért nem támogatta azt, vagy nem igaz az egész paranoiás mese a titkosszolgálati szervezésről.

Persze, hogy nem igaz.

Amúgy is túl sok legenda kering erről az alig pár napról, ami különösebb veszteségek nélkül döntötte el a kérdést: Magyarországon direkt demokrácia egyhamar nem lesz, a népnek semmi köze a tulajdon sorsához és a mindenkori kormánynak joga hazudni, melyet senki sem vonhat kétségbe.

Ugyanis nagyjából ez dőlt el akkor.

Most azt siratják számosan, köztük szerzőnk is, hogy ez nem zokszó nélkül, tiltakozás nélkül alakult így.

Azért, amint látom, sem a szemtelenség, sem a ferdítés nem ismer határokat.

Szele Tamás