Pedig olyan biztos voltam benne, hogy túlélsz engem.
Te voltál mindig a megfontoltabb, okosabb, tapasztaltabb. Te akartál mindig segíteni, változtatni a dolgokon, te találtad ki a legjobb ötleteket.
És a legvadabbakat is.
Egyszer kiplakátoltuk a teljes ötödik kerületet „Itt rövidesen lófasz sem nyílik” matricákkal. A Nemzeti Dohányboltok nyitása idején.
És még most sem hiszem el.
Egy darabig nem is fogom. Nem bizonyos, mióta ismertük egymást, mindketten másképp emlékeztünk, de hogy a kilencvenes évek eleje óta, az hétszentség. És minimum ezer évre terveztük a lapot, mármint rossz olvasottság esetén.
És akkor meghalsz nekem. A francba, micsoda közhely, a lapból kivágtad volna. Hogy néz ez ki? „Török Monika 1965-2018”? Mintha hallanám is a hangodat: „Szele kolléga, ez lap, nem sírköves!”
És mégis le kell írjam.
Le, ezekkel az átkozott betűkkel, mert igaz.
Lapunk főszerkesztője, Török Monika a mai nap folyamán elhunyt.
Itt süket csend következik, és meredés a semmibe.
Hát, ahogy a saját blogod címe mondta, nem ebben állapodtunk meg.
Nagyon nem.
Te sem, a világgal.
Valahogy így alakult. És most már így marad minden, most már nem lehet javítani az anyagon, ez már kiment és nincs meg a Nagy Admin jelszava, nem tudunk belekorrektúrázni.
Hányszor beszéltünk majdnem reggelig, hányszor terveztünk lehetetlen vállalkozásokat! A lehetetlenek sikerültek is, a lehetségesek néha zátonyra futottak. Amit te nem tudtál a sajtószakmáról, azt nem is érdemes tudni, az lábjegyzet Gutenberg konyhai kiadásainak piszkozatáról, bár szerintem azt is ismerted, csak feleslegesnek tartottad megjegyezni.
Nem lehet összeszámolni sem, hány nyomorgó, gyakran éhező kolléga kapott anyagi segítséget, közlési lehetőséget tőled és a Huppától. Volt, aki megköszönte, volt, aki nem, volt, aki maradt, volt, aki ment. Elküldeni nagyon keveset kellett.
Hogy a munkásságod mennyit jelentett a föld alá, a társadalom réseibe szorult, bujkáló független magyar sajtónak, azt nehéz is volna elmondani, de remélem, az utókor majd megteszi.
Illetve, a fene egye meg, már én is utókor vagyok.
A kisujjadban volt az írás, és négy kisujjad is volt. A semmiből teremtettél olyan lapot, amit valamikor, egyszer, majd tankönyvekben fognak emlegetni, mint a szakma egyik csúcsát, a lehetetlen körülmények dacára.
Szíved, füled, erszényed mindig nyitva volt – és a szád is, amit sosem fogtál be.
A Huppa most gyászol. De gyászolhatna a fél magyar sajtó, annyi lap köszönhetett neked kiváló anyagokat, a Magyar Narancstól a 168 óráig, a Szabad Földtől a Népszabadságig és tovább, messze tovább.
A valódi magyar sajtó egy darabja ment el ma veled véglegesen.
Megtaláltam az egyik utolsó beszélgetésünket. Megdicsérted az Aczél Endre-nekrológomat. Azt írtad: „De tényleg nagyon szépet írtál. Elsírtam magam.”
Hát most én sírok.
Nem gondoltam volna, hogy egy héten belül a tiédet írom.
De szívesen írnék inkább valami mást, akár olyant is, amin összeveszünk és nem mehet ki (csak egyszer volt ilyen...).
De ezt kell írnom. Tegyük kötelességünket.
A lapnak mennie kell.
Tudod... most írom a nekrológodat, nehezen is megy, szinte semmi sem fér bele abból, ami te voltál, és folyamatosan cseng a telefon. Pittyeg a gép. Legalább nyolcvanan írtak már rám, hogy ne hülyéskedjünk. Hogy ez nem igaz.
Nem könnyű úgy temetni valakit, hogy ásás közben tömegek lökdösik az ember könyökét.
Te valamit nagyon jól csináltál, mert nem hiszik el.
Sajnos pedig igaz.
Mondjuk én is szívesebben vágnám le a jobb kezemet, minthogy ezt megírjam, de meg kell tennem.
A francba.
Pedig olyan biztos voltam benne, hogy túlélsz engem.
Szele Tamás
