Aki azt gondolná, hogy Teherán legnagyobb ellensége Izrael vagy az Egyesült Államok, az nagyot téved. Ezeket a hatalmakat sem szereti és mindenféle méretű sejtánnak (sátánnak) nevezgeti, de a valódi, engesztelhetetlen ellensége az Iszlám Állam. Erről írt rövid tanulmányt a The Insiderbe Jurij Macarszkij, a terület hivatott ismerője, melyet van szerencsém kissé szabadon ismertetni. 

(Képünk illusztráció)

Ritka esetet van szerencsém most bemutatni, ugyanis az a helyzet, hogy egy mai hír magyarázatát megadták már tegnapelőtt a nemzetközi politikai szaksajtóban, csak hát azt többnyire azok olvassák, akik írják is, például én. Mindenesetre az bizonyos, hogy egyáltalán nem oktalan és értelmetlen rombolás volt a jaroszlavli olajfinomító elleni ukrán dróntámadás mára virradó éjjel, hanem egy átgondolt terv része.

(Képünk illusztráció)

Minden nap találkozunk orosz propagandával, a tapasztaltabb olvasók már fel is ismerik, a náluk is tapasztaltabb sajtómunkások akár szél ellen, több versztáról megérzik, ha ilyesmi van a közelben – de hogyan működik? Milyen a rendszere? Miképpen koordinálják ezt a hatalmas gépezetet, ezt a polipot, aminek a csápjai Szahalintól és Kamcsatkától Utah államig nyúlnak?

(Képünk illusztráció)

Mikor az Oroszországi Föderáció elleni szankciók szóba kerülnek, általában két véleménnyel találkozik az ember: az egyik, rendszerint kormánypárti-jobboldali nézet szerint egyáltalán nem működnek, sőt, semmi szükség rájuk, mert „Oroszországban minden van, ott megtalálni a periódusos rendszer összes elemét”. Hát van ott sok minden, az tény, de nem mindegy, miből mennyi akad.

(Képünk illusztráció)

A mai hírösszefoglaló előtt – mely természetesen a közel-keleti helyzetről szól majd, szokás szerint az ISW-CTP napi jelentése alapján, engedtessék meg nekem, szerény krónikásnak néhány szó. Megértem, különösen a közel-keleti harcokkal kapcsolatban, hogy sokakban keltenek erős érzelmeket a hírek, éspedig mindkét oldal szimpatizánsai körében (de jó lenne, ha csak két oldal volna...)

(Képünk illlusztráció)

Ma nem közeleg a világvége, mint tegnapelőtt, nincs szkítapuccs, mint tegnap, szóval visszatérhetünk az oroszországi és ukrajnai helyzet megszokott elemzéséhez, melyet szokásunk szerint az ISW napi jelentése alapján végzünk. Akkor lássuk a híreket.

(Képünk illusztráció)

Mikor ma reggel ránéztem a hírekre, nem tudtam, egyáltalán felébredtem-e, vagy ez még mindig rémálom? Azt olvasom ugyanis a szalagcímben a 24.hu-n, miszerint: „Fegyveres szkíta hatalomátvételre készültek Magyarországon, 150 rendőr csapott le rájuk”. Tessék? Feltámadtak a pusztai népek, és már a kertek alatt abrakoltatnak? Nem, de a valóság is eléggé tragikomikus.

(Képünk illusztráció)

Jobb szerettem volna ma aktuálisabb ügyekkel foglalkozni, de a maga módján ez is aktuális: sikerült rájönnöm, mennyi a magyar társadalom külpolitikai reakcióideje. Egészen pontosan meg lehet mondani: 760 nap, vagy ha úgy tetszik, 2,08 év. Ennyi kell ahhoz, hogy az egyszerű tények eljussanak az agyunkig, és valamiféle reakciót váltsanak ki belőlünk.

(Képünk illusztráció)

Tavaly év végén egy szintén Andrej Percev elemzése alapján készült írásunkban megvizsgáltuk azoknak a személyeknek a listáját, akik a közeljövőben Vlagyimir Putyin utódai lehetnek – ők olyan politikusok, akik jelentős szakmai tapasztalattal és hatalmas erőforrásokkal rendelkeznek. A maiban, melynek alapja szintén Percev tanulmánya, ami a Riddle friss számában jelent meg, folytatjuk az esélylatolgatást.

(Képünk illusztráció)

Ez most egy hosszú írás lesz, ugyanis kissé gyengélkedem és mivel pár napig nem tudtam dolgozni, bőven van mit bepótolnom. Ráadásul a témája is eléggé bonyolult: lényegében véve arról szól, hogyan lett a kicsiny, délkelet-ázsiai Mianmar (valójában: Burma) az Oroszországi Föderáció jelentős fegyverszállítója, annak dacára, hogy korábban ugyanilyen jelentős vásárlója volt, és mi következhet ebből.

(Képünk illusztráció)