Ül az ember, és néz. Kifelé a fejéből, és nem igazán érti: ilyen dolog van? Szándékosan nevezem dolognak, mert magyarul sok kifejezés volna rá, de hát egyik sem tűrné a betűt. Azt írja a Magyar Nemzet, ráadásul a „Magyarságkutató Intézet” által szignálva, hogy emlékezzünk meg a – tessék kapaszkodni – „Martinovics-féle államellenes szervezkedés felszámolójáról”.

Orientalistából legalább tizenötmillió él Magyarországon, ugyanis a tízmillió adott, de a felük saját magával sem ért egyet, őstörténészből a minapi Kásler-bejelentés óta olyan harmincmillió lehet. Akkor nézzünk bele egy kicsit tisztázó célzattal: mit is jelent az, hogy az Árpád-ház a filogenetikai vizsgálatok alapján Baskírából vagy Baktriából származik?

(A képen: ősmagyar érem Baktriából, Eukratides satrapa idejéből, Kr. e. 171–145-ből, rovásírott görög felirattal)

Hát megszólalt a szabadkőműves-vitában a kérdés Vastag Bertája, legnagyobb kaliberű jobboldali ágyúja is, Raffay Ernő, olyan kartácsot kiengedvén tüzesen bömbölő torkán, hogy... voltaképpen milyent is? Semmilyent, mintha csak tollpihét okádott volna, parádés Csubakka-védelmet adott elő, és nem túl elegánsan, de teljesen kikerülte magát a vita tárgyát.

Rettentő időket élünk, kérem, a nemzet végveszélyben van, és segélyére csak Szakács Árpád rohangál körbe-körbe a Kárpátok alatt véres karddal, de szaporodnak is szépen a hadai: dübörögnek nyomában a zsebrákok, duk-dukok, mamelukok, csak úgy reng köszvényes léptük alatt az édes magyar anyaföld. Én ugyan úgy hallom: nem reng, hanem sír alattuk, de hát én kicsit süket vagyok.

Amint látom, sajtónapot tartott tegnap a magyar bírói kar, mert két komoly sajtóperben is született ítélet, nagy kár, hogy a kettőben csak annyi az azonos, miszerint mindegyik kapcsolatos az írott médiumokkal, de különben az egyik Gizike, a másik gőzeke. Szóval, vegyes a menü, hiba volna egy kalap alá venni őket csak amiatt, hogy egy napon született a két határozat.

Látszólag jó hírt hozok, ami azonban valószínűleg nem is olyan nagyon jó hír. Bár alapvetően mégis lehet örülni a dolognak, csak a mai világban óhatatlanul eltöpreng az ember a dolgok miértjén is – vajon mi oka lehet annak, hogy a magyar kormány lemond arról a kamupárt-hálózatról, aminek annyit köszönhetett két választási kampányban is?

A kínaiak már a spájzban vannak, mondja a rettegő kispolgár, és a karantén idején a kínai ismerőseim is legalább annyira rettegtek a kispolgártól, mint az tőlük. A kínaiak valóban a spájzban vannak, de nem attól, hogy Budapesten, vagy általában, Magyarországon vannak kínai büfék, boltok, az csak jó. Nem a kínai néptől kell tartani, hanem a kínai kormánytól.

(A képen: Sayragul Sauytbay)

Azt tetszenek gondolni, Magyarországon nincs halálbüntetés? Dehogy nincs, kérem, annak dacára, hogy uniós tagságunk alapfeltétele volt ennek eltörlése. Persze, ez a halálbüntetés nem hivatalos, egyelőre legalábbis, ez csak kimondatott, és majd, a jövőben, valamikor, megfelelő feltételek teljesülése esetén végrehajtják vagy nem hajtják végre.

Azért kezd az ember eljutni arra a pontra, hogy ott egye meg a fene, ami szobor a világon van, de mindegyiket. Sőt, még azokat is, amik nincsenek a világon. Így nem lehet következetesen gondolkodni: vagyis inkább azt mondanám, a formális logika mond csődöt, az ész áll meg és helyben toporog, esetleg forog is kicsit a saját tengelye körül, majd eldurran.

Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek, egyszerre érzek némi ingert mindkettőre. Földi László a mai Magyar Nemzetben nem is túl burkoltan megfenyegette Ungváry Krisztiánt – hozzáteszi ráadásul, hogy „bárkinek címezve”, értsük meg, bárkire vonatkozhat ez a kis figyelmeztetés – hogy ha sokat nevezi Raffay Ernőt besúgónak, legyártják az ő dossziéját is.