Azért, ha elgondolkodik egy kicsit az ember, ezt a mostani tüntetéshullámot mégiscsak a sajtó idézte elő. Kollégák, rakjátok el azokat a bicskákat, nem a független sajtó! A kormánysajtó, az, nem más – akárhogyan is vádaskodik most és emlegeti a szokott hazugságait. Illetve hát, pont a hazugságaik és az azok melletti eltökélt kitartásuk a baj.

Mármint a tüntetők baja. Tegnap magam is kinéztem a Kunigunda utcába, nem tüntetni, tudósítani, vagy hatezer ember állhatott a tévészékház előtt, velük szemben két sor készenléti rendőr, közöttük viszont semmi feszültség. Volt egy kis zsúfoltság, nem mondom, de a legnagyobb sűrűség közepén is utat engedtek az embernek, ha azt mondta nyomakodás közben: „elnézést, sajtó!”.

Nem, hogy engedtek fotózni, de még segítettek is, ha kértem – és, ami a legszebb, senki sem kérdezte, melyik lapnak, sajtóterméknek dolgozom.

Jöhettem volna akár a 888-tól vagy az Origótól is.

Na jó, onnan nem, illetve megismertek volna a nehézbúvár-ruhámról, ha onnan jövök, mert nekem sajnos szkafander kéne ahhoz, hogy az ő mélységeikben uralkodó nyomást elviseljem, az ottani, bennszülött munkatársak viszont már annyira alkalmazkodtak hozzá, hogy ők meg a felszínen, a levegőn pukkadnának szét. Bár az a veszély nem fenyeget, hogy ők kimerészkedjenek a fényre.

Mint a tudósításokban olvasom, másfél óra jó hangulatú terepmunka és didergés után pont a legrosszabb pillanatban döntöttünk úgy barátaimmal, hogy eljövünk (fogyóban volt a folyékony kabát is, amit bölcs, idős kollégám a zsebembe dugott), ugyanis pár perccel azután, hogy odahagytuk a csillagszóróval és vetítésekkel tarkított rendezvényt, elindult a tüntetők egy része végiglátogatni a kormánymédia közeli szerkesztőségeit.

Mármost, ha nem este tízkor történik mindez, minden tudományosan ismert lapzárta után, vagy be akartak volna menni valamelyikbe, ne adja az Isten, valakinek meggörbül egy haja szála is, én lennék az első, aki lángpallost rántok és a sajtómunkások védelmére kelek.

Még ha sajtólakájok is.

Még ha nincs is semmi közük a szakmához és még ha sír is a monitor meg a papír a mondataik alatt, mert estin tanultak fogalmazni, közben éjszaka fontak, nappal mostak, tehát fáradtak voltak a tanfolyamhoz, ami meg is látszik a végtermékeiken.

Még akkor is védeném őket, mert a szakmát, védeném, illetve azt, ami egyszer megint lehet ez a szakma, mostani, siralmas állapota dacára.

És akkor annak dacára is védeném őket, hogy tudom: közülük sokan habozás nélkül fojtanának meg vagy juttatnának börtönbe, ha tehetnék. Én sem táplálok irántuk egyértelműen pozitív, netán romantikus érzelmeket, nincs nap, hogy ne jutna eszembe, miszerint néhányuk alfeléből fájóan hiányzik egy pár jól célzott rúgás, tehéntrágyás gumicsizmával, bár azt sem állítanám, hogy mindegyikük reménytelen vagy dilettáns: a leginkább azoknak a tapasztalt, jobb sorsra érdemes kollégáknak a sorsa szomorít el, akik valóban a megélhetés, a családjuk miatt kénytelenek a kormánysajtóban dolgozni, holott többre hivatottak. No, de nem is ők követik el a vérlázító etikai vétségeket és aljasságokat, hanem a lelkes ifjútörökök. Az odakényszerült öreg profikra kényes munkát nem bíznak ám, maximum az időjárásjelentést.

Az megint más kérdés, hogy a vezéralakok és -ürük micsoda példái az emberi lealjasodásnak: de őket, a bayerzsocákat, megadjákat, oláhgellérteket, apátikat és társaikat nem is nevezhetem kollégának, „nem vagyok én kéjnő”, ahogy filmszínészetünk egyik csillaga mondta hajdanán filmszínészetünk másik, hölgynemű csillagának, mikor az „kolléga úrnak” szólította.

No, de – nem görbült meg egy hajszál sem a Hír TV-nél (bár náluk folyt munka az esti óra ellenére is, természetesen), sem a Ripost, sem a Figyelő szerkesztőségében, de még a Mediaworksnél sem. Felolvasták az öt pontot, és mentek tovább a tüntetők, volt némi anyázás, de ez azért inkább tekinthető honoráriumnak, melyért az illető sajtótermékek keményen megdolgoztak, mint bármi másnak. Aztán mindenki visszatért a tévészékházhoz.

Hajszál nem görbült, ablak nem tört, csak pár megalapozott vélemény röppent el a szélben.

És nem tudom sajnálni azokat, akiket illettek a jelzőkkel, már bocsánat, bajuk nem esett, ők is tudják, hogy a szó direktben nem öl, bár mindennap próbálnak vele gyilkolni: most kiderült, milyen sikerrel.

Semmilyennel.

A lőtéri kutya nem hiszi el a hazugságaikat, aljas vádaskodásaikat, rágalmaikat.

Ezek az emberek nem azért tüntettek, mert utálnák a sajtót, és meg akarnának szabadulni tőle.

Ezek az emberek azért tüntettek, mert szeretik a sajtót, viszont a valódi, független sajtót szeretik, nem azt a ciánnal kevert salétromsavas műtrágya-vegyüléket, amit a kormánymédia nap, mint nap a közönség nyakába zúdít.

Épp ezért felesleges minden hőbörgés, minden hazugság vagy összeesküvés-elmélet, amit, tudom jól, a nyaloncok ma is rájuk fognak kiáltani (főleg azért, hogy kormányhűségüket bizonyítsák).

Illetve: dehogy felesleges.

Muníció az a tüntetőknek.

Olaj a tűzre, úgyhogy zsebrákok, slapajok, rágalomra fel, ha azt akarjátok, hogy minél többen tiltakozzanak ellenetek és minél hosszabb ideig.

Ugyanis a demonstrációk, bármennyire is azt hazudjátok, nem a sajtó ellen zajlanak.

Ellenkezőleg.

A sajtóért.

A jó, olvasható, igaz és hiteles sajtóért.

Csak olyant ti még nem csináltatok soha.

Nem is lennétek rá képesek.

Nem az elveitek miatt vagytok ti idegesek, nincs tinéktek olyan.

Hanem a pénzetek miatt.

Mert becsületes, valódi sajtóban, piaci körülmények között éhen vesznétek, ti kis propagandisták.

Ez ugyanis egy szakma, még ha most nem is annak néz ki miattatok.

És szakma is lesz.

Értünk haragszanak tehát, nem ellenünk.

Szele Tamás