Hétfő reggel van, ilyenkor ha nem volt vasárnap tüntetés, nincsenek belpolitikai hírek, az azokat mozgató kis sátánocskák és rosszlelkek még csak most ébredeznek, kávéznak, egyedül az újságíró ül hosszú, méla lesben, várja, hogy jöjjön a hír. Ha belföldről, ha külföldről, mindegy. Hát jött, csak kicsit követni kellett a nyomát, míg levadásztam, de kapitális, annyit mondhatok.

Ajánlanám különben Semjén doktornak is, hogy inkább hírre vadásszon, mint állatra, egyrészt sokkal olcsóbb, másrészt izgalmasabb foglalatosság. De lássuk, mit küldött ma reggel elénk a Sors vagy Artemisz istennő?

Behrouz Boochani történetét. Ja, tetszik mondani, életükben nem hallottak felőle. Eddig én sem, pedig kiváló író és újságíró – reménytelen helyzetben. Annyira reménytelen a helyzete Manus szigetén, hogy még a pénz sem segít rajta, pedig most nyerte meg a legnagyobb anyagi elismeréssel járó ausztrál irodalmi díjat, a Victorian Premier's Literary Awardot, amelyet Victoria állam miniszterelnöke alapított és az állami könyvtár adományoz. A hat kategória győztesei 25.000 ausztrál dollárt, a fődíj nyertese pedig ezen felül még 100 ezret, vagyis összesen mintegy 25 millió forintot kap kézhez.

Díjat nyerhet ugyan, de attól még száműzött, deportált menekült marad, Pápua-Új Guineában, illetve annak partjai mellett, Manus szigetén, ami közjogilag nem is ausztrál felségterület: kies hely, az őslakosság a múlt század húszas-harmincas éveiben még gyakorló emberevő volt, őket többek között egy magyar misszionáriusnő, Molnár Mária próbálta lebeszélni erről a szép, régi szokásukról (azért tudunk erről egyáltalán), csak 1943. március 16-án benéztek a japánok, és a misszió teljes személyzetét, valamint híveiket is kivégezték az Akikaze nevű torpedóromboló fedélzetén. Akik megmaradtak az emberevésnél, azokat természetesen békén hagyták. Annyit még érdemes tudni, hogy a sziget fő terméke a smaragdzöld csiga (Papuina pulcherrima), melynek házát ékszerként árulják, csak mostanság már fű alatt, mert védett faj. A lakosság lélekszáma 50 321. Területe körülbelül akkora, mint Komárom-Esztergom megyéé. Egyebekben valódi trópusi pokol.

Ennyit egyelőre Manus zöld pokláról. Lássuk, mit tudunk Behrouz Boochaniról.

1983. július 23-án született az iráni Ilamban. Méghozzá kurdnak, ami nem a legszerencsésebb helyzet – tulajdonképpen a világon sehol sem kellemes kurdnak születni. Vagyunk így pár származással, melyek nem szerencsések. Ő azonban nem érte be ennyi balsorssal, elvégezte a Tarbiat Modares egyetemet, ahol politikai földrajzból és geopolitikából diplomázott: utána, hogy tetézze a pechet, szabadúszó újságíróként helyezkedett el több lapnál is, általában a Közel-Kelet politikai folyamatairól írt vagy a kurd kultúra túlélési esélyeiről. A kurd Werya magazin egyik alapítója is volt. 2013 februárjában az iráni Forradalmi Gárda rátört a szerkesztőségre, tizenegy újságírót bebörtönöztek, ők azóta is raboskodnak tudtommal – Boochaninak sikerült elrejtőznie. Három hónapig bujkált, míg végül május 23-án sikerült kijutnia az országból.

Csak éppen hajón. Mikor menekülni kell, az ember nem válogat: és a legritkább az az eset, amikor magával viheti a hivatalos iratokat, melyek bizonyítják, hogy politikai üldözött. Mikor nekem kellett futni, én is úgy sikerült bizonyítsam, miszerint van érettségim, hogy – a mechanikus fényképezőgépek korában vagyunk, 1987-ben – lefotóztam az érettségi bizonyítványomat, de nem hívtam elő a filmet. Benne hagytam a gépben. Ha a határőr kinyitja, fényt kap, nincs bizonyíték – ha ki nem nyitja, megmarad és később elő lehet hívni. Akinél akkor végzettséget bizonyító iratokat találtak a magyar–román határon, azt szedték is le a vonatról, zárták is be. No, de most nem rólam beszélünk.

Különben is, szegény Boochani hova menekült volna gyalogszerrel? Irán körül csupa olyan állam fekszik, ami nem a demokratikus berendezkedéséről és a kurdok iránti jóindulatáról híres: lehetett volna választani Türkmenisztán, Törökország, Azerbajdzsán, Afganisztán, Pakisztán és Irak között. Egyik jobb hely, mint a másik, főleg egy kurdnak. Kurd újságírónak még inkább. Örült, hogy feljutott a hajóra – és hát ne feledjük, neki az volt az egyetlen bűne, hogy volt, megszületett és dolgozott.

A hajó Indonéziába vitte, mely igen szép ország, és éghajlata is számottevő, ám egy nem maláj anyanyelvű újságíró leginkább éhen halni tud benne – meg is próbált átjutni Ausztráliába, hiszen angolul is tud ő írni, ha kell. Nagyon is tud: most kapott díjat érte. Annál mindenképpen jobban megy neki, mintha malájul próbálná, lévén, hogy nem beszéli ezt az igen szép nyelvet.

És akkor letartóztatták az ausztrál hatóságok. Az idő tájt már érvényben volt a szigorú törvény: aki beutazási vízum nélkül és hajón próbál meg partra szállni, azt azonnal letartóztatják és menekülttáborba kerül. Nem tudom, hogy képzelték: a Forradalmi Gárda majd szépen, udvariasan leül és kivárja, míg az általa üldözött személy megkapja az ausztrál vízumot, alig évek kérdése az egész?

Mármost ezek a táborok nem ausztrál területen vannak, hanem Naurun és Pápua-Új Guinea partjai mentén. Vannak az országban is, azokból épp most zártak be kettőt, a Melbourne-ben található, vitatott maribyrnongi létesítményt azonnali hatállyal, a sydneyi Blaxland Központot pedig májusig számolják fel. A külországi táborokkal azonban érdekes helyzet áll elő: aki elhagyhatja őket, az sem hagyhatja el, iratok híján. Mert minden iratot elvesznek, már az eljárás kezdetekor. Hol is láttunk ilyent? Ja, az Ördög-szigeten, amit a szabaduló fegyencek nem hagyhattak el, ott kellett maradjanak telepesnek.

Igen, Ausztrália őrzi kultúráját: ha egy kicsit utána számolunk, a kontinensnek van 24,6 millió lakosa, a naurui és manusi táborokban mintegy ezren raboskodhatnak, rajtuk kívül 1250 embert tartanak fogva Ausztrália területén fokozott biztonságú létesítményekben. Nehezen hinném, hogy ez a 2250 fő komoly veszélyt jelentene a huszonnégy és félmillió lakos fehér, angolszász és protestáns kultúrájára – aztán meg, hogy miféle veszélyt jelenthet pont a kultúrára egy minap ausztrál irodalmi díjjal kitüntetett író, azt végképp nem vagyok képes megfejteni. Csak használna, nem ártana, ha kiengednék, minden törvény alól van kivétel. Épp nem egy militáns iszlám harcosról van szó, hanem ellenkezőleg, azok áldozatáról.

De Ausztrália őrzi kultúráját, így Boochani nem mehetett el a manusi táborból átvenni a díját sem, amit pedig Victoria államtól, illetve annak könyvtárától kapott – csak Skype-on jelentkezhetett be, élőben a Pokolból. A nagyestélyis és szmokingos ünneplők épülésére. Mintha egy Szolzsenyicin jelentkezett volna be Szolovkáról.

Különben a díjnyertes kötetet is (No Friend But the Mountains – Nincs barátod, csak a hegyek) a telefonján írta, és nem véletlenül. Az őrség ugyanis rendszeresen razziázik a foglyok szállásán, és, mint a szerző a Guardian Australianak elmondta, „ha papírra írtam volna, már rég megsemmisítették volna”. Telefonon írta, WhatsApp-on küldte el a fordítójának, minden nap egy-egy részletet, amivel épp elkészült. Korábban a tábori életről egy holland-iráni rendezővel közösen dokumentumfilmet is forgatott, azt is telefonnal.

Aki most azon pampogna, hogy milyen liberálisak az ausztrál szervek, hiszen lehet telefonja a foglyoknak, az korábban, évekkel ezelőtt is pampogott, hogy miért van telefonjuk a menekülőknek – az ilyen embernek őszintén kívánom, hogy menjen el ne menekültnek, csak turistának idegen országba, telefon, térkép és szótár nélkül. Különben pedig ne játsszuk a hülyét, a magyar börtönökben is elvileg tilos a mobil, a gyakorlatban pedig nagyobb választék van belőlük a kaptárban, mint a kisebb pesti boltokban.

Mellesleg, Ausztrália korábban is őrizte a kultúráját. Már 1901-től, akkor azért, hogy a nem angolszász országokból érkezőket ki lehessen rekeszteni, a friss bevándorlóknak diktálásalapú nyelvvizsgán kellett átesniük, amelynek nyelvét a hatóságok tetszés szerint választhatták ki. Az öt nyelven beszélő, náciellenes tevékenysége miatt üldözött cseh újságíró, Egon Erwin Kisch például azért nem telepedhetett le, mert elbukott a skót gael nyelvi teszten. Ezt a rendszert 1947-ben törölték el, a mostani szigorításokat 2013-ban vezették be.

És tovább is szigorították az intézkedéseket. A 24.hu szerint aki egyszer hajón megpróbál illegálisan Ausztráliába jutni, azt élete végéig kitiltják az országból. Ez alól nincs felmentés, tehát ha az illetőnek rendeződik később az élete máshol, még turistaként, üzleti út miatt vagy ha ausztrál házastársa lesz, se jöhet be az országba. (https://24.hu/kulfold/2016/10/30/ausztralia-durvan-bekemenyit-a-menekultekkel-szemben/)

Hogy milyen világ van a táborokban? Megtudhatjuk Boochanitól, én itt inkább egy évekkel ezelőtt tanúvallomást idéznék, melyet Marianne Evers tett 2013-ban, aki nővérként szolgált a naurui táborban. (https://index.hu/kulfold/2013/02/09/koncentracios_tabor_a_koverek_orszagaban/)

„Naurun forró, párás környezetben él 400 férfi, akiknek több mint a fele Srí Lanka-i, és mint mondta, egy sátorra 16 menekült jut. Sokan az öngyilkosságba menekülnek, a nővér hetente látott magukat felakasztó férfiakat. Egy börtönhöz hasonlóan sok fiatal férfit csoportokban erőszakolnak meg. „Láttam embereket állatokként kúszni a földön, akik azt mondták, hogy: Kérem, hagyjanak meghalni!” – mondta Evers.” (Index)

Ilyen az élet ezekben a csendes-óceáni paradicsomokban, kérem. Nincsenek fűszoknyás lányok meg luau hulatánccal.

Hogy Boochanival mi lesz?

Nem tudni. Valószínűleg most ő a leggazdagabb fogoly Manuson, már a puszta élete védelmében is ki kéne emelni onnan, de a törvény világos, marad, ahol van, éspedig élete végéig, mert iratok nélkül nem mozdulhat. Tekintve a klímát és anyagi helyzetét, könnyen meglehet, hogy ez az élet nem lesz hosszú.

Ausztrália megvédte kultúráját attól, aki a legnagyobb ausztrál írók közé emelkedhetett volna, ha a hatóságok egy pillanatig is humánusan tekintik a helyzetét.

És belegondolni sem merek, hogy Magyarország hány olyan embertől védte meg a sajátját, aki nagy javunkra válhatott volna.

Írótól, orvostól, tudóstól.

Ne tessék hisztériázni, hogy „ezek harcosok voltak”. Tessék belenézni egy akármilyen híradóba. Ha harcosok lettek volna, égett volna a fél ország. Civilek voltak, polgárok, sokan értelmiségiek is.

Megvédtük a kultúránkat. Ahogy az ausztrálok is a magukét.

Gratulálok mindkét államnak.

Szele Tamás