Az pusztán egy momentum, legyen bármennyire is pikáns vagy érdekes, de mégiscsak elég jelentéktelen mozzanata a nemzetközi diplomáciának, hogy most, mikor ezeket a sorokat írom, Orbán Viktor magyar miniszterelnök egy szőnyeg szélén áll a Kremlben és erősen izzad. A valóban fontos randit holnap bonyolítja Putyin elnök, Helsinkiben.

Természetesen Donald Trumppal. Az amerikai elnök épp legrosszabb formáját futja, hogy sportnyelven fejezzem ki magam, már, ha a szingapúri meccs után még lehet rosszabbról beszélni – de hát lehet. Kell is. A mostani tárgyalókörútja nyugodtan nevezhető tökéletesen eredménytelennek, a NATO-csúcson sikerült megállapodnia abban, hogy nem állapodott meg semmiben a katonai költségvetésekről, és ezt a tárgyalást utólag ahányan ott voltak, annyiféleképpen kommunikálták – nem értelmezték, bár értelmezték volna, az azt jelentené, hogy van miről beszélni, született egy konszenzus, de erről szó sincs. Erősen valószínűsíthető, hogy semmiben nem sikerült megegyezni, ami az anyagiakat illeti, minden marad a régiben, ám az összes érdekelt fél szidni fogja egymást. Ami azért egy katonai szövetségen belül ha nem is végzetes, de mindenképpen szerencsétlen állapot.

Az angliai látogatás még nagyobb kudarc. Első sorban említhetjük, hogy Trump meggyőződhetett általános népszerűtlenségéről a szigetországban, ugyanis tegnap legalább kétszázötvenezren tüntettek ellene London utcáin, márpedig azt tudjuk, hogy Londonban van hely, és számos utca. Viselkedése is egyértelmű ellenszenvet váltott ki, a királynő jelenlétében meg sem próbált alkalmazkodni a protokollhoz – hogy is mondjam csak, ha megpróbálja, csak nem sikerül, biztos elnézik neki, de ő meg sem próbált udvarias lenni. Mindenképpen, talán ő az első ember, akinek sikerült megváratnia a királynőt. De mondjuk nem is ennek van komoly diplomáciai jelentősége, hanem annak, hogy olyan tervvel érkezett, ami a sarkaiból forgatta volna ki az Egyesült Királyságot. Jelesül: azt követelte, hogy a szigetország lépjen ki az európai vámunióból (a hard brexit szellemében) az Egyesült Államokkal kötendő szabadkereskedelmi egyezmény kedvéért. Ha ki nem lép, nincs egyezmény, és az Egyesült Államok gazdasági ügyekről az Unióval tárgyal majd. Ha meg kilép, annak olyan kereskedelmi, és nyugodtan mondhatjuk, politikai következményei lesznek – például vámhatárok felállítása az Ír-szigeten vagy Anglia és Skócia között – ami helyben és azonnal okozna felbecsülhetetlen károkat. Itt egy jó megoldás kínálkozna Anglia számára, éspedig az, ha az Egyesült Államokkal is megköthetné a szerződést, de a vámunióban is bent maradhatna: ezt tette lehetetlenné Trump a Blenheim-kastélyban zajló tárgyalásokon. Egyszerűen arra kívánja kényszeríteni az Egyesült Királyságot, hogy két rossz közül válasszon.

Volt már hasonló helyzet a történelemben, mikor is a Blenheim-kastély akkori ura, Sir Winston Churchill azt mondta: „Angliának választania kellett a becstelenség és a háború között. A becstelenséget választotta. Háborút fog kapni.” Igaz, ezt a müncheni konferencia után mondta, Neville Chamberlainnek, a későbbi események pedig ismeretesek. Bizonyos második világháborúra gondolok – a helyzet nem analóg, ugyanis most nincs szó fegyveres konfliktusról, csak gazdasági háborúról, melyet Trump elnök vív a világ többi része ellen, mely nem Trump elnök, az Egyesült Királyság most nem világbirodalom, hanem egy közepes méretű és gazdaságú európai ország, ha nem is „kontinentális” - de a mondat helytálló a maga módján.

És akkor most továbblovagol a cowboy Helsinkibe. Finnország történelmének ismeretében elmondhatjuk, hogy Trumpért sem rajonganak a finnek, de ez eltörpül amellett, mennyire utálják tárgyalópartnerét, akitől nem kicsit tartanak is. Vlagyimir Putyin lehet körülbelül a legkevésbé szívesen látott vendég arrafelé. És most következik a legfontosabb kérdés: miről fognak tárgyalni?

Már, ha egyáltalán fognak. Abban az értelemben vonom kétségbe ennek a találkozónak a tárgyalás mivoltát, hogy a tárgyalás célja többnyire az, hogy adott kérdésben vagy kérdésekben közös döntés szülessen. Itt viszont a világpolitika jelen állapotában bizonyos kérdéseknek már a felvetése is konfliktusforrás. Nem lesz okos felemlegetni a Krím státusát, Ukrajna helyzetét, Szíriát és Asszadot, a salisbury mérgezéseket, Észak-Koreát (amely válság megoldásából látszólag az USA focizta ki Oroszországot, bár valójában Kína ejtette ki őket a pikszisből), nem bölcs előszedni az amerikai választásokba történt orosz beavatkozás kérdését... és még sorolhatnám.

Egyáltalán, miről fognak ezek beszélni?

A kérdés azért is fontos, mert tudjuk, hogy sem Trump, sem Putyin nem vádolható azzal, hogy a hagyományos, egymás tiszteletére alapuló diplomácia híve volna. Ezek most vagy össze fognak veszni általánosságokon, vagy nagyon egyet fognak érteni pár kérdésben, és azokat a kérdéseket meg, amelyekben nem értenek egyet, elő sem veszik.

Trump most nem engedhet semmiben Putyinnak, ugyanis ez esetben demokrata ellenfelei az engedékenységet egyértelműen az orosz befolyás bizonyítékaként használnák fel, és Trump szeretne még egyszer elnök lenni. Putyin sem fog engedni Trumpnak, mert ő meg nem olyan alkat, aki bármiben, bármikor, bárkinek is engedne, tehát vagy komoly összecsattanás lesz a találkozó vége, vagy hosszas beszélgetés a sportról, a nőkről és a vodkáról. Mert egyéb konfliktusmentes témájuk nem nagyon van.

Pedig lenne olyan ügy, amit közösen kéne eldönteniük, méghozzá minél hamarabb, éspedig az iráni nukleáris zsarolás kérdése, amiben mindkét nagyhatalom egyformán sáros – Oroszország burkolt támogatása nyilvánvaló, de azt kevesen tudják, hogy az iráni atomprogramot az ötvenes években amerikai szakértők indították el. No igen, akkor még Irán a sah uralma alatt élő, nyugatos ország volt, és tökéletesen illett Eisenhover elnök „Atoms for peace” tervébe, melynek lényege az volt, hogy az el nem kötelezett országokat jobb amerikai reaktorokkal felszerelni, és ezzel a NATO-hoz kötni, mint megengedni, hogy a Szovjetunió lássa el őket az erőművekkel, és így a Varsói Szerződés uszályába keveredjenek. Khomeinivel akkor még senki sem számolt, így kapott Irán amerikai nukleáris fejlesztési programot és egész reaktorokat is.

Ezt azért letárgyalhatnák, de nem fogják. Ugyanis ez is komoly konfliktusforrás két egocentrikus és kompromisszumképtelen ember számára.

És még valami miatt nem fogják.

Egyikük sem diplomata.

Sőt.

Putyin cselekszik, nem beszél, Trump pedig, mióta saját irányítása alá vonta az Egyesült Államok külpolitikáját, gyakorlatilag hibát hibára halmoz.

Elment Szingapúrba, válságot megoldani, aláírt négy, általánosságokat tartalmazó pontot, azóta sem történt semmi, illetve annyi mégis, hogy leszerelték Panmindzsonban a hangszórókat a határállomáson. Ezt nem nevezném diplomáciai áttörésnek.

Kínával a végletekig elmérgesítette a viszonyt, annyira, hogy évtizedekbe telne már most helyreállítani azt.

Az Európai Uniót tűrhetetlen védővámokkal sújtotta, melyre válaszul az Egyesült Államok áruit is védővámokkal sújtjuk, némi joggal. A válaszlépések akár a mi esetünkben, akár Kína esetében lehetnek jogosak és/vagy megérdemeltek, csak éppen nem szolgálják a világkereskedelem és általában a világgazdaság fellendülését.

Az Egyesült Királyságnak kisebb csodára lesz szüksége ahhoz, hogy kiheverje az amerikai elnök jóindulatát.

A szíriai konfliktus megoldása Amerika számára teljes kudarc, Oroszország számára győzelem. Az Egyesült Államok sorra hagyja cserben a korábban érte és érdekeiért harcoló helyi szövetségeseit. Független Kurdisztánról már álmodni sem lehet. Szegény kurdok most megtanulták, mit jelent a nemzetközi diplomáciában a „Balfour-nyilatkozat”, mint fogalom.

Törökország Amerika szövetségeseként vígan harcol amerikai katonák ellen, és nem szabad emlegetni ezt a tényt hivatalosan, ugyanis szükség van a törökországi támaszpontokra.

Trump elnök külpolitikája – diplomáciának nem nevezhető – egyetlen jelentős vagy jelentéktelen konfliktust sem oldott meg, még annak örülhetünk, ha valamelyikről megfeledkezett, mert az legalább nem veszítette el. Ellenben az elvesztett konfliktusok újabb és súlyosabb feszültségeket fognak generálni.

Biztos, hogy Donald Trump kiváló üzletember és dúsgazdag vállalkozó, de valaki elmagyarázhatná neki, hogy a diplomácia ugyan nagyban gazdaság, de nem teljesen az. Valamint, hogy ebben a művészetben (ha jól csinálják, lehet az) a döntéseknek évszázadokra kiható következményei lehetnek.

Mondjuk ugyanezt ajánlanám tárgyalópartnere figyelmébe is, bár szerintem Putyin ezt tudja, csak őt nem érdekli.

Tehát, összegezve: mire számíthatunk Helsinkiben?

Valószínűleg semmilyen érdemi megegyezés nem születik majd, csak egy üres szólamokkal teli nyilatkozat. Még annak örülhetünk, ha nem tárgyalnak, mert ha megteszik, akkor abból nagy baj lehet.

De Trump így is megy oda. Mit is mondott csütörtökön, Brüsszelben egy finn újságíró kérdésére, aki a találkozó végső célja felől érdeklődött?

„Hát, nem tudom mi volna a végső célom. Mi lenne a végső cél? Lássuk csak: ne legyenek atomfegyverek sehol a világon, ez lehetne a végső cél, ugye? Ne legyenek többé háborúk, ne legyenek problémák, ne legyenek konfliktusok. Legyen gyógymód az emberiség összes betegségére, a férfiakéra és a nőkére is. Ez volna a végső célom, jó? Ebből fogunk kiindulni.”

Tessék?

Világbéke, esőerdők megmentése?

Donald, veled nagy baj van.

Ha már te sem tudod, mi a célod...

Szele Tamás