Kérem szépen, ne tévessze meg magukat a látszat, nem álltam be tihanyi visszhangnak. Pedig elég sok visszhangszerű dolog lesz ebben az írásban, kezdjük azzal, hogy olyasmit dolgozok fel, amit eredetileg az Abcúg írt meg, azt másodközölte némely kommentárokkal a 444, most én foglalkozom vele. Nem, nem olcsó ismétlést tetszenek látni: ugyanis a téma megérdemli, hogy elemezzék.

Szóval, adott ez a mi sajtóhelyzetünk. Áldatlan, ilyen pocsék még sosem volt. Az én szempontomból úgy tűnik, csöppnyi Dávidként harcol az életben maradásért a maroknyi – lassan valóban maroknyi, egy kézen megszámolható! – független orgánum a kormánymédia Góliátjával. Mi nyomorgunk, ők dúskálnak, mi betegre dolgozzuk magunkat (nem túlzás: havonta körülbelül 400 gépelt oldalnyi anyagot adok le és meg is jelenik, sőt, ha tehetném, vállalnék még plusz munkát, mert nagyon kevés a bevétel), ők dúskálnak és a napi tíz sorokért, amiket nem is minden nap írnak meg, még a gyakornokok is havi nettó háromszázezret visznek haza. Én ennyit harminc év szakmai múlttal sem kapok, sőt, még a közelében sem járok, soha nem is jártam – akkor sem, amikor négy lapnak dolgoztam egyszerre. Most kettőnek dolgozom, ugyanis „átalakult a médiapiac”.

A tartalom? Épp most zongorázom a különbséget, igaz, nem hangszeren, hanem billentyűzeten. Arra még majd külön kitérünk, miért a legnagyobb baj a tartalom, illetve annak lényegtelensége: de azt azért körülbelül mindenki tudja, mennyire hihet a kormánymédiának.

Szóval lehet, hogy valamennyit dolgoznak ezek az ifjú titánok és titániák, csak az nem újságírás, hanem - akárhogyan is tiltakoznak ellene – propaganda, ők nem szerkesztőségbe járnak, hanem hivatalba és nem újságírók, hanem híripari szakmunkások és hivatalnokok. Tulajdonképpen betanított munkások. És ahogy a Wartburg-gyárban sem készül Maybach, pedig elvben az is gyár, ott is munkások dolgoznak, csak éppen, hm, kicsit másképp, úgy ők sem lesznek soha képesek rendes sajtót írni. Élvezhetőt. Gurul ez is, „sajtónak látszó tárgy”, ahogy a Trabant meg autónak látszott, de azért nem szabad versenyen indulni vele. Legalábbis nem bölcs gondolat.

Rendben van, magyar narancs, papírjaguár, azt azért már régóta tudjuk, hogy ez a kor Kádár időszakát másolná, csak éppen a lényeges dolgokban, mint például az életszínvonal vagy a termelési mutatók, nem megy neki, de a kutyamindenségit, legalább ne neveznék magukat újságírónak! Nevezzék magukat sajtómunkásnak, az közelebb áll a valósághoz és nem sérti annyira a szakma hírnevét.

Ezt az egészet azért írom, mert az Abcúg írása, amivel foglalkozom (https://abcug.hu/folyton-magyarazkodnom-kell-hogy-nem-vagyok-propagandista/) érdekes címmel jelent meg:

„Folyton magyarázkodnom kell, hogy nem vagyok propagandista”

Hát, úgy látom, akárminek is tartják magukat, itt már minden magyarázat felesleges. Hozzá kell tennem, hogy az Abcúg anyaga kiváló, interjú-alapú, kevés magyarázattal, kiválóan, feszesen szerkesztett, az olvasóra hagyja a következtetések levonását, így gondolkodásra készteti őt, bár mondjuk megnézem, hányan lesznek hajlandóak is erre – képesek sokan lennének, hajlandóak kevesen. De épp, mivel már kétszer megjelent, nem érdemes másod- illetve harmadközölni, jobban járunk, ha kiszemezgetünk belőle pár gondolatot – arról szól, mi motiválja a kormánymédiában dolgozókat. Közülük is elsősorban a fiatalokat, mert az öregeket tudjuk mi: a pénz.

Hát részben a fiatalokat is az.

Meg a megszólalás lehetősége – ami ugyan adott mindenki számára, de ó jaj, aki pocsékul, tehetségtelenül ír, annak a blogját senki sem fogja olvasni, hiszen sem nem érdekes, sem nem kellemes. Viszont egy kormánylapnál más a helyzet, a Nagy Szennyvízcsatornában rengeteg kis trágya elfér... az egyik megszólalóról írják:

„Mint elmondta, jól esett neki, hogy hívták, és pályakezdőként is kapóra jött a munkalehetőség. Főleg, hogy a fizetés sem volt rossz; kezdőként 250-300 ezer forintot keresett.”

Ha ennyit kap egy kezdő, akkor nem túlzás bayerzsoca milliós honoráriuma: hogy ezek hogy fognak sírni egy politikai váltás után... Mint a fürdősök. De nem csak sírni, ennyi pénzért akár ölni is érdemes lenne, persze, csak ha szükséges.

„Ami azonban Izabellának nagyon imponál, az nem is a nettó 300 ezer forint körüli fizetés, hanem a gyors szakmai előrelépés: ötéves újságírói tapasztalattal a háta mögött már szerkeszt. Emellett külpolitikával foglalkozó újságíróként fontos neki, hogy gond nélkül kijuthat olyan fontos eseményekre, mint a Brexit referendum vagy a katalán függetlenségi népszavazás.”

Mi, anyagi okok miatt – akkoriban többek között egy minden párttól és politikától független sportlapnak is dolgoztam – még a vizes VB eseményeire sem juthattunk be, mert kértük ugyan az akkreditációt, csak nem kaptuk meg. Talán, mert párttól függetlenek voltunk, pedig ez lett volna az első világesemény, amire villamossal mehettem volna. Jártam én is külföldi kiküldetésben, csak még a kilencvenes években, és háborúban, nem békében, szóval azt nem sorolnám a kellemes utak közé – utoljára öt éve kaptam kiküldetést Velencébe, egy reklámcikk miatt, kemény tizenkét órát tölthettem ott. Mentünk, láttunk, jöttünk. Azóta hivatalos útra nem jutott pénz egyik lapnál sem, pedig dolgoztam néhánynál. Nem is az a bajom, hogy neki jut, az a bajom, hogy nekem nem – és ő meg úgy írja meg, hogy ahhoz nem is kellene kimozdulnia nem, hogy Pestről, de még otthonról sem. Viszont menjünk tovább, most jön a feketeleves.

„Petra nem tartja összeférhetetlennek, hogy Fidelitas-aktivistaként újságírással foglalkozzon. „Miért ne vihetnéd be, hogy szimpatizálsz a kormánnyal egy olyan sajtóorgánumba, ahol tudod, hogy mi az üzenet?” Szerkesztője sokszor belenyúlt a szövegeibe, de mivel alapvetően egyetért a kormány politikájával, ezért ebből nem volt probléma. Ezért tévednek, akik azt hiszik, hogy a kormánypárti sajtómunkásoknak folyamatosan hazudniuk kell, mondta. Mi hiszünk abban, amit írunk. Hiszek például a Soros-tervben, különben nem dolgoztam volna ennél az újságnál.”

Egyébként sem létezik már olyan, hogy független újságírás, a narratívamesélés átvette a tényszerűen tálalt hírek helyét, magyarázta. Azt pedig az újságírás velejárójának tartja, hogy időnként helyreigazításra kötelezik az újságot. Ezért nincs semmi különös abban, hogy 2018-ban összesen 109-ben perben marasztalta el a bíróság a propagandasajtót.”

Itt a baj. Itt van a nagy, kardinális baj, mindeneknek megrontója. Elsőként a hit. Az újságírásban annak helye nincs. Nem mesélem el, hány és hány szenzációs és roppant valószerű, sőt, talán igaz történet ment már a szemetesbe, csak tőlem, azért mert hinni lehetett, de bizonyítani nem. Hiszel a Soros-tervben, szép húgom? Higgyél felőlem a Kozmikus Spagettiszörnyben is, de amíg be nem mutatod, be nem bizonyítod, addig a lapba nem mehet!

Ennek a hit- és érzelemvezérelt eszmevilágnak a következménye az, ami a kegyelemdöfést adhatja a sajtónak. Magyarnak, nemzetközinek egyaránt. Azt mondja: „Egyébként sem létezik már olyan, hogy független újságírás, a narratívamesélés átvette a tényszerűen tálalt hírek helyét.”

Micsoda? Igen, jól tetszettek olvasni: mindegy, igaz-e vagy sem, csak jól legyen elmesélve (más kérdés, hogy ahhoz sem értenek). A valódi sajtó hihetetlen erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a tényeket derítse ki, oknyomoz, iratokat szerez, információkat kerget árkon-bokron-réztrombitán át, ügyelve arra, hogy teljesen törvényesen tegye, és ez minden, csak nem olcsó – ezek meg jönnek, és hazudnak valamit, hasból, majdnem mindegy, hogy mit, ingyen van, csak a honoráriumukat kell érte kifizetni. Hát költséghatékonyabb eljárás, annyi szent, csak – és ezt hiába magyarázom évtizedek óta a laptulajdonosoknak – megöli a sajtót. Ugyanis ha senki sem fog hinni a lapoknak, és ettől már most sem járunk messze, ha mindenki tudni fogja, hogy a leírtaknak nincs közük a tényekhez, csak a véleményekhez, ráadásul nincs is jól, élvezetesen megírva, akkor előbb vagy utóbb, de inkább előbb eljön a nap, amikor senki nem is fogja olvasni az újságot. Mert minek tenné? Véleménye neki is van, őt az érdekli, mi történt, nem az, hogy mit álmodoztunk össze.

És következik a másik sajtógyilkos mentalitást sugárzó idézet:

„Petrához hasonlóan Izabella is teljesen természetesnek veszi, hogy a sajtótermékek politikai oldalak, sőt pártok kommunikációs csatornái. Ahogyan egy kormánypárti médium „a kormányzat politikai kommunikációját jeleníti meg”, úgy az „ellenzéki sajtó” is az ellenzék szócsöve. A lánynak ez az igazodási pont, ebben a keretben végzi a munkáját, viszont kikéri magának, ha bárki propagandistának nevezi.”

Napi harcokat vívok kollégáktól politikusokig és pártokig mindenkivel, aki „meg akarja szerezni” a lapot, aki diktálni akar a médiumnak, és ebben a kérdésben abszolút érdektelen, hogy az illető párt vagy politikus szimpatikus-e nekem. Ha sokat piszkál, amúgy is ellenszenves lesz, de maga a törekvés is szamárság: a lap értéke a hitelében rejlik, ha elkezd állandóan pártpropagandát közölni, azt veszíti el. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egyik vagy másik kollégának ne legyen rokon- vagy ellenszenves egyik vagy másik irányzat, személy vagy eszme: de azt igenis akarom mondani, hogy a lap nem köteleződhet el. Ugyanis ez azt jelentené, hogy elszakad a valóságtól.

Néhány évvel ezelőtt két vezető ellenzéki politikus felszólította az ellenzéki és független sajtót, hogy ötszáz napig ne írjanak róluk semmi egyebet, csak jót, hogy ezzel is segítsék a választási eredményt. Volt, aki letette a hűségesküt, én magam nem – de ártani sem akartam nekik, így aztán a választásokig nem írtam le sem a nevüket, sem a pártjuk nevét, és azóta is csak egy alkalommal, indokolt esetben. Ugyanis ha belemegy a független sajtó ebbe az alkuba, az valóságos biankó csekk, onnantól kezdve tehetnek bármit, be van fogva a szánk – tudom, nem tesznek épp bármit, de annak a lehetősége sincs kizárva, hogy valamelyikük megbolondul vagy megzsarolják, sok minden megeshet itt, Vadkeleten. Inkább nem írtam, nem írok róluk. Ez is mutatja: létezik független újságírás. Ha belemenne mindenki az ilyen alkukba, valóban már csak pártsajtó létezne.

Létezik, de meddig?

Ha ezeken a tányérnyalókon múlik, nem sokáig. Meg ha a kenyéradó gazdáikon, akkor se lenne okos már tartós tejet vennünk. Szerencsére nem így áll a helyzet: ők maguk is azt mondják, „még mindig az ellenzékinek vagy balliberálisnak titulált újságokat olvassák a legtöbben”, innen is ered a „balliberális médiatúlsúly” rögeszméje – no, hát igen. Kiadhatsz te negyvenezer sajtpapírt, ha mindben ugyanaz van, mert más nem is lehet, és mert a tartalmakat ilyen betanított szakmunkások állítják elő, szalagmunkával. Hölgyeim és uraim, „nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat”, mondta Berzsenyi. Ezt kéne megjegyezni valahogy.

Tetszik tudni, az a nagyobb baj, hogy független újságíró már kevés van, ilyen elkötelezett sajtóhivatalnok meg sok. Ha lenne gyerekem, azt is tőlem telhetően igyekeznék távol tartani a szakmától, mert manapság az a helyzet, hogy ha jól csinálja az ember, nyomorogni fog, ha rosszul, dőzsölni, és ez magát a szakmát fogja kiirtani.

Másik baj, hogy ezekből egy esetleges váltás után sem lesz már soha újságíró, ezeknek már elrontották a képzését, ezek – akármennyire is utálják, ha annak nevezi őket az ember – valóban propaganda-ipari munkások maradnak.

Igaz, volt már ilyen korszak a magyar sajtó történetében, az ötvenes évek. De az – egyszerű naptári okok miatt – csak tíz évig tartott.

Erről nem tudjuk, meddig tart még.

Nem a börtön fogja megsemmisíteni a magyar sajtót. Nem is a zúzda vagy a betiltás. Hanem a jól fizetett, szorgos és tehetségtelen amatőrök.

Egyelőre nem hagyjuk.

Aztán meglátjuk.

Szele Tamás