A hír egyszerű, a hír voltaképpen rövid is, de ha továbbgondoljuk, a világ jövője rejlik benne, tehát gondoljuk tovább, míg jól van dolgunk. Arról lenne szó, hogy az Európai Parlament befogadott egy indítványt csütörtökön, amely arra ösztönzi a tagállamokat, hogy azonnali hatállyal fogadjanak be venezuelai menekülteket, többek között humanitárius vízumok és egyedi tartózkodási engedélyek kiadásával.

Mint a 444 írja (a Deutsche Welle nyomán)

„A spanyol EP-képviselő, Beatriz Becerra nemrég a Kolumbia és Venezuela közötti határon járt, hogy a helyszínen tekintse meg a helyzetet. Az EP emberi jogi bizottságának alelnökeként most arról beszélt, hogy azok az emberek, akik hazájukból Kolumbia felé menekülnek, a legalapvetőbb javak birtokában sincsenek. Szerinte az is nyilvánvaló, hogy ez politikai döntés eredménye. A delegációt vezető EP-képviselő, Agustin Diaz de Mera külön dicsérte Kolumbia elképesztő segítségét, amit a szomszédos országból menekülőknek nyújtanak. Az ország segélyt ad, illetve tartózkodási engedélyt azoknak, akik maradnának. De Diaz de Mera szerint Kolumbia egyedül nem lehet képes megküzdeni a humanitárius válsággal.

Nemzetközi szervezetek becslése szerint a külföldre ment venezuelaiak száma a 2005-ös 437 ezerről 2017-re 1,6 millióra nőtt, csak 2015 és 2017 között 945 ezer ember menekült el az országból. A legtöbben Kolumbiába mentek, becslések szerint mintegy 820 ezren. Ezen kívül kisebb mértékben ugyan, de nőtt a Brazíliába és Peruba érkezett venezuelaiak száma is. 

Voltak, akik Európába jöttek tovább: Dél-Amerikából egyedül venezuelaiak adtak be menedékkérelmet az EU-ba 2016 és 2017 között, a leginkább Spanyolországba nőtt meg a számuk. Becslések szerint 200 ezer venezuelai származású ember lehet nyilvántartva Spanyolországban, de 61,3 százalékuknak eleve volt spanyol állampolgársága, mivel spanyol felmenőik költöztek át évtizedekkel ezelőtt Venezuelába, és ők csak visszatértek most. Hasonló okokból voltak olyan venezuelaiak, akik Olaszországba, illetve Portugáliába mentek. Az EP-képviselők indítványukban azt szorgalmazzák, hogy az EU minden létező eszközzel segítse a venezuelai menedékkérők befogadását és elhelyezését.”(444)

Épp a héten foglalkoztam Venezuela tragikus helyzetével, abból az alkalomból, hogy a fékezhetetlen agyvelejű Trump elnökben felmerült annak lehetősége, miszerint az Egyesült Államok lerohanhatná az amúgy is ezer gonddal küszködő és a polgárháború szélén egyensúlyozó, instabil Venezuelai Bolivári Köztársaságot (mit csináljak, tényleg ez a neve). Ebből az őrült tervből szerencsére nem lett semmi, ha engem kérdeznek, elsöpörte a szingapúri csúcs vélt dicsősége, de a helyzet fikarcnyit sem enyhült.

Azt már leírtam, mi a baj Venezuelában (http://huppa.hu/szele-tamas-donald-es-az-olomkatonak/), dióhéjban annyi, hogy Hugo Chávez az 1999-es megválasztása után gyakorlatilag szétszórta az emberek között a könnyen elérhető olajbevételeket, közben viszont a gazdaság többi szektorát teljesen leépítette – így az export 96 százalékát az olaj adta. Viszont államosította is az olajipart, aminek a termelékenysége ezáltal meredeken csökkent, ráadásul 2015-ben hatalmasat zuhant az olajár, így az egy lábon álló venéz gazdaság gyakorlatilag összeomlott. Márpedig Venezuelának a kőolajszármazékok az egyedüli kiviteli cikkei. Az egész ország az olajra épült, ha azzal baj van, mindennel baj van. Időközben Chávez elnök bölcsen elhunyta magát, így maximum a sírját lehet átkozni, utódja, Nicolás Maduro valóságos rémuralmat gyakorol, ha nincs is polgárháború – mert még nincs – de pokol az élet, és a legelemibb áruk is hiánycikknek számítanak. A rendszer olyan mértékben korrupt, hogy azt még Brüsszelben is észrevették, pedig az már valami.

„Tizenegy magas rangú venezuelai vezető ellen rendelt el szankciókat hétfőn az Európai Unió, amiért aláásták a demokráciát és a jogállamiságot a dél-amerikai országban, illetve súlyosan megsértették az emberi jogokat.

A tájékoztatás szerint a lakosságot nem sértő, célzott büntetőintézkedések vagyonbefagyasztást és beutazási korlátozást foglalnak magukban.

Az uniós tagállamok kormányait tömörítő tanács döntésének értelmében az érintettek között van az ország új alelnöke, a hadsereg főparancsnoka, a fegyveres erők főfelügyelője, a katonai kémelhárítási főigazgatóság vezetője, az oktatásügyi miniszter és az országos választási tanács alelnöke is.” (MTI)

És mindez két húsz évvel ezelőtti, nagyon hibás gazdasági döntés következménye: az egyik az volt, hogy az ország gazdaságát monokulturálissá tették, a másik, hogy ezt a monokultúrát (vagyis az olajipart) államosították. Chávez elnök azt hitte, hogy az olaj mindig drága lesz. Hát nem így alakult.

Az érthető és jogos, hogy a venezuelaiak menekülnek a szörnyű helyzetből, ki hogy tud. Nem akarok pesszimista lenni, de lesz ez még rosszabb is, pláne, ha Langley és a Lubjanka tér is elkezdi szövögetni a szokásos hálócskáját, amit zavaros helyzetekben lévő országok esetén majdnem mindig megtesznek. De akár egy spontán népi forradalom is sokat ronthat Venezuela állapotán. No, de mit szólunk mi, európaiak ehhez?

Két első reakció várható: az egyik a humanitárius, a menekültek befogadására ösztönző, amit a kezdő hírben láthatunk is az Európai Parlament részéről. A másik természetesen a zsigeri elutasítás: hogy is ne, még több menekült! Azonban az elutasítók most fogalmi zavarban lesznek, ugyanis nem muzulmánokról van szó, hanem nagy többségben katolikusokról. Az eddig bevált érvek – dzsihád, kultúrák összeütközése, Európa megszállása, kalifátus – hatástalanok. Azt meg mégsem adhatják ki jelszóként, hogy állítsuk meg a keresztes hadjáratot.

Szembe kell nézzünk tehát a ténnyel: a menekülési hullámoknak semmi közük nincsen sem valláshoz, sem ideológiához, sem származáshoz – azokat a válsághelyzetek okozzák. A politikai, gazdasági vagy katonai válsághelyzetek, bár ezt kimondani nem volt túl nagy művészet, ugyanis minden épeszű ember tudta eddig is. A venezuelai menekülőket már nem szegregálhatja senki felekezeti alapon, ellenük valami újat kell majd kitalálniuk az alt-right híveinek, és az elmúlt évek ideológiai dömpingje után nagyon nehéz lesz átállítani a váltót, másik vágányra terelni a népbutítás szerelvényét.

Akkor most nézelődjünk kicsit közelebb. Törökországban szintén minden pillanatban várható a gazdasági összeomlás, egy igen egyszerű képlet miatt: az ország kevesebb árut visz ki, mint amennyit be, és a gazdaságot támogatás formájában dolláralapú kölcsönökből tartják fent, melyeknek kamata állandó növekedésben van. A török líra napról napra gyengül, minden másodpercben várható egy venezuelai mértékű krízis.

Elmondhatjuk tehát, hogy ami a venezuelai államnak az olajár volt, az a török államnak a dolláralapú kölcsön: gazdasági infúzió, lélegeztetőgép, ami azonban bármikor lekapcsolódhat. Ide vezet, ha egy gazdaság egyetlen forrásra alapul, legyen az nafta vagy kölcsönalapú támogatás.

Vagy, kérem, uniós támogatás.

Szóval, talán termelni is kéne valamit, de sokkal inkább valamiket, minél többfélét. Exportra. Olyan minőségben, hogy vegyék is meg. Rendben van, ez a mi saját, külön bejáratú tanulságunk, de Európa mire készüljön?

Amire az egész világ: mentalitás-váltásra.

Ugyanis a XXI. század lokális háborúi és gazdasági válságai a technikai szint és a közlekedési eszközök fejlettsége miatt egytől egyig menekülthullámot fognak kirobbantani. Tehát vagy ne legyenek lokális háborúk, krízisek, vagy fogadjunk be minden menekülőt ilyen esetekben, mert lehet, másnap nekünk kell menekülnünk egy pár évtizeddel ezelőtti balfácánkodás miatt.

Nyilván mindenkinek jobb lenne, ha a kríziseket még időben és a saját helyükön kezelnénk, főként gazdasági és humanitárius eszközökkel, szóval erre kéne törekednünk. De eddig miért nem ezt tettük? Minderről természetesen a nemzetállami gondolkodás tehet, ami azt mondja, hogy ha összeomlik egy államrend valahol Dél-Amerikában vagy Ázsiában, az az ő bajuk, nem a mi nemzetünké.

Meg dehogynem a miénk is. Ne tessék a Bilderberg-csoportra vagy az illuminátus gyíkemberek összeesküvésére fogni, ha elkezd drágulni a kenyér: a kenyér attól drágul, hogy drágul a benzin, amivel szállítják. A kenyeret is, a lisztet is. Drágább a sütés, mert drágább az áram, drágább az áram, mert drágább az energiahordozó. Miért drágább? Mert húsz éve egy utópista politikus elkezdte babrálni egy messzi országban a működő gazdaságot és teljesen elállította. Vagy mert egy mai amerikai elnök gazdasági háborút indított a világ többi része ellen.

Nincs olyan, hogy nekünk itt, a Kárpátok gyűrűjében ehhez semmi közünk. Nem maradhatunk ki a világ dolgaiból nemzeti alapon: ezt ha más nem, a rideg gazdasági tények a fejünkbe fogják verni. Felejtsük el a nemzetállami splendid isolationt. A XXI. században nincs független, önellátó nemzetállam. Hogy mást ne mondjak: az Egyesült Államok sem állna meg szigetként a saját lábán, ugyanis nincs egy milligramm tantálja se, és anélkül nincs mikroelektronikai ipar. Tantál meg csak Kongóban van.

Egy huszadik század eleji szinten vegetáló Egyesült Államok létezhetne autark, önellátó módon – ahogyan egy Mátyás király korabeli Magyarország is. Ennek az lenne az ára, hogy visszasüllyedünk abba a korba és elveszünk mind egy szálig.

Ma már elképzelhetetlen az elszigetelődés.

„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.” (John Donne)

Bizony, érettünk szól.

Jobb, ha meghalljuk.

Szele Tamás