Egyre különösebb folyamatok figyelhetőek meg az orosz gazdaságban – háborús időkben természetes, hogy nem működik zökkenőmentesen, de a különböző vállalatok tömeges államosítása nagyon riasztó jel, aminek következményeiről alapos elemzést írt Andrej Jakovlev közgazdász a The Insiderbe. Lássuk, mit mond, de előre szólok: a szakember igen borúlátó.

(Képünk illusztráció)

A főügyészség jóváhagyásával az orosz bíróságok a Szovjetunió összeomlását követő vagyonprivatizációs folyamat eredményei között kutakodnak. Csak 2023-ban 15, az orosz hadiipari komplexumban érintett vállalatot adtak vissza állami tulajdonba annak a kampánynak a keretében, amelyet Igor Krasznov főügyész „Oroszország érdekeinek védelmére és az igazságosság helyreállítására tett kísérletként” jellemzett. Az összesen több mint 333 milliárd rubel (3,56 milliárd dollár) értékű vállalatok lefoglalása kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy a kisajátítás meddig mehet még. Andrej Jakovlev, a Harvard Egyetem Davis Centerének munkatársa három lehetséges forgatókönyvet vázol fel: az első az összes kulcsfontosságú iparág észak-koreai mintájú átvételét jelentené, a második egy mérsékeltebb, a fehéroroszországihoz jobban hasonlító modell kialakulását, a harmadik viszont egy olyan destabilizáló társadalmi robbanást, amilyenre Oroszországban 1917 óta nem volt példa.

Az oroszországi vállalkozások – nemcsak az oligarchák birodalmai, hanem a nagy-, sőt a középvállalkozások is – idegesek. Ezt érezni lehet az országban élő vállalkozókkal folytatott beszélgetésekben. Félnek attól, hogy elveszítik, amit megkerestek, tekintve, hogy a vagyon újraelosztásának lendkereke forogni kezdett. Ezek a félelmek teljesen jogosak. Az államosítási folyamatok mögött sokféle magánérdek húzódik meg, mivel a Kremlhez vagy a biztonsági szolgálatokhoz közel álló emberek szeretnék rátenni a kezüket a javakra.

Putyin nemrégiben tett kijelentése, miszerint a jelenlegi elit nem a valódi elit: az igazi elit azokból áll, akik az úgynevezett „különleges katonai műveletben” szolgáltak, nagyon erős figyelmeztetést jelentett – nemcsak az üzleti szféra, hanem az állami bürokrácia számára is. Enyhén szólva, az egész országban nincs elég gazdasági eszköz ahhoz, hogy a „különleges katonai művelet” összes veteránját kielégítse, de a bürokrácia struktúráiban talán van elég hely a legtöbbjük számára.

Az üzletemberek és a bürokrácia szorosan összekapcsolódnak Oroszországban. Egy bizonyos szinttől lefele – például miniszterhelyettestől vagy kormányzóhelyettestől – egy hivatalnok nem maradhat független. Ha valaki nem tartozik egy bizonyos klánhoz vagy csoporthoz, nehéz lesz önállónak maradnia, mivel a megfelelő helyeken lévő barátok hiánya miatt a tisztviselők kiszolgáltatottá válnak annak, hogy az állami szolgálaton belüli riválisok kiszorítsák őket, vagy hogy belekeveredjenek a következő korrupcióellenes vizsgálatba. Ezért a nagyvállalkozók közötti tisztogatás kétségtelenül azt fogja eredményezni, hogy az e vállalatokkal kapcsolatban álló tisztviselők is elveszítik pozíciójukat.

Ez nem tesz jót a gazdaságnak. Ha az elmúlt két év tapasztalatait vesszük alapul, nyilvánvaló, hogy Oroszország éppen azért tudta elviselni a 2022-es sokkot, mert piacgazdasági berendezkedésű, és mert vállalkozásainak túlnyomó többsége magáncég volt. Ezeknek a profitorientált szereplőknek tehát minden ösztönzőjük megvolt arra, hogy új piaci rések, új beszállítók után nézzenek, hogy valahogy megtalálják a túlélés módját - és nekik köszönhetően a gazdaság életben maradt.

Rövid távon a deprivatizáció előnyös lehet az állam számára, mivel így likvid eszközökhöz juthat, beleértve a számlaegyenlegeket is, az azokat ellenőrző vállalatokkal együtt. A múltban az ilyen eszközöket többnyire külföldre transzferálták, de ma már technikailag nehéz volna ezt megtenni. Ezért egy nyereséges 2023-as év után sokan még mindig elég komoly mennyiségű készpénzzel rendelkeznek. Másrészt hosszú távon az államosított cégek veszteségei az állam veszteségei lesznek.

Egy felbontott szerződés

Az orosz állam és az ország üzleti szférája közötti informális szerződésben a hatóságok mindig is egyetlen feladatot vállaltak: a magas profit feltételeinek megteremtését – nemcsak az oligarchák, hanem az üzleti élet egésze számára. A szerződés szerves része volt a privatizációs eredmények felülvizsgálatának elutasítása, ami most megkérdőjeleződött.

A megállapodás nem kevésbé fontos eleme az alacsony munkaerőköltséget biztosította. A szakszervezeteknek eleve nem volt semmilyen befolyása Putyin Oroszországában, és maguk a tisztviselők is csak szélsőséges esetekben avatkoztak be a munkavállalók érdekei védelmében. Az olcsó és jogfosztott munkaerő minden vállalkozás számára fontos jövedelemforrás volt.

2023-ban a szerződésnek ezt a részét is elkezdték újratárgyalni. Az állam totális munkaerőhiányt teremtett – háború, mozgósítás és kiprovokált kivándorlás révén –, amit csak súlyosbított az ország egészségtelen demográfiai trendje. Ugyanakkor a hadiipar, szembesülve az állami megrendelések növekedésével és a munkaerő felvételének szükségességével, a bérek emelése útján kezdett versenyezni a munkaerőért. Válaszul más gazdasági ágazatoknak is emelniük kellett a béreket, hogy megtartsák a munkavállalókat. Ez egyrészt tovább ösztönözte a keresletet és támogatta a gazdaságot 2023-ban. Másrészt az emelkedő bérek csökkentik a nyereséget. Oroszországban többé nem lesz olcsó munkaerő - még a vendégmunkások kárára sem, akikre egyre nagyobb nyomás nehezedik.

Ennek eredményeként az állam „kalácsát” gyorsan felváltja a magasabb adók és a tulajdon kisajátításának „korbácsa”. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy 2024-ben a fő áldozat a gazdaság lesz, amelyet a hatóságok ki fognak szipolyozni, hogy – legalábbis átmenetileg – enyhítsék a háború okozta problémákat. A kérdés csak az, hogy meddig megy majd el ez a folyamat. Oroszország most egy útelágazáshoz érkezett a mai Fehéroroszország, az államilag dominált gazdaságával, és Észak-Korea között, ahol szinte teljesen hiányzik a magántulajdon.

Első forgatókönyv: Fehéroroszország

Ahogy különböző források jelzik, 2023 közepén mintegy150 nagyvállalat szerepel a főügyész államosítási listáján. Állítólag Roman Abramovics vagyona is rajta volt, de sikerült elérnie, hogy töröljék a listáról. Andrej Melnlcsenko, az Eurochem műtrágyagyártó és a SUEK széntüzelésű energetikai vállalat milliárdos alapítója szintén meg tudta védeni a vagyonát.

Ha az állam további mintegy száz nagyvállalat államosítása után leáll (szakértők és újságírók számításai szerint a háború kezdete óta már 180 került állami kézbe), ez még mindig meglehetősen mérsékelt eshetőség. Az államosítás fő jellemzője a gyengék felfalása lesz. Mindenekelőtt a külföldön élők tulajdonában lévő cégeket fogják megtámadni. Ezekben az esetekben a személyes jelenlét rendkívül fontos, mivel egy olyan problémát, mint az államosítás nem lehet telefonon keresztül megoldani. És ugyanakkor ez egy jelzés mások számára – térjen vissza Oroszországba, vagy elveszíti a vállalkozását.

A további fejlődés ebben az irányban a „fehérorosz forgatókönyvhöz” vezethet, amelyben a nagy ipari vállalatokat államosítják, és átadják az állami makrogazdaság szereplőinek (mint a Rostec) a napi irányításukat. A többi a kormánytisztviselőkhöz fog kapcsolódni. Mindazonáltal ez a modell még mindig megtartja a nyitott gazdaságot, aktív külkapcsolatokkal és korlátozott – de nem teljesen elzárt – lehetőségekkel a technológiai fejlődésre. Emlékezzünk vissza a fehéroroszországi IT-ipar 2020-ig tartó sikereire.

A Fehéroroszország felé való elmozdulás reálisabb lehet, mint az Észak-Korea felé való elmozdulás. De ez a rezsim elnyomó jellegétől függ.

Második forgatókönyv: Észak-Korea

A második forgatókönyv a sztálini világhoz való visszatérést jelenti, amely a KNDK-ban szinte eredeti formájában maradt fenn. Minden kulcsfontosságú vállalat állami tulajdonban van, és az állami tervgazdálkodás előírásai szerint működik.

Ez azonban nem jelent 100%-os államosítást. Ahogyan a sztálini Szovjetunióban is voltak maszek melléküzemágak és szállodák, Észak-Koreában is vannak kis- és mikrovállalkozások a legalsó szinten, amelyek nagyrészt egy informális „szürke zónában” léteznek. Ezek a vállalkozások kapcsolatban állnak tisztviselőkkel, főként a hírszerző szolgálatokkal, akik ezeket használják fel extra jövedelemszerzésre. Az ilyen vállalkozások felelősek a végfelhasználók alapvető árucikkekkel való ellátásáért. Máskülönben a lakosság nem lenne képes túlélni az állapotokat – a szó szoros értelmében. A KNDK-ban az elmúlt 30 év folyamán többször is volt tömeges éhínség.

Ez a modell egy zárt gazdaságot jelent, amely csak adminisztratív csatornákon keresztül lép kapcsolatba a külvilággal. Lehetnek módszereik arra, hogy állampolgáraikat külföldre küldjék dolgozni – a háború előtt voltak éttermek Moszkvában és az orosz Távol-Keleten, amelyeket észak-koreaiak üzemeltettek, akik kemény valutát kerestek a phenjani kormánynak –, de ezek a biztonsági szolgálatok szigorú ellenőrzése alatt álltak.

Harmadik forgatókönyv: 1917

Nem zárható ki egy harmadik forgatókönyv sem, amely szerint a rendszer a túlzott belső nyomás következtében felrobban, mielőtt még Észak-Koreába vagy Fehéroroszországba érne. A fő különbség Oroszország és Észak-Korea között az, hogy a „remetekirályságban” ma élőknek nincs tapasztalata semmiféle alternatíváról, míg az oroszok nemrég három évtizedet töltöttek el valami szabadsághoz hasonlító állapotban. A politikai szabadságjogokat ugyanis a 2000-es évek közepe óta szándékosan korlátozzák, de a gazdasági és személyes szabadság szintje egészen a közelmúltig magas maradt. Ennek eredményeképpen nemcsak az elit, hanem a városi középosztályt alkotó emberek tízmilliói is jobb helyzetbe kerültek.

Ezek az emberek mind belefáradtak a háborúba, és ebben a tekintetben érdemes felidézni az Orosz Birodalom tapasztalatait, amely 1914 előestéjén meglehetősen fejlett és gyorsan növekvő gazdasággal rendelkezett - és korántsem a világ legrosszabb bürokráciájával. Ennek ellenére 1917-re az első világháború értelmetlensége ellentmondások tömkelegének felhalmozódásához vezetett mind az elitben, mind a társadalomban, ami végül forradalomba torkollott.

Egyelőre valószínűtlennek tűnik egy ilyen forgatókönyv a modern Oroszország esetében. Így a mai orosz elit nagyrészt az általa legjobban ismert utat próbálja követni, meglévő kapcsolatait felhasználva arra, hogy minimalizálja a saját maga számára a kockázatokat, és a legjobb esetben elérje, hogy vállalatai lekerüljenek az államosítási listákról. Ez hasonló a nagyvállalatok reakciójához a Jukosz-ügyre, amikor a Kreml üldözésének potenciális jövőbeli célpontjai megpróbálták megvédeni magukat, miközben a többiekre hagyták a bajokat. A különbség persze az, hogy 2003-ban Oroszországnak növekvő gazdasága volt, és az elit úgy gondolta, hogy ha feladják Hodorkovszkijt, a kormány nem fog rájuk szállni - a torta egyre csak növekszik, és mindenkinek jut belőle.

Most azonban rájöttek, hogy a torta nem fog növekedni. A nagyvállalatok különösen tisztában vannak ezzel. Oroszország gazdasága 2023-ban ugyan 3,5%-os növekedést mutatott, de mindenki megérti, hogy ez a növekedés az állami költségvetés rovására ment. Ez a legjobb esetben további stagnálást, a legrosszabb esetben pedig költségvetési destabilizációt jelent. A katonai kiadások egy fekete lyukat jelentenek, ami képes mindent elnyelni, hiszen a pénzügyminisztérium és a kormány nem tudja ellenőrizni a kiadásokat.

Az az érzés, hogy a torta zsugorodik, párosulva azzal a ténnyel, hogy azok étvágya, akik elkezdték felszeletelni, egyre nő, egyesítheti az üzleti szférát és a bürokratákat, ami lendületet adhat a közös cselekvéshez. Ez az 1996-os elnökválasztás előestéjére emlékeztet, amikor az oligarchák és a vezető orosz bürokraták felismerték, hogy mindkét réteg radikálisan veszíthet a hatalomváltáson. A legfontosabb különbség itt az, hogy a biztonsági szolgálatok befolyása akkoriban gyengébb volt, az első csecsen háborúban elszenvedett kudarcok miatt. Még ennek ellenére is megkíséreltek egy puccsot az 1996-os választások első és második fordulója között – Szergej Lisovszkijt, a „Szavazz vagy veszítesz” kampány szervezőjét és Arkagyij Jevsztafjevet, Anatolij Csubajsz kampányfőnökének közeli munkatársát őrizetbe vették, miközben náluk volt egy kartondoboz, amely 538 000 dollár készpénzt tartalmazott. A kísérlet ellenére a szilovikoknak nem sikerült maguk felé billenteniük a mérleg nyelvét.

Most a szilovikok sokkal erősebbnek tűnnek. Még mindig nagyon kevés információ áll rendelkezésre arról, hogy mi folyik valójában a biztonsági szolgálatokon belül. A konkurens ügynökségek által kezdeményezett, magas rangú tisztviselők letartóztatásáról szóló számos történet jól dokumentált. A Wagner-csoport és Jevgenyij Prigozsin lázadásának története szemléletes példája az ilyen körökön belüli ellentmondásoknak.

Ma a hadsereg és az FSZB közötti kapcsolatok aligha jobbak, mint egy évvel ezelőtt. Ezért a Putyin-modell külső stabilitása ellenére, amelyet állítólag az orosz lakosság 87%-a támogatott a legutóbbi „választásokon”, nem zárható ki a harmadik forgatókönyv sem: a Putyin-rendszer gyors összeomlása, amelyet véletlenszerű események láncolata válthat ki a társadalomban növekvő feszültségek és az eliten belüli nézeteltérések révén. Az 1917. februári szentpétervári forradalom mellett elég csak felidézni a romániai Ceauşescu-rezsim történetét, amelyet a szocialista tábor egyik legkeményebbjének tartottak, mielőtt vezetője olyan véget ért, amelyet Vlagyimir Putyin biztosan nem szeretne.

Egyik lehetőség riasztóbb, mint a másik. A probléma az, hogy az orosz rendszer a politikai események hatására – vagy meglehet, azok ürügyén – eruptív változásokat okoz a gazdaságban, ami ezek hatására így vagy úgy, de össze fog omlani, és lesz még idő, amikor a három évvel ezelőtti, távolról sem ideális állapotokat „aranykorként” fogják emlegetni. Ahogy a régi pesti vicc parafrázisa mondaná:

„Hogy mi lesz ott... Na jó, de addig mi lesz?”

Szele Tamás