Kérem, kesernyésen mereng az ember a mulandóságon, szálló éveken, hatalmon, gazdagságon, nyomorúságon – mindezt abból az apropóból, hogy nyilvánossá váltak Rákosi Mátyás eddig ismeretlen, kései iratai. Nála teljhatalmúbb ura kevés volt Magyarországnak, kegyetlen is volt, vaskalapos is – és minden sarkon volt egy képe vagy egy szobra.

Ha valaki 1952-ben sétált egyet Budapesten, meg lehetett róla győződve, hogy Rákosi hatalmát még évszázadok múlva is őrzi a rengeteg köztéri mindenféle, amint arról is, hogy a legjobban dokumentált korban él a történelem folyamán, mert minden szaváról jelentés készül minimum három példányban. De ha másról nem, az építkezésekről biztos emlékezni fognak Igazságtalan Mátyásra jövendő korokon át.

(Montázs: Hírhatár - Külföldi magyarok lapja)

Aztán történt, ami történt, azt nem mondanám, hogy elfelejtettük, de nem sok szó esik róla, ha mégis, akkor inkább hasonlatokban fordul elő. Kellemetlen hasonlatokban, mert most ugyanazt hisszük, csak másról, hogy beírta a nevét a magyar történelembe, stadionokkal, lehetetlenségekkel, és hát manapság sem készül kevesebb jelentés, csak még nem mindig veszik elő őket. Kizárólag akkor, ha kellenek. No, de lássuk már azokat az iratokat: mit mutatnak a vaskezű zsarnokról? 

Hát, nem épp egy Hadisten képe vetül elénk.

Inkább egy nyomorult és kicsinyes fickóé, akit a szerencse, valamint a helyezkedés képessége vitt az ország élére és a kegyetlenség tartott ott.

Látjuk már az első papírok között, miféle diétán kellett élnie: nem volt neki szabad enni semmit, ami finom. Húst vagy halat háromszor ehetett egy héten, nehezebb ételt, erősebb italt nem fogyaszthatott, tilos volt neki még a borsó- és bableves is. Gyümölcsön, főzeléken élt, ha élet az.

No, de a pártiratok valamivel érdekesebbek. Lehet, hogy az 1946-os „széncsata” még lelkesítette a munkásságot, de már 1953-ra – mint egy részletes, személyesen neki címzett tanulmány mutatja – kritikussá vált az ország fűtő- és üzemanyag-ellátása. A helyzetet ismerte, csak épp tenni nem tett a károk enyhítéséért. Még 1956. szeptember 17. és október 1. között is hozzá futott be a jelentés a terménybegyűjtés általános helyzetéről, pedig az SZKP XX. kongresszusa után, 1956. július 18-án szovjet nyomásra az MDP Központi Vezetősége első titkári tisztségéből eltávolította, akkor utazott „gyógykezelésre” a Szovjetunióba, ahonnét már vissza sem jött. Miért kapott példányt a begyűjtési kimutatásból – máig rejtély. De még öt nappal az 1956-os forradalom előtt, október 18-án is kapott dietétikai tanácsokat magyar nyelven, egy olvashatatlan nevű orvostól a veseköve miatt. Méghozzá Budapestről.

A következő levél – ne feledjük, voltaképpen magánlevelezéssel van dolgunk – már bizony 1957. július 31-én kelt, Moszkvában, ő Krasznodarban kapta meg. A feladók: Kovács István, Hegedüs András, Bata István, Piros László, Moszkva, Szadovo körút 21. 261-es lakás, arról írnak a Moszkvába menekült pártemberek, hogy miképp oldják meg a lakáshelyzetüket és mennyire nem érintkeznek egy magyar delegációval, ami moszkvai Világifjúsági Találkozóra érkezett – mondjuk a magyar delegációnak 1100 tagja volt, de az is igaz, hogy Moszkva sem kis város, el lehetett őket kerülni, ha akarta az ember.

Van itt levél Gerő Ernőtől, aki a magyar ipar történetét akarta megírni, van Hegedűs Andrástól, aki moszkvai tartózkodása alatt „anyagot gyűjt témájához, ami a burzsoá nacionalizmus szerepe az októberi eseményekben.” Itt vannak a különféle kérvények, oroszul, amiket maga Rákosi írt a szovjet vezetőségnek, ugyanis valamiért mindenáron haza akart jönni, hazafinak tartotta magát, ráadásul azt hitte, hogy a nép rajong érte és visszavárja. Ha a szovjet vezetés meg akart volna tőle szabadulni, egyebet sem kellett volna tenniük, csak teljesíteni a kérését – de jó volt ő ott talonban, eltéve, míg megvolt.

Aztán egyszer csak nem volt meg, mert meghalt, Nyizsnyij Novgorodban, akkori nevén Gorkijban. Hatalmas irathalom, ami most nyilvánossá vált, kalandos úton is került Ungváry Krisztián birtokába, aki Meruk Józseffel közösen könyvet írt a gyűjteményről. A kötet „Rákosi Mátyás eltitkolt szolgálatai” címmel tavaly ősszel jelent meg. Az anyagát pedig – meglehetősen nagylelkűen – most nyilvánossá tették. Pedig megvan ezeknek a leveleknek is a maguk története, állítólag véletlenül bukkantak rájuk Cipruson, egy szállodai szoba ruhásszekrényében...

No, találták őket bár akárhol, az elsőre látszik, hogy nem hamisítványok. És talán érdekesebb a veseköves és látási zavarokkal küzdő, téveszméktől szenvedő volt zsarnok képe, mint az, amit hagyni akart magáról a történelem lapjain.

Abból nem sok maradt. Ahogy a többi, „nagy formátumú” magyar államférfi önképéből sem: azt tudjuk, ki volt Rejtő vagy Karinthy, de a legtöbben zavarba jönnének, ha fel kéne soroljanak legalább három miniszterelnököt Horthy idejéből. Persze, amelyik magyar politikusra emlékszünk, kevés kivétellel arra sem túl sok szeretettel tesszük: nincs is miért szeretni őket. Amint Rákosiról sem az jut eszünkbe, hogy a győzedelmes világforradalom zászlaja alatt egyesítette a magyar népet és vezette Moszkva nagylelkű, oltalmazó szárnyai alá, úgy másról sem ez marad majd fenn az utókor emlékezetében, akárhogy is nyitogatná az ajtót Kelet felé, zárogatná Nyugat felé.

De jó lenne egy időgép, amivel belenézhetnék olyan 2078-80 magasságában a mai nagyurak bukásuk után fennmaradó magánlevelezésébe – bár szerintem úgy járnék vele, mint Szálasi naplójával, amiből meggyőződtem, hogy a „nemzetvezető” dühöngő őrült volt, semmi más, és még az akasztófa alatt is szövetséget ajánlott a győzteseknek, mert nélküle nem tudják legyőzni Japánt. Mondjuk nem is akarták, de nem ezért nem úszta meg. Érdekes lenne a jövőből nézni, hogy a szép napjaik után miket leveleznek majd egymással a mostani fényesorcájúak, rettentő uraságok, de, mondom, az az érzésem, hogy bolondok írásait olvasnám ostobák válaszaival vegyesen. Rákosi legalább hozzájuk képest művelt volt és több nyelven írt-olvasott-beszélt. De a műveltségével együtt is csak ugyanakkora gazember volt, mint a legtöbb pályatársa.

De hát min is maradna meg egy ilyen mai levelezés? Hiszen, amint látom, a Budapestről Moszkvába futott Rákosi-emigráció még papíron levelezett olyasmikről is, mint egészségi állapot, hogylét, családi ügyek, amit ma kizárólag digitálisan teszünk, Messengeren, e-mailben, ki hogyan szereti. Márpedig az csak addig marad fenn, amíg az adathordozója vagy a szervere – és maguk az adathordozók is rendszeresen avulnak, kamaszkoromban még lyukkártyán tároltuk az adatot, aztán kazettán, szalagon, lemezen, floppyn, CD-n, DVD-n, pendrive-on – az Állambiztonsági Levéltárak nem egy nyilvántartása azért kutathatatlan, mert olyan TPA-1148-as szalagokon került mentésre, amikhez már nincs olvasó. A szerverek is csak az első nagy, általános áramszünetig élnek – ha az egész világon áramszünet lenne egy órára, az adataink jelentős része örökre elveszne, a maradékot is évekig kéne helyreállítanunk.

Ne higgyük azt, hogy amit írunk, az az örökkévalóságnak szól – jó esetben pár évig, ha megmarad.

Eltűnik, el, a napi sajtóval együtt, ha csak nem lesz irgalmatlan szerencséje az emberiségnek, könnyen megeshet, hogy ez a mi információs korunk lesz az az időszak, amiből a jövő történészeire egy szál adat nem sok, annyi sem marad majd.

Se rólunk, se nagyjainkról.

Mondjuk nagyjainkért nem túl nagy kár.

Száz szónak is egy a vége: senkiről sem azt őrzi meg a történelem, amit szeretne. A legtöbbünkről semmit, a hatalmasok rosszabbul járnak.

Róluk ugyanis semmi jót.

Építsenek bár akárhány stadiont, rúgjanak szét akárhány Tudományos Akadémiát, nem az az örökkévalóság kulcsa.

A kínaiak hittek az örök élet elixírjében, ránk is maradt pár recept: mindegyik gyorsan ölő méreg volt, és mivel általában császárok bízták el magukat annyira, hogy halhatatlanságra vágyjanak, ez a kívánságuk az első pasztillával már el is nyerte a büntetését.

Bölcs nép volt az ókorban az a kínai.

No, mára már ők is sokat felejtettek.

Szele Tamás