Ma nem a háborúról lesz szó, tehát lehet elrakni a sarkos véleményeket, csak mindenkit kérek, hogy előtte csukják össze, nehogy megszúrják magukat a tulajdon nézeteikkel (tudják, olyanok az elvek, mint a bugylibicska, vigyázni kell velük). Ma kicsit szakmáznék, merengve, álmodón, Kovács Zoltán államtitkár kapcsán.
Ugyebár, az elmúlt napok egyik híre volt, hogy Kovács államtitkár heveny hisztériás rohamot kapott, mivel a New Yorker munkatársa, Andrew Marantz megjelenés előtt elküldte neki írását, mely a Budapesten tartott CPAC-ről, az amerikai republikánus párt dzsemborijáról szólt, és a szerző nem egészen rajongott sem a rendezvényért, sem pedig azért, amit jobb híján orbánizmusnak nevez. Vagyunk így páran a dologgal, úgy Magyarországon, mint világszerte. Kovács szívére vette az írást, dörgedelmes levelet írt válaszul, közzé is tette a Facebookon, aztán szerintem még a csipkés zsebkendőjét is széttépte, sőt, toppantott a kis lábával, hogy alaposabb legyen a hisztéria. Hát, lássuk előbb magát a válaszlevelet (az írás maga itt olvasható angolul, emitt meg magyarul):
„Ezt imádni fogják!
Andrew Marantz, a The New Yorker újságírója megkeresett, hogy publikálás előtt fussam át a CPAC Hungary-ről szóló, a valósággal hadilábon álló, terjedelmes irományát. Nem untatnék senkit a részletekkel, hiszen a cikk tartalmazza a liberális barátaink által előszeretettel használt összes közhelyet.
Idézném az Andrew Marantznak adott válaszomat: Értékeljük az ön által felajánlott lehetőséget, de nem szeretnénk részt venni a balliberális propaganda önigazolási folyamatában.
A dolog pikantériája, hogy Marantz nekem címzett leveléből kiderült, hogy valójában már kész a mestermű és igazából csak statisztákat keres, hogy a független-objektív újságírás bajnokaként tetszeleghessen. Elnézést, Virág elvtárs, ez az ítélet! – juthat eszünkbe az A tanú című film ikonikus jelenete.
Gondolom, senkinek sem kell elmondanom, hogy mennyire lett tényszerű a megjelent gyöngyszem. Pont amennyire vártuk: semennyire.”
Megmondom őszintén, először röhögtem egyet a dolgon, és annyit mondtam magamban: „Pont a Kovács?”, de az én véleményem jöjjön később, előbb bemutatnék néhány reakciót a közösségi oldalról.
„Amerikai–Magyar Polgári Körök Szövetsége
Tökéletes válasz, államtitkár úr!
Sajnos a The New Yorker-től nem várható korrekt írás.”
Persze, hogy nem, 1926-ban alapították, mindjárt száz éve tartja fenn magát piaci viszonyok között, hát hogyan érthetnének az íráshoz?
„Gajdics Ottó baráti kör
EZ A RÁKOSI IDŐKET IDÉZŐ JELES újságíró (DIREKT KIS BETŰVEL) NYILVÁNVALÓAN A MAGYARSÁG ELLENI PROPAGANDA CÉLJÁBÓL VETETTE PAPÍRRA VALÓTLANSÁGOKTÓL HEMZSEGŐ IROMÁNYÁT! KOVÁCS ÚR JOGGAL UTASÍTOTTA VISSZA A FAUST-I AJÁNLATOT”
Igen, így, csakhogy ez egy paródiaoldal.
„SZÍVBŐL
GRATULÁLOK
!!!
HAJRÁ-ÉLJEN A FIDESZ-KDNP CSALÁDBARÁT-BÉKEBARÁT KORMÁNY !!!
Ez már nem paródia volt, hanem egy választópolgár véleménye... Tovább nem folytatom, a közönségsiker egyértelmű, mint tűznyelőnél a búcsúban, a sok emotikon viszont lefagyasztja a szövegszerkesztőmet. Kovács, mint szende szűz, felháborodva utasította el – a mit is?
Szigorúan véve azt sem értem, hogyan került ez az írás hozzá. Nem interjú, hanem amolyan nagyriport, komoly, alapos munka, kiveséz mindent, ami ezzel a rendezvénnyel kapcsolatos, megszólaltat sokakat, de épp Kovács államtitkárt nem. Azt tudom elképzelni, hogy Marantz kolléga elküldte mindenkinek, aki érintett lehet az ügyben, közöttük Kovácsnak is, mert Amerikában még van szakmai etika, csak egyedül Kovács reagált úgy rá, mint apáca, ha lószerszámot lát. Ami azért érdekes, mert Kovács Zoltán egészen konkrétan a nemzetközi kapcsolatokért felelős államtitkár, 1993-ban végzett a CEU-n, nehezen hinném, hogy először kap írást megjelenés előtt.
Szóval, valahogy így juthatott hozzá az anyag, ami hosszú ugyan, de érdekes és kesernyés hangulatú: valami olyasmit boncolgat, hogy az orbánizmus lehet a z amerikai republikánus párt jövője, ugyanis ez egy ideológiamentes ideológia, gyakorlatilag nincsenek alapelvei, csak pár közhely, amit puffogtatnak, és mivel tökéletesen semmibe veszi a demokratikus politika szabályait – ilyen értelemben véve nem is nevezhető politikának, igazából nem tudom, micsoda, de nagy, büdös és nehéz, talán bivalybőr lehet – egy republikánus győzelem után ez a gondolkodásmód teljesen tönkretehetné az Egyesült Államokat, alaposabban, mint Trump újabb győzelme. Persze, hogy nem tetszett Kovácsnak.
Igen ám, csakhogy tőlünk Nyugatra van egy nagyon különös szokás, magam is tapasztaltam. Az emberek ott sem értenek egyet mindig és mindenben, csakhogy emiatt nem szokták egymás torkát elharapni. Nem tartják a politikát olyan kardinális kérdésnek, hogy összevesszenek rajta. Az egy játék, szabályai vannak, aszerint kell űzni, sok múlik az eredményen, de annyit nem ér, hogy veszekedjenek miatta. Emlékszem, életem egyik legkellemesebb interjúalanya egy svájci fotóművész volt, udvariasságból előre elküldtem neki a kérdéseimet, aztán leültünk a Deák téren egy teraszra, és elkezdett beszélni. A harmadik kérdés után láttam, hogy nem is érdemes erőltetni, amire kíváncsi vagyok, ez az ember úgyis azt mond majd, amit akar, tehát hagytam is, és úgy lett jó. Méghozzá nagyon jó lett, azzal együtt, hogy mindenben nem értettem vele egyet, csak majdnem mindenben: de hát az interjú az alanyról szól, nem a szerzőről. Olyan jól sikerült a beszélgetés, hogy még angol nyelven is terjed.
És könnyű lett volna elrontani: elég lett volna hozzá annyi, hogy közbeszólok egy kényes ponton. De minek tettem volna?
És Kovács minek sértődött meg? Tulajdonképpen mit kér ki magának? Azt, hogy megjelenés előtt udvariasan elküldtek neki egy írást, amihez van köze, lehet róla véleménye, nem akarták addig leadni, amíg nem mondja el az esetleges kifogásait? Akkor elő a kifogásokkal, uram!
Neki szerintem az ellen van kifogása, hogy a sajtó egyáltalán létezik és dolgozik, bár ő és pártja nagyon sokat tesznek azért, hogy ez Hunniában ne legyen így: első körben felvásárolták a média legnagyobb részét, most hajigálják ki az ablakon, szüntetik meg második körben egyenként az orbánumokat.
Különben ez a megjelenés előtti bemutatás még csak nem is kötelező. Ha kötelező volna, senkiről nem lehetne semmit leírni, ami nem azt mondja, hogy az illető gáncs nélküli lovag (illetve lovagina), a saját, tulajdon, ércnél maradandóbb emlékműve és már rég eljött az ideje a szentté avatásának. Én magam ugyan el szoktam küldeni udvariasságból és a pontosítás kedvéért az interjúalanyoknak, érintetteknek, amit róluk vagy velük kapcsolatban írtam, mert előkerülhetnek olyan hibák, mint a múltkor, mikor nem tudtam, hogy X. nem doktorált le, és megajándékoztam a doktori címmel, vagy Y. esetében félreértettem egy cégtulajdonlási ügyet, tehát van haszna az egyeztetésnek: de a politikusok legtöbbje visszaél ezzel, és a saját mennybe menesztésére akarja használni ezt a lehetőséget. Nem mondom, a legtöbbjüknek tényleg vagy a mennyben, vagy a pokolban volna a helye, de sajnos az odajuttatásuk hagyományos módját a törvény az esetek többségében szigorúan bünteti.
Akkor lássuk, miért is mondtam magamban, hogy „pont a Kovács?”
Azért, mert indirekt módon ugyan, de elég rossz tapasztalataim vannak vele. Szervezőként szoktam dolgozni egy nagy német tévécsatorna hírműsorainak, és ott elég szigorú szabályok érvényesek, ezek egyike, hogy minden kérdésben be kell mutatni legalább két, egymással szemben álló véleményt. Tehát az nem megy, hogy felveszünk egy interjút agy politikussal, és utána nem keressük meg az ellenlábasát. Illetve megy, csak adásba nem kerül és nem jár érte pénz. De elég sok anyag marad emiatt torzóban, félkészen, marad ki a műsorból: ugyanis a magyar kormány és alkalmazottai valóságos sportot űznek abból, hogy ne álljanak szóba Európa legnagyobb tévétársaságaival sem, ellenben a kutyabürgözdi Harsona munkatársának bármikor rendelkezésére állnak.
Ráadásul a forgatás sem úgy néz ki, hogy bevágjuk a csomagtartóba a dögnehéz és méregdrága cuccot, aztán elindulunk a vakvilágba, tart, ameddig tart: annak szabott ideje van, a kész anyagot várják, napokig egyeztetjük előzőleg, hogy mikor legyünk hol, erős ráhagyásokkal számoljuk ki, mi meddig tart, tehát egy kis csúszás épp belefér, de már egy óránál több nem. Ezt valószínűleg tudják a magyar politika szereplői is.
Mármost mivel nekem valamiért kormánykörökben viszonylag kevés ismerősöm akad – nem is értem, miért – ezeket a szférákat a kolléga úr szokta megkeresni, hogy egyeztessen velük az interjúkról. Nem egyszer voltam fültanúja a telefonbeszélgetéseknek, persze a legritkább esetben szokott elég lenni egy hívás: pár évvel ezelőttig a legtöbbjüket háromszor is keresni kellett, hogy minden rendben van-e, de ez még belefért. Pár éve azonban elkezdődött egy nagyon rossz gyakorlat: először senki sem állt velünk szóba, csak pont Kovács államtitkár – aztán már ő sem. A legszebb húzása az volt, mikor a délelőtt tíz órás beszélgetést, amiről hetek óta tudott, áttette tizenegyre, aztán egy órára, háromra, végül nem jelent meg a mondott helyen és időben, a telefont pedig nem vette fel. Adás után viszont reklamált, hogy őt miért nem kérdezte meg senki.
Kérdeztük volna, ő nem állt velünk szóba, inkább bújócskázott. Egy felnőtt államtitkár.
Most is valami hasonlót művel: azért panaszkodik, mert megküldték neki az írást megjelenés előtt.
Ha nem küldték volna meg, azért volna felháborodva.
A haragjának valódi oka viszont az, hogy sok mindent tehet, de azt az írást tollba nem mondhatja az amerikai kollégának, és ezt nagyon jól tudja is.
Se így nem jó, se úgy nem jó, sehogyan sem jó neki.
Amondó volnék, hogy fújja fel magát, de ez is megtörtént már.
Akkor pukkadjon meg.
Szele Tamás
