Van az úgy, kérem, hogy az ember nagyobb halat fog, mint amekkorára számított. Horgásszuk minden nap a híreket, őszintén szólva tegnap délután még nem sok érdekes nézett ki mára, de elég volt reggel belenézni a Magyar Nemzetbe, hogy észrevegyük: nem egyszerűen hal van a horgon, a várt pontyocska helyett egy valóságos fehér bálnát fogtunk, magát Moby Dicket!

Persze, hogy a miniszterelnöki alapvetésre gondolok. Mert műfajilag hiába nevezi ő esszének az írását, ez inkább valami gigantikus tengeri emlős, aminek akárhogyan is esünk neki a kisbicskánkkal, rendesen felvágni, feldolgozni csak gépekkel lehetne, mire a mi eszközeinkkel sikerülne, ránk romlik az egész. Azért próbáljuk meg mégis, ez a dolgunk.

De előbb pár szó az írás hátteréről. Tudjuk, hogy a római Nero császár imádott színpadon szerepelni és erősen ajánlatos volt megtapsolni a fellépéseit, különben éjjel bekopogott egy centurio, azzal a bensőséges üzenettel, hogy „Caesar azt akarja, hogy meghalj”, és dőlhetett is a kardjába a római polgár, csak előtte még végrendelkeznie kellett az imperátor javára. A centurio azért kellett a dologhoz, hogy akkor is dőljön, ha nincs hozzá túl nagy kedve. Mármost a centuriók még nem járnak, de a mi kis Nérónk már rajong a nyilvános fellépésekért, a világot jelentő deszkákért, a tömeg tapsáért: ezt vette el tőle a koronavírus. Mint a bevezetőben jelzi is:

„Tusnádfürdő nincs. Kötcse sincs. Tranzit sincs. Járvány van. A vírus a politikai gondolkodás műhelyeinek nyári találkozóit is megtizedelte.”

Sőt, ezt már én teszem hozzá, hogy volt egy olyan kísérlet, pont ezeknek a gondolatoknak a kedvéért, amiket ma írásban kaptunk a nyakunkba, hogy az Alapjogokért Központ a már korábban is létező Tranzit Fesztivált gyorsan átszervezte egy tisztán politikai Tusványos bétává, lehessen legalább ott elmondani a beszédet, csak ez is elmaradt, a különös emlékű zsófiapusztai korona-party fertőzései miatt, szóval veri az Isten a minielnököt, sehol sem játszhatja el ezt a főszerepet, pedig már mióta készül rá. Nincs hakni, járvány van. Ha meg sehol egy hakni, nem volt más választása: közzétette írásban, amit elmondott volna. Hiba volt.

Hiba, mert bármilyen tengerikígyó-hosszúságú, az írott szöveget mégis van idő elolvasni (mármint nekem, a legtöbbek még az én írásaimat is sokallják), látszik, mi van odaírva, sőt, utólag nem is lehet húzni, nem érdemes kivonatolni, az úgy marad, ahogy kiment, így tetszett járni.

Hát, első blikkre azt mondanám: nem fenyegeti a szerzőt a Pulitzer.

De a szerkesztőt sem, aki ezt így kiengedte, bár nem tudom, mi egyebet tehetett volna: a Legfelsőbb Szájmenést mégsem lehet harmadára húzni csak azért, hogy olvasható legyen. Annyit még előrebocsátanék, hogy a teljes irományt, minden részletével és nüanszával nem lehet ezeken a hasábokon elemezni, ugyanis legalább háromszor olyan hosszú lenne, mint maga a szöveg. A kisbicskánkkal csak szeleteket, gondolatokat tudunk lekanyarítani ebből a bálnából, azt tudjuk kisütni, felszolgálni, az is elég lesz, tán sok is. Akkor essünk neki. Szkafandereket felvenni, merülés!

„A szellemi szuverenitásért és intellektuális szabadságért évekkel ezelőtt éppen Tusnádfürdőn megindított küzdelmünk lassan termőre fordul. A politikai korrektség, vagyis a libernyák doktrína-, beszédmód- és stílusdiktátumok elleni lázadás medre egyre szélesedik. Egyre többen és egyre bátrabban lépnek ki a már fojtogatóan szűk egyetlen helyes beszédmód, egyetlen helyes demokráciafölfogás, egyetlen helyes Európa- és Nyugat-értelmezés kalodájából. A szabadulási kísérlet önmagában sem egyszerű, a büntetés kockázata jelentős. Kiutasítás az akadémiai életből, állásvesztés, megbélyegzés, egyetemi vesszőfutás, a példák lassan mindennaposak.”

Izé... ez az ember tényleg a tusványosi beszéde szövegét adta le, húzás nélkül, mint láthatjuk. Elfelejtette meghúzni azt, hogy „éppen”. A libernyákozás már nem is hat váratlanul nersevik körökből – és hát Orbán Viktor a Legfőbb Nersevik, nem hagyhatja ki ezt az általa kreált, magyarul sértően csikorgó szakkifejezést. Nagyobb baj annál, ahogyam mondja az, amit mond: olyan emberről tudok, aki állását veszítette, ellehetetlenült, akit megbélyegeztek, mert nem értett egyet Orbán Viktorral és nézeteivel, olyanról azonban az elmúlt tíz évben nem, aki azért járt így, mert egyetértett vele.

Rendezési-dramaturgiai hibát látunk a monológban: a főszereplő egyszerre akarja viselni a királyok arany- és az áldozatok töviskoronáját, szólni kéne neki, hogy csak egy feje van, nem fog ez menni így. Azt már nem is említem, hogy nem mond igazat, az természetes. Vigyázat, vezéreszme közeledik!

„Ám a liberális szellemi elnyomás elleni lázadás medre nemcsak szélesedik, de mélyül is. Egyre több a meggyőző esszé, az alapos tanulmány és a megkerülhetetlen monográfia. Ha a brüsszeli buborékban még nem vallják is be, mi már látjuk, hogy a király meztelen. A „demokrácia csak liberális lehet” doktrínája, az érinthetetlen bálvány, a nagy fétis ledőlt, már csak a felkavart porfelhő ülepedését kell megvárnunk, és nemcsak tudni, hanem látni is fogjuk.”

Itt hosszan taglalja, hogy a demokrácia igenis lehet illiberális, sőt, csakis az az igazi, óvakodjék a liberális utánzatoktól, rendeljen szőlőbányánkból eredeti, magyar illiberalizmust.

Nézetem azonban, hogy ha valami illiberális, akkor már nem demokrácia, a legkisebb adag illiberalizmus is azt teszi a demokráciával, amit Alfonzó példázatában a kis tányér ürülék az asztal szélén a pompás ünnepi lakomával, vagyis fogyaszthatatlanná minősíti. Nevezze ezt szerzőnk bármennyire is „politikai ostobaságnak”. A következőkben átmegy Zarathustrába, zoorasztriánus alapon tárja elénk a világot, annak történetét, a Mindenséget és Mindent, valamint némely egyebeket is, csak Orbánnál – régi mese – nem Ormuzd és Ahrimán harca a világ fő hajtóereje, hanem a liberalizmusé és a konzervativizmusé. Melyek csak akkor békülhettek össze, mikor a kommunizmus és a fasizmus felszámolásáról volt szó, utána tessék újrakezdeni az egymásnak gyürkőzést, business as usual, a shownak mennie kell!

„A liberális és a konzervatív politika összecsap, sőt élet-halál harcot vív a migráció kérdésében is. (…) Összebékíthetetlen különbségek mutatkoznak az oktatáspolitikában is. (…) A liberálisok azt is gondolják, s valamilyen rejtélyes okból azt védelmezik a legmegveszekedettebb módon, hogy az igazságos és erkölcsileg megalapozott kormányzáshoz elegendő az általános egyetemes értelem, és semmi szükség az Isten által kinyilatkoztatott abszolút értékekre s az ebből kinőtt vallási, bibliai hagyományra. Sőt az egyház és a kormányzat közé válaszfalat kell építeni, a vallás befolyását a közélet világából ki kell szorítani.”

Erre már tényleg csak azt tudom mondani, hogy ez már valami. A liberálisok ésszel akarnak kormányozni? Tessék megpróbálni ész nélkül, ahogy mi, az a kunszt! Azért szép tőle, hogy még be is vallja, miszerint az ország kormányzását teljesen irracionálisan, ám bibliai-vallási alapon képzeli a továbbiakban. Érdekes lesz, annyi szent.

„A kereszténydemokrácia egyetlen esélye, ha beleáll a nyílt szellemi és politikai küzdelembe. Ha felhagy a mellébeszéléssel és nem tetteti magát fajankónak, aki nem látja és nem érti, mi zajlik körülötte.”

Ne tettesse. Értse, a kirelájzomát neki! De ha ezt érti a világból, olyan, mint aki a földrengést személyes sértésnek veszi, mert kilötyög a kávéja, az egyéb események meg nem érdeklik. A földrengés az ő kávéja miatt volt, punktum, sőt, aki másra mer panaszkodni: hazaáruló.

„Az ellenzéki oldalon ugyan még léteznek különböző pártlogók, néha civódás is hallatszik a soraikból, de valójában már nincsenek saját akarattal bíró pártok. A munka elvégezve: a Jobbiktól az LMP-ig mindenki bedarálva és betöltve, mint a kolbász. Az egykor önálló identitással bíró közösségeket felváltotta a Soros-hálózatot kiszolgáló baloldali népfront.”

Mondja ezt az ember, aki 2010-ben vendégül látta Soros Györgyöt az Országházban. De az valamikor réges-régen volt, egy távoli galaxisban, amikor még Anakin Skywalker sem volt Dart Vader. Ami a pártéletet illet, gondol, amit akar, én nem attól félteném az ő helyében a hatalmamat, hanem a realitásoktól, mert azok kíméletlen jéghegyek, amik pozdorjává zúzhatják a hazugságokból összerótt, törékeny kis sajkát, akármilyen gránitszilárdságúnak is nevezi a gazdája. Aki azért kissé aggodalmaskodik:

„2022-ben döntő ütközetre készülnek. Mögöttük lesz a nemzetközi média, a brüsszeli bürokraták és a civilnek álcázott NGO-szervezetek. Nem lehet kétségünk, a hatalomért és a pénzért mindent meg fognak tenni. Ideje nekünk is hadrendbe állni. A kormányzás nehéz évei után vissza kell térnünk a választási csatatérre. Itt az ideje szedelőzködni, hogy a megfelelő pillanatban kilovagolhassunk. Nagy ütközet vár ránk 2022-ben. Készüljetek.”

Tíz éve harcol ez a szegény kis ország, egyre nagyobb baromságok miatt, ellen és mellett, most tetszik szólni, hogy még két évig mindenképpen ez lesz, utána meg pláne, mert ellenünk az egész világ de legfőképp a Háttérhatalom?

Ki tetszik majd lovagolni? És hova? Min? Ja, a hátunkon, így már értem.

Akkor készülünk.

Így, összefoglalva: eddig sem volt szívderítő a helyzet, de minden jel szerint sokat rosszabbodott a szerző állapota, a világképe már teljesen felborult, a paranoid téveszmék eluralkodtak. Innen már nem nagyon van visszaút.

Mostantól meg kéne gondolni az írást is, a színpadi fellépéseket főleg: a tragédia kezd komédiává válni, a nagyvilág nevetni fog rajta.

Csak Magyarország mosolya nem lesz őszinte.

De mi úgyis csak a statiszták vagyunk Orbán Viktor nagyívű Wagner-operájában, ahol ő a főszereplő.

Miért érdekelné a hőstenort a statiszták véleménye?

Szele Tamás