Sokan kívánták, kívánják most is, hogy végre szabályozzák az álhíreket, még többen pedig nem kívánják, mert szeretik a szép, színes, kedvükre való hazugságokat. Hát, van egy hírem: megszületett az első álhír-törvény. És van egy rossz hírem is: Oroszországban. Úgy meg lesz szabályozva ott minden hír, hogy arról koldul a sajtó. És ha náluk meg lesz, nálunk is.

Ne tessék most álnaivan azt mondani, hogy „de hát mi közünk nekünk Oroszországhoz, Magyarország szuverén állam”, mert menten megszakadok a röhögéstől. Szuverén, persze, hogy az, viszont nézzük csak meg azt a sokat vitatott civiltörvényt? Annak bizony orosz az eredetije, egyes bekezdései szinte tükörfordítások... különben is, fordítsuk meg a dolgot, mikor volt az, hogy mi nem tanultunk szívesen a Nagy Oroszhontól? Hát, nem az elmúlt kilenc évben. Szóval nyugodjunk bele: ha nálunk valaha is hoznak álhír-ellenes törvényt, márpedig akármelyik pillanatban megtehetik, jogi alap és számlálhatatlan precedens van hozzá (van, mert megtermelik), hát a mi törvényünk sem fog sokban eltérni az orosztól.

No, de mi van ebben az orosz törvényben, amit a Duma alsóháza már elfogadott, a felsőház tán csak nem dobja vissza és utána már csak a cár atyuska kell aláírja?

Csupa szép és jó dolog, annyit elmondhatunk. A Szabad Európa Rádió tudósítása szerint – életemben nem hittem, hogy le fogom írni még ezt a mondatot, de lám, ez a helyzet, itt az írás is – elég alapos munkát végeztek a moszkvai törvényalkotók, a kérdés csak az, hogy mivel bízták meg őket? Mert, hogy az álhírek szabályozásával nem, az bizonyos. No, lássuk a medvét!

Törvényhozáskor a legelső feladat az, hogy határozzuk meg magát a büntetni kívánt cselekményt. Mert mondjuk a falbontásos közszeméremsértés fogalma viszonylag konkrét, nagyjából képet tudunk alkotni róla magunknak, kell hozzá fal, annak megbontása, közszemérem és annak megsértése. Hogy az ilyen cselekmény ritka, és ezért nem foglalkozik vele külön törvény vagy jogszabály, az más kérdés. Azt hinnénk tehát, hogy az álhír terjesztéséhez ezek szerint kell egy álhír és kell a terjesztés cselekményének megvalósítása, valamint az álhírt meg kell határozni jogi szempontból, éspedig a valós tényekhez történő viszonyítás útján.

Na, ennek nyoma sincs a törvényjavaslatban, ezzel a bonyolult dologgal nem fáradtak. Ellenben azt mondja a sillabusz, miszerint a törvény:

„...hatályba lépése esetén letilthat majd olyan honlapokat, melyek a hatalom szerint hamis híreket oszt meg, illetve büntethetőek lesznek azok a honlapok, melyek megsértik a hatóságokat, az állami szimbólumokat, illetve bármit, ami a törvényhozók szerint az orosz társadalom fogalma alá esik.

A törvényjavaslat az állami médiahatóságot és cenzort ruházza fel azzal a joggal, hogy eldöntsék, mi számít hamis hírnek. Aki pedig ilyen hírt fog közzétenni, az magánszemélyként maximum 100 ezer rubelre, azaz mintegy 420 ezer forintra, köztisztviselőként 200 ezer rubelre, azaz 840 ezer forintra, míg vállalatonként félmillió rubelre, azaz több mint 2,1 millió forintra büntethetik.

Az állami médiahatóság ezen kívül egy általuk kamu hírként megítélt hír esetében felszólíthatja a közzétevő oldalt, hogy távolítsák el onnan, és ha ez azonnal megtörténik, akkor elmaradhat az oldal letiltása.

Azok pedig, akik megsértenek egy állami tisztviselőt, intézményt, kormányügynökséget vagy államot, zászlót, akár 100 ezer rubelt (420 ezer forint) is fizethetnek, visszaesőként pedig 200 ezer rubelt és akár 15 nap letöltendő büntetést is kaphatnak.” (444) 

Igen szép intézkedéssel van tehát dolgunk, csak épp ha jogerőre is emelkedik – ami felől nincs kétségem – akkor sem az álhírek ellen szól majd. Magának az álhírnek a minősítését, ami pedig az egész törvényben a legfontosabb volna, egyszerűen az állami médiahatóság és a cenzúra hatáskörébe utalja, és külön kiemeli, mely esetekkel foglalkozzanak ezek a szervek: úgymint a hatóságok, az állami szimbólumok, általában véve az orosz állam, az állami intézmények, tisztviselők, kormányügynökségek, valamint idegen államok és zászlók megsértésének esetén lépjenek akcióba.

Ennek így a világon semmi köze nincs az álhírekhez, illetve pusztán egyes álhíreket rendel büntetni, másokkal, a többségükkel nem is foglalkozik. Vegyünk pár példát!

Ha én azt írom az álhírlapba, hogy „a láb nélkül született kislányom kerekesszékes fotóját úgysem osztjátok meg, mert az emberek gonoszak” és a kislányom fotójaként egy brazil paralimpikon képét használom fel (ez megtörtént eset), akkor mi történik? Megosztják százezren, ugyanis az emberek ab ovo nem gonoszak, én ezzel a százezer megosztással – az oldalon lévő hirdetések útján – keresek mondjuk kétmillió forintot, és a brazil paralimpikon meg pereljen be, ha tud. Nem tud, ugyanis ez a törvény nem minősíti a cselekményemet bűnnek. Más kérdés, hogy képmással való visszaélésért tudna, de ritka Brazíliában a magyar vagy orosz sajtójogban is járatos ügyvéd.

Vagy teszem azt, orosz vagyok, és azt írom, hogy Novocserkasszkban pestisjárvány tombol. Persze pestisnek nyoma sincs, maximum a sztaroszta köhécsel a mahorkától, de ezt hazudom, szintén a kattintásszám növelése, vagyis a pénz érdekében. Hát, ha nem írom hozzá azt, miszerint „de a hatóságok titkolják”, akkor ez sem bűncselekmény, legfeljebb a helyi szövetkezet megy csődbe, mert senki sem fogja vásárolni a „pestises” terményeit, azonban ha beleveszem a hatóságokat is, akkor becsuknak, mert megsértettem egy vagy pláne több állami intézményt.

Tehát láthatjuk: a törvény kicsit sem foglalkozik sem a bűncselekmény, illetve az álhír szabatos meghatározásával, sem nem elemzi a cselekmény következményeinek mértékét, annak társadalmi veszélyességét, pedig hát pont ezzel lehetne minősíteni az elkövetett bűn súlyosságát, ezzel szemben mit mond?

Magyarra lefordítva két dolgot.

Az első: „Azt, hogy mi az álhír, mi mondjuk meg, szerveinken keresztül!”

A második: „Akinek van egy csepp esze, a felsorolt témákban nem ír egy sort sem, ha nem akarja kitanulni Magadánban az uránbányászatot!”

Szóval törvény ez, hogyne volna törvény, csak nem az álhírek ellen hozták, hanem a sajtó ellen, úgy általában – mert beláthatjuk, ha a hatalom mondja meg, mi az álhír, akkor bármiről mondhatja, ami neki nem tetszik, tehát bármilyen hír vagy vélemény büntethető.

Tán csak nem tesz ilyent a hatalom? - kérdi a naiv választó nagy, kerek Lencsi baba-szemekkel belebámulva az elé táruló rettentő perspektívába. Csak de. Tessék kormánysajtót olvasni, már most minden második szavuk az, hogy az Index „fake news-gyár”, a 444 „Soros blogja”, a HVG „bukott hazugsággyár”, de Orbán Viktor is nevezte már a független sajtót fake newsnak.

Az ugyanis a helyzet, hogy az igazság fogalma tökéletesen mentes a politikától, annak sem általában, sem speciálisan nincs köze ilyesmihez – az igazság sokkal nagyobb, fontosabb dolog minden politikumnál. De nagyobb és fontosabb valami szerveknél, országoknál, általában véve mindennél. Csak a politika találja saját magát mindennél fontosabbnak, a saját szempontjait mindennél előbbre valónak. Fontos, fontos, hogyne: de nem ennyire.

Arisztotelésznek tulajdonítják a később latinul elterjedt mondást:

„Amicus Plato, sed magis amica veritas.”

„Barátom Platón, de az igazság jobb barátom.”

Szóval, ez a törvény csak kirakatperekre, a valódi sajtó hitelének megsemmisítésére, a törvény szellemének megcsúfolására lesz jó.

A valódi álhírek pedig nyugodtan burjánzanak majd, teremnek, mint eső után a bolondgomba, orosz földön is, magyar földön is.

Minálunk például az az újdonság, miszerint az álhír-terjesztők annyira elszemtelenedtek, hogy az őket leleplező Fakepalm oldalt már naponta támadják. Az oldal felhívást is tett közzé február 26-án, mert nehezen bírják az ostromot:

„Kedves követőink! Ma hajnalban globális támadás alatt volt weboldalunk, a hibát elhárítottuk. Nyilván az igazságért sokan duzzognak, illetve tevékenyen munkálkodnak is a Fakepalm megszűnésén. (Nem az első támadásunk.) Amennyiben fontos számodra létezésünk, úgy kérjük támogasd felületünket.”

Ebben nem is az a legszomorúbb, hogy az oldal támogatásra szorul – meg is érdemlik – hanem az, hogy az álhírek betyárjai, haramiái rendszeresen támadják az őket leleplezőket, annyira elbízták magukat.

Kéne bizony, hogyne kéne a törvényi szabályozás ezen a területen – csak nem az orosz mintára kéne hozni azt a törvényt. Meg kéne határozni az álhír fogalmát, mérlegelni a terjedésének következményeit, annak társadalmi veszélyességét (mint teszik azt minden más bűncselekmény esetében is) és alapos garanciákkal kizárni a szabályozásból a politikának vagy az államhatalomnak még az árnyékát is.

Csak, ha lesz is ilyen törvény, az nem nálunk lesz, hanem Nyugatföldjén.

Nálunk, ha egyáltalán hoznak valamikor fake news-törvényt, az bizony oroszos lesz, és az elnyomás kancsukájaként szolgál majd a mindenkori és bármiféle kormányzat vasmarkában.

Egyszóval: ne örvendjünk sem Oroszhonban sem Magyarhonban ennek a törvénynek. Ez nem az, amire szükség volna.

A pocsék, befolyásolt, korrupt törvény százszor rosszabb még a törvénytelenségnél is.

Szele Tamás