Brutális leszek: habár tíz éve hadakozom az álhírekkel, és azt hittem, mindent láttam már, mint Utnapistim, „égen, földön, föld alatt” de ma olyannal találkoztam, ami minden álhírek állatorvosi lova, ami mindegyik betegségben szenved, amiben hír csak szenvedhet, nem elég, hogy még az ellenkezője sem igaz, de úgy terjed most is magyarul, mint Mariupolban a kolera.

Addig kérdeztem, mi a csoda lehet ennek a háborúnak a célja, és ki kezdte, meg főleg minek, hogy a végén választ kaptam rá. Persze nem nekem szánták, hanem az Egységes Oroszország (Putyin pártja) jelölteinek – de egyfajta válasz ez is. Rossz válasz, kétségtelenül hamis, de legalább látjuk, mit mondanak az orosz választópolgároknak ezekről a kérdésekről.

Az ember nem tud szabadulni a kérdéstől, hogy mi ennek a háborúnak a célja. Putyin ugyan pár nappal ezelőtt leszögezte, hogy pont ugyanaz, mint amikor megindult, de azért van nekem egy olyan gyanúm, hogy már február 24-én sem csak a szakadár népköztársaságok meg a Krím autonómiájáról volt szó igazából Ukrajna demilitarizálása és „nácitlanítása” mellett.

Már mindenki írt róla, még mi is, már olyan olvasó is volt, aki reklamálta, hogy „lehetne értelmes dolgokról is írni...” – hogyne, lehetne, olyankor tetszenek panaszkodni, hogy hosszú, unalmas, vagy jönnek a politikai alapú átkok és fenyegetések. Szóval én dafke is foglalkozom vele. Igen, a miskolci tengeralattjáróról van szó, ugyanis megpróbáltam rekonstruálni a dolgokat.

Tényleg nem akarok sorozatot írni a magyar „biztonságpolitikai szakértőkről” (azért az idézőjel, mert vannak igaziak is, tőlük különböztetem meg így a kóklereket). De ha zsinórban jönnek a magas labdák, le kell ütnöm őket. Tegnap nem is neveztem meg kritikám tárgyát, hogy ne személyeskedjek, ma ez elkerülhetetlen: Georg Spöttle adott olyan interjút, hogy nem hagyhatom annyiban.

(Fotó: 444)

Ma háborúról is lesz szó, meg nem is. Leginkább arról a mesterségről fogok beszélni, hogy hogyan nyúlunk a háborúhoz – mármint hogyan, milyen módszerekkel írunk róla. Nem akartam volna ezt részletezni, de úgy látom, muszáj lesz, miután a sajtószakma kapott egy alapos kioktatást egy biztonságpolitikai szakértőtől.

Ma nem a háborúról lesz szó, tehát lehet elrakni a sarkos véleményeket, csak mindenkit kérek, hogy előtte csukják össze, nehogy megszúrják magukat a tulajdon nézeteikkel (tudják, olyanok az elvek, mint a bugylibicska, vigyázni kell velük). Ma kicsit szakmáznék, merengve, álmodón, Kovács Zoltán államtitkár kapcsán.

Rossz híreim vannak a kremencsuki rakétacsapás(ok) kapcsán, nagyon rosszak, de aki most azt akarja itt olvasni, hogy a bevásárlóközpont fegyverraktár, biolabor vagy kiképzőközpont volt és különben is kiürítették a támadás előtt, az itt hagyja abba az olvasást, ajánlom nekik az orosz propagandát terjesztő lapokat, van belőlük elég.

Úgy hadakozik egymással Ukrajna ügyét illetően a magyar közvélemény, mintha legalábbis a Hortobágyon folynának a harcok és a Vérmezőt bombáznák. Ami igen nagy ostobaság részünkről, bár az nagyobb volna, ha nem is foglalkoznánk a kérdéssel – előttem nem kétséges, hogy a felkorbácsolt magyar indulatok a csúcsra járatott Kreml-propagandának köszönhetőek.

Kevés népnek van olyan kiterjedt és bőséges börtön-irodalma, mint az orosznak. Dosztojevszkij várfogságától indulhatott ez a hagyomány, de már előtte sem számított valamirevaló orosz értelmiséginek, akit legalábbis nem száműztek, mint a dekabristákat – aztán jött a múlt században Oszip Mandelstam, Szolzsenyicin, Salamov, Baldajev, őket már gulágra küldték. Most sem jobb a helyzet.