Rossz híreim vannak a kremencsuki rakétacsapás(ok) kapcsán, nagyon rosszak, de aki most azt akarja itt olvasni, hogy a bevásárlóközpont fegyverraktár, biolabor vagy kiképzőközpont volt és különben is kiürítették a támadás előtt, az itt hagyja abba az olvasást, ajánlom nekik az orosz propagandát terjesztő lapokat, van belőlük elég.

Maradtunk, ahányan maradtunk, előbb ismertetném, mi történt – azok számára, akik az elmúlt két napot egy nepáli lámakolostorban vagy egy jéghegyen sodródva töltötték és nem jutottak hírekhez – aztán azt, mire jutottam. Be kell vallanom, nem egymagam próbáltam az eset részleteit kideríteni, segítségemre volt a Meduza idevágó szakcikke és a katonai szakirodalom is.

Tehát, hogy az elején kezdjük: június 27-én, 15:42 perckor az ukrajnai, Poltava régióbeli Kremencsukban légiriadót hirdettek. 15:53-kor hatalmas tűz ütött ki a helyi Amstor bevásárlóközpontban, amely órákon belül porig égett. Mint Kijlo Timosenko, az ukrán elnöki hivatal helyettes vezetője tegnap délben közölte, legalább 20 ember meghalt a tűzben, amit egy rakétatalálat okozott, 59 ember megsérült és további 40 eltűnt. Tegnap reggel az ukrán belügyminisztérium még 18 halottról és 36 eltűntről számolt be, de ez nem ellentmondás: tömeges katasztrófák esetén ezek a számok egyáltalán nem egzakt mennyiségeket jelölnek, nincsenek kőbe vésve, aki reggel még súlyos sebesült volt, délre belehalhatott sérüléseibe, találhattak további sebesülteket a romok alatt, halottakat is, tehát az áldozatok végleges számát inkább csak hetek múlva lehet pontosan megmondani – ezt a várható kötekedők miatt jeleztem, épelméjű ember tisztában van vele.

Az esetre természetesen reagált az ukrán fél is, az orosz fél is: a mélységes felháborodás ukrán részről teljesen érthető, amint az is, hogy össze akarják hívni az ügyben az ENSZ Biztonsági Tanácsát. Az orosz reakciók érdekesebbek: az első válasz az volt, éspedig Dmitrij Poljanszkij, Oroszország első helyettes állandó ENSZ-képviselője részéről, miszerint:

„Úgy tűnik, hogy egy újabb ukrán provokációval állunk szemben, a bucsai esethez hasonlóan. Meg kell várnunk a védelmi minisztériumunk nyilatkozatát, de már most túl sok a kirívó ellentmondás. Pontosan erre van szüksége a kijevi rezsimnek, hogy a NATO-csúcstalálkozó előtt a figyelem Ukrajnára irányuljon.”

Azt most ne elemezzük, hogy a borzalmas bucsai népirtást, kínzást máig tagadják, addig fogják tagadni, míg muszáj nem lesz bevallaniuk, Katyń esetében sem volt másképp. Azzal érdemes foglalkozni, hogy alig indult be ebben az irányban az orosz propagandagépezet, alig kezdték állítani, hogy a gonosz ukránok lőtték a tulajdon civil lakosságukat politikai előnyök elérése céljából, megszólalt az addig néma (és a jelek szerint a hírek olvasásától is tartózkodó) orosz védelmi minisztérium, mely kiadott egy közleményt:

„Az orosz légierő június 27-én nagy pontosságú rakétákkal csapást mért Kremencsukban „amerikai és európai országokból származó fegyvereket és lőszereket tartalmazó hangárokra”. Ezek a hangárok a kremencsuki közúti járműgyár közelében voltak.

A nagy pontosságú csapás következtében a Donbásszban lévő ukrán csapatoknak történő további szállításra szánt, nyugati gyártmányú fegyvereket és lőszereket találták el a raktárban. A tárolt nyugati fegyvertartalmú lőszerek felrobbanása tüzet okozott az üzem területe mellett található, nem működő bevásárlóközpontban.”

Akkor mégsem az ukránok voltak? Elég nagy lehetett tegnap a fejetlenség a moszkvai szerkesztőségekben, mert nagyon nehéz egyszerre kétfélét hazudni, bár ahogy elnézem, sokuknak sikerült. Viszont a vizsgálatok fényében azt látjuk, hogy míg az első verzió szemenszedett hazugság, a második nyomokban tartalmaz igazságot. Nevezzük félhazugságnak.

Lássuk, mit tudunk! Az ukrán belügyminisztérium közölte, hogy a csapást H–22-es rakétákkal hajtották végre Tu–22M bombázókról (NATO-kódnév: Backfire), amelyek a Kaluga régióban található Sajkovka repülőtérről szálltak fel. Ezt az orosz védelmi minisztérium is így tudja, tehát fogadjuk el tényként, hiszen az ellenérdekű felek megegyeznek benne.

Tulajdonképpen két problémát látunk: az első az, hogy mi lehetett a két célpont, és ehhez képest mit találtak el. A második szervesen kapcsolódik az elsőhöz: hogy ugyanis mivel? A támadás jellegéből fakadóan nem lett volna szabad azt az eszközt választani, amit alkalmaztak, de erről később.

Egyelőre nézzük a találati helyszíneket. Ezekből kettő van: maga az Amstor bevásárlóközpont és a vele szemben, az út túloldalán található, útépítő gépeket gyártó üzem (a volt Szovjetunióban Kredmash néven ismert aszfaltburkolókat, úthengereket gyártották ott). Ezt a létesítményt is találat érte, a kremencsuki hatóságok meg is mutatták a sajtónak a bombatölcsért, a lerombolt műhelyet, csak ott nem volt tömeghalál: meg nem erősített források egy eltűntet és két sebesültet említenek, ez a valóságban még változhat, de nagy mértékben nem. Mondjuk a Kredmasban sem hadiipari termelés folyt (utoljára a 2014-es háború idején próbálkoztak páncélosok nagyjavításával), de tagadhatatlan, hogy gépipari gyárról van szó. Elhelyezkedése megerősíteni látszik az orosz védelmi minisztérium verzióját, amely szerint a lőszereket tároló gyárat találták el: a lőszerek aztán állítólag felrobbantak és felgyújtották a bevásárlóközpontot.

Valójában azonban nem ez volt a helyzet.

Először is, az orosz védelmi minisztérium állításával ellentétben a „nem működő bevásárlóközpont” sajnos működött. Annyira működött, hogy még ügyészségi vizsgálat is indult, mert légiriadó idején be kellett volna zárni, de az üzemeltetők ezt – a frontoktól száznál is több kilométerre – elmulasztották, a plázában tömeg tolongott, ugyanis tegnap Ukrajnában munkaszüneti nap volt, aki tehette, megpróbált bevásárolni. Mindenesetre talán épp a tömegre való tekintettel rendelte el (hatalmas hiba volt) a tulajdonosi kör, hogy a látogatókat és az üzletek dolgozóit ne evakuálják a légitámadások idején

Tehát akkor van két rakétatalálatunk, két robbanásunk. Az első a plázát érte, a második tíz másodperccel később az üzemet. Vagyis nem robbanthatta be egy találat az „üres” bevásárlóközpontban „tárolt lőszereket”, hiszen magát a központot érte előbb egy teljesen külön csapás. Azt már nem is mondom, hogy hangár se közel, se távol, azt az orosz védelmi minisztériumban találták ki, kellett mondani valamit, és most védekezhetnek azzal, hogy „persze, már nincs, mert elpusztítottuk”.

De ezt videofelvétel is bizonyítja: június 28-án került elő egy térfigyelő kamera felvétele a kremencsuki városi parkból, amely közvetlenül a Kredmash kerítésén kívül található: a gyár pontosan a park és az Amstor között van középen. A videók alapján a parkban lévő tó kis szigetén az emberek és a madarak megijedtek valamitől – valószínűleg egy távoli robbanástól – majd 10 másodperccel később egy másik detonáció következik be, nagyon közel az előzőhöz. A felvételen látható férfi, aki egy gyermeket ment, a második detonáció esetén nagyon bölcsen teszi, hogy a repeszek elől egy fa mögé rejtőzik.

A videón látható tárgyak helyének meghatározásával (elég hozzá a Google Earth is) megállapítható, hogy a második robbanás epicentruma a Kredmash gyár műhelyében volt. Az első robbanás epicentruma nem követhető nyomon a felvételeken; az egyik felvételen azonban látható, hogy sűrű füst száll fel valahol az üzem mögött (körülbelül ott, ahol a bevásárlóközpont található), mielőtt a második robbanás bekövetkezett.

Viszont sehol nem látunk másodlagos detonációkat, amik a tárolt lőszerek elműködéséből következnének. Nincsenek. Két robbanásunk van, nem több. Tehát az orosz védelmi minisztérium abban igazat mondott, hogy ők támadtak, abban is, hogy katonainak vélt célpontra. De minden egyéb szavuk hazugság. Ellenben feltételezhető, hogy szándékosan céloztak meg egy emberekkel teli bevásárlóközpontot?

Az a helyzet, hogy nem. Ez kicsit sem enyhíti az elkövetett háborús bűncselekményt, de valószínű, hogy az első H–22-es véletlenül találta el a plázát. Vagyis inkább: ez a találat megfelel a rakéta műszaki jellemzőinek. A józan észnek meg az nem felel meg, hogy egyáltalán ilyen eszközt vetettek be. Valószínű, hogy mindkét H–22-es célpontja a gyár volt.

De hogy lehetett ennyire mellélőni? Úgy, hogy a H–22-es egyszerűen nem erre való. Ezeket a rakétákat nem arra tervezték, hogy pontosan támadjanak velük épület-típusú földi célpontokat. Az 1960-as években fejlesztették ki (és az 1970-es években korszerűsítették) őket egy szűk alkalmazási résre – nagy hajócsoportok és NATO repülőgép-hordozók támadására.

Itt kissé bonyolult szakszöveg következik, próbálom egyszerűsíteni, ahogy lehet. Ezek a rakéták két egymást kiegészítő irányítási móddal rendelkeznek. A korszerűsítés után a rakéta repülésének nagy részét egy inerciális rendszer irányította: először a hordozórakéta pontos helyzetét határozták meg a kilövéskor (egy koordinátarendszer referenciapontjaként), majd egy speciális rendszer kiszámította a rakéta helyzetének minden változását, ahogyan a rakéta eltávolodott ettől a referenciaponttól – a magasságot, irányt, valamint a szél miatti sodródási szögeket. Ezek a számítások elkerülhetetlenül hibásak voltak valamennyire, amely hibák lehetetlenné teszik, hogy a rakéta elég pontosan célba találjon ahhoz, hogy még akár egy nagy hadihajót is megsemmisítsen. A H–22 csak inerciarendszerrel történő használata esetén a célzási pontosság a nyilvánosan elérhető adatok szerint körülbelül 500 méteres körzet.

Annak érdekében, hogy a rakéta eltalálhasson egy (már közeledő) repülőgép-hordozót, kezdetben radarirányítással ellátott célkövető fejjel rendelkezett: a legnagyobb visszaverő képességű, legnagyobb felületű hajóra irányította magát. Az inerciális irányítórendszer alacsony pontossága miatt a késő szovjet korszakban az olyan célpontokat, mint „egy hajócsoport” (vagy egyetlen hajó zavaró radarkörnyezetben) csak egy körülbelül egy megatonnás nukleáris robbanófejjel akarták volna támadni.

Nyilvánvaló, hogy a radarrendszer nem alkalmas épület-típusú célpont támadására, ezért a rakétát csak „területi támadásra” használják, de hagyományos, nagy erejű robbanófejjel alkalmazzák. Nagyon nagy robbanófejtömege lehetővé teszi, hogy kis pontossággal találjon el célpontokat – ez körülbelül 900 kilogramm, ami majdnem kétszerese az Oroszország által ebben a háborúban használt Iszkander és Kalibr taktikai és cirkálórakétákénak.

Viszont a H–22 tagadhatatlan előnye, hogy rengeteget gyártottak belőle. Mikor Ukrajna lemondott nukleáris robbanófejeiről és az azokat hordozni képes rakétákról, közel 400 H–22-es rakétát adott át Oroszországnak. Nem tudni, hogy mennyi maradt az orosz hadsereg készleteiben (néhányat az elmúlt évtizedekben selejteztek), de az világos, hogy az orosz hadsereg hónapokig képes támadni velük – és egyre inkább így fog tenni, ahogy a modernebb rakétákból álló arzenálja kimerül.

Ezzel tehát pontosan találni lehetetlenség, városi célpont ellen alkalmazni bűn, hiszen ötszáz méteres a találati pontossága, sűrűn lakott területen törvényszerű, hogy nagyon nagy kárt fog tenni a civil lakosságban és infrastruktúrában. Azért említem az infrastruktúrát, mert ha valahol huzamosabb ideig nincs mondjuk víz, abba épp úgy bele lehet halni, mint egy közvetlen találatba. De ez csak egy példa.

Akkor miért alkalmazták mégis? Három megoldás kínálkozik.

1. Az amerikai HIMARS rakéta-sorozatvető rendszerek, melyeket az ukrán fél pár napja kapott meg (kis számban), és amelyeket már alkalmaznak, komoly kárt tettek azokban az orosz lőszerraktárakban, amelyek a harcterek közelében, de az eddigi ukrán eszközök hatósugarán kívül feküdtek. Erre jelenthettek válaszlépést a civil lakosság elleni támadások: a rakétacsapás Kijevre és a kremencsuki eset is. Nem vennék rá mérget.

2. Az orosz parancsnokokat a jelek szerint inkább a hatékonyság és a költségek kímélése érdekli, amikor kiválasztják az eszközöket a célpontok eltalálásához – és az utolsó dolog, amire gondolnak (ha egyáltalán gondolnak), az esetleges civil áldozatok száma. Ez valószínűbb, ugyanis ők megkapják a célpontok listáját és azokat minden eszközzel meg kell semmisítsék, ugyanakkor harcképes kell maradjon az egységük, azt használják, amiből sok van.

3. Már nincs egyebük. Több héttel ezelőtti becslés szerint akkor az orosz haderő ellőtte a valódi precíziós fegyvereinek, Iszkandereknek, Kalibroknak, Kindzsaloknak a kétharmadát, és valamennyit készenlétben is kell hagyni, ez egy háború, nem egy westernfilm. Az utóbbi időben olyan hírek is érkeztek, hogy szárazföldi célpontok ellen Bastion partvédelmi rakétarendszereket is bevetettek (melyek pontossága ilyen, nem megfelelő használat esetén hasonló a H–22-höz), szóval távolról sem kizárt, hogy kezdenek kifogyni a nagy pontosságú eszközökből. Ez nem hozza közelebb a háború végét, hiszen pontatlanból még bőven van nekik: de sokkal véresebbé teszi a harcokat. Több lesz a civil áldozat.

Összegezve: könnyen meglehet, hogy a kremencsuki tragédia a fenti három ok miatt következett be, esetleg szerepet játszott benne mind a három egyszerre.

Olyan rakétával lőtték a gyárat, amit repülőgép-hordozók, hajócsoportok ellen fejlesztettek ki, és tökéletesen pontatlan földi célpontok ellen. Most meg kész a baj, és kínjukban lehazudják a csillagot is az égről.

Magyarul van erre egy kifejezés.

„Ágyúval verébre”.

És nem a megfontolt taktikai-stratégiai lépésekre szokták mondani, sőt, ellenkezőleg.

Egyelőre ennyit tudunk a kremencsuki tragédia hátteréről.

Szele Tamás