Forgókínpad

Forgókínpad

Tobzok és adósságok

2019. április 29. - Szele Tamás

Menthetetlenül anyagias kezdek lenni, kérem. Ezt talán az okozza, hogy bizonyos jövedelmeim rendre töredékesen, késve érkeznek ilyen és amolyan okokból. Ötvenegy évesen már nem találom romantikusnak az igazság nyomorgó dalnokának szerepét – de talán nem is magamról szeretnék most beszélni, hanem az ország pénzügyeiről, mert azok is körülbelül olyan jó állapotban vannak, mint az enyémek.

sok_juan3.jpg

Épülünk, szépülünk, mintha egy ötvenes években írt termelési regényben élnénk, és csapást csapás után osztunk a rothadó kapitalizmusnak, bocsánat, a dekadens brüsszeli bürokratáknak, akik lakosságcsere útján akarják elrabolni kultúránkat (két dolgot nem értek, pedig ezt a ma reggeli Origóban olvastam, az egyik az, hogy ha elrabolták a kultúránkat, utána mihez kezdenek vele, ugyanis sok mindenre nem jó és eladni sem lehet - a másik, hogy ha kicserélik a lakosságot, akkor mi hova megyünk? Vannak még kérdések, elvtársak, szó se róla...). És ott van rögtön a kínai csoda, jó hírként, aminek érdekében Orbán Viktor eljárta a legszebb, ünnepi pávatáncát pekingi útján a Tiltott Városban a császár színe előtt. Hát az olyan jó megoldás, hogy belé is fogunk gebedni.

Az egész azzal kezdődött, hogy nem szeretünk adósságot fizetni, csak adósságot csinálni. Azt szeretünk is, tudunk is: mondjuk én csak mérséklettel kritizálnám ezt a szép, magyaros szokást, mert volt dédapám, akinek sikerült falut elkártyázni, sőt, a család másik ágán meg fatelepet sikerült elinni, és akkor még nem beszéltünk az évszázadok során megszöktetett primadonnákról. Szóval nálunk az adósság csinálása és meg nem adása nemes, ősi hagyomány, csak a világ többi része ezt nem érti. A világ többi része akkor vesz fel hitelt, ha már nagyon muszáj, és mindig tudja, miből fogja megadni, ezért is képes hitelszerződést kötni – mi, magyarok, sőt, mimagyarok filozófusok vagyunk, azt valljuk: senki sem lát a jövő méhébe, legfeljebb a jövő nőgyógyászai, ki tudja mi lesz, jöhetnek akár kedvező fordulatok is - aztán nem jönnek. De addig is, ide a pénzt, ihatnánk, mulathatnánk, dorbézolni akarunk.

Elő legszebb ünnepi tobzainkkal, tobzódni fogunk.

Ja, hogy a tobzok is a zaciban vannak.

Az is ősi hagyományunk!

Na jó, kicsit komolyabban: ugye, az IMF-et megállítottuk, Brüsszel a jelek szerint arra készül, hogy minket állítson meg (Álomkép, ne mozdulj – mondja majd Luciferrel az Ember Tragédiájából - „Érezd kezemnek végzetes hatalmát”), erre lesz jó majd a választások és a nyári vakáció után a huzavona a Fidesz sorsáról a Néppártban, habár a kormánylapok tanúsága szerint a magyar kormánypárt jövőjét pillanatnyilag Salvini alfelében képzeli el, azzal a feltétellel, hogy Salvininek lesz pénze és hatalma, melyet készséggel, önként és örömmel maradéktalanul átnyújt Orbán Viktornak. Ellenkező esetben megfelelnek az eddigi alfelek is lakóhelyül. Aztán jön a hetes cikkely alkalmazása vagy az attól való eltekintés, ami minden, most megválasztott magyar EP-képviselőt megfoszthat szavazati jogától, nem csak a kormánypártiakat, ez egy ilyen játék, közben még felállhat a Manfred Weber által szorgalmazott bizottság is, amely az uniós pénzek költését ellenőrzi, és ha feláll, nekünk végünk: ahogy mi kitapsoltuk azokat az ablakon, még az is lehet, hogy meg kell adni őket.

Akkor kihez menjünk mi, vitézlő nyuszikák ebben a nagy, setétlő kerek erdőben pénzért? Már csak a Medvéhez vagy a Sárkányhoz mehetünk.

A cár atyuska meg hektikus ember, ad ő, ha olyan kedve kerekedik, de el is vesz, ha megfordul a hangulata másmilyenre, meg hát általában is szeret ő ott aratni, ahol nem is vetett, sőt, szeszélyei is vannak – most például olajat nem ád, azt mondja, valaki belépiszkított az olajvezetékbe, szerves klórvegyülettel szennyeződött a nafta, inkább ne is kérjük. Nem kérjük, de azért jó, hogy nincs tél. Meg adott ő már nekünk Paks 2-re gigahitelt nekünk, sírtunk is eleget, hogy az unokáink is fizetni fogják: hát, hogy azzal a pénzzel mi van, nem tudni pontosan, tavaly októberi hírek szerint semmi baj vele, akkor még megvolt. Csak hát mennyi is volt a teljes paksi hitelösszeg?

98 millió euró.

Dárius kincse, mondanánk, irdatlan pénz, csakhogy Dárius a fasorban nincs a kínai császárhoz képest.

Mondjuk ez a 98 millió euró sem hiszem, hogy elég az új reaktorblokkokra, de erre már lehet kérni többet, ha elfogy, ez már alapja annak, hogy komolyan vegyenek minket.

Viszont ez villamospénz a belgrádi vasút 750 milliárdjához, tehát hétszázötven ezer milliójához képest! Persze lesz majd az is ezer milliárd, minimum, ne tessék félni, ez a kölcsön még kölyök, növésben van.

Ezt már Kínától kapjuk, konkrétan a kínai állam adja a kínai Eximbankon keresztül. Annak a drága, hitelképes magyar államnak. Mi felvesszük, kifizetjük belőle a háromtagú vasútépítő konzorciumot, ők vagy megépítik a vonalat, vagy nem, előbb-utóbb csak megépül, és a végén nekünk lesz egy vasútvonalunk, amit azonban csak a kínaiak fognak használni, ők azonban ingyen.

Ja, és lesz ezermilliárd forint adósságunk is.

Amit viszont kímélet nélkül be fognak hajtani rajtunk. Nálam nagyobb barátja a kínai kultúrának, embereknek, ételnek, életnek kevés akad, én vagyok az a csodabogár, aki magamtól hallgatok pekingi operákat, szórakozásból, de bizony pont azért, mert ismerem a környezetet, akármekkora bajban is lennék, kínai üzletféltől kölcsönt sosem kérnék.

Kínában máig komoly harc folyik az asszony- és gyermekkereskedelem ellen, éspedig azért, mert a törvény ugyan tiltja már régóta, de manapság is megesik, hogy a hitelezők rákényszerítik a fizetésképtelen adósaikat – persze, ezek már csak magánuzsorások, nem cégek, és főleg nem a kínai állam – hogy az adósságaik fejében eladják nekik a családtagjaikat. Persze felnőtt, férfi családtagokkal nem nagyon tudnak mit kezdeni, ezért aztán az asszonyokat, lányokat viszik el. Nagyon tilalmas, a hatóságok is nagyon üldözik, de 1948-ig ez volt a törvény, és a köztudatban még mindig él – náluk meg ilyen a hagyomány. Ez még a Ming-kori törvénykezésben gyökerezik, és ha majdnem négyszáz évig benne maradt a köztudatban, kelleni fog még négyszáz, hogy eltűnjön belőle.

Mondjuk a kormánytagok hölgynemű családtagjait nem féltem különösebben, ekkora összegre még ők sem jelentenének elég fedezetet, pedig irgalmatlanul drágáink ők nekünk, de annyit elmondhatok, hogy ahol kínai a hitelező, ott nincs csúszás, nincs késés a törlesztésben, mert ha van, hét rossz is van az adós számára.

Ezzel együtt vannak államok – főleg nagy bajban lévők, eladósodottak – melyek mégis belemennek a kínai hitel felvételébe. Magyarország ezért már nyolc-kilenc éve harcol, hát lássunk néhány példát, mennyire volt érdemes nekünk bekerülni Kína adósainak exkluzív klubjába?

Az első Kenya. Ott Kína a Mombasa-Nairobi SGR-vasútvonalat (Standard Gauge Railroad, vagyis szabványos nyomtávú vasút) építette meg, a miénkhez kísértetiesen hasonló hitelfeltételek mellett. Ez egyfelől másfélszeresére emelte Kenya államadósságát egyből, másfelől 2020-ig kéne rentábilissá válnia, de kevés ráfizetésesebb vasút van nála a világon, talán csak a felcsúti kisvasutat használják kevesebben. A kenyai munkásokat – köztük diplomás vasúti mérnököket is – csak szemétszedésre, takarításra használják, a kenyaiakkal szemben a legszigorúbb apartheid módszereket alkalmazzák, de hát oka is van ennek: nem szeretnék, ha a vonal valamiképpen nyereségessé válna. Ugyanis ha Kenya nem fogja tudni kifizetni, hát bizony másképpen kell majd törlesztenie, mondjuk át kell adnia az egész vasutat, kínai tulajdonba. Ezt hosszabb írásban elemezte a 24.hu (https://24.hu/kulfold/2018/07/19/kenya-kina-vasutvonal-rabszolgasag-hitelcsapda), érdemes beleolvasni.

A másik ország, ami hasonlóképpen járt, az bizony Srí Lanka. Ott a változatosság kedvéért nem vasutat, hanem kikötőt építettek kínai hitelből, csak épp fizetni nem tudták, át is kellett adják az egész kikötőt Kínának kilencvenkilenc évre. Dzsibuti is kikötőt vesztett így, Zambia meg egyenesen a lusakai repülőteret.

A legérdekesebben Venezuela járt – Chávez és Maduro egyenesen beinvitálták a kínai befektetőket a gyengélkedő venéz gazdaságba, amivel nincs is semmi baj, a baj akkor kezdődött, mikor már nem pénzért adta Maduro az olajat a Kínai Népköztársaságnak, hanem kölcsönért. Tehát olyan pénzért, amit később még meg is kell adni – ügyes, ügyes, csak mi köze az olajnak ehhez az üzlethez? Nyilván az az extraprofit rajta, plusz a kamatok.

Idén februári értesülések szerint viszont Kína aggódik a venezuelai olajiparnak nyújtott kölcsönei jövője miatt, mivel Caracasnak a kínai kereskedelmi minisztérium adatai szerint csaknem húszmilliárd dolláros adóssága van Pekinggel szemben. Ezért Washingtonban tárgyalásokat folytatott Juan Guaidó ellenzéki vezető képviselőivel... ugyanis a „kölcsönért olajat” típusú megállapodások - amelyeket Oroszország és Kína kötött Caracassal - már az előző venezuelai elnök, a néhai Hugo Chavez idején is életmentő segítséget jelentettek Venezuelának, de a kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatok Nicolás Maduro 2013-ban történt hatalomra kerülése óta gyengültek. A hozzá nem értő politika miatt ugyanis zsugorodott a venezuelai gazdaság teljesítménye és csökkent az olajkitermelés is.

Aztán most látjuk, mi folyik: Venezuelában hatalmas költségekkel és óriási beruházások árán, de megvalósult a földi pokol, orosz, észak-amerikai és kínai szakértők hada vár arra, hogy pacifikálhassák az országot, melyből már kétmilliónyian kellett elmeneküljenek – nem, kedves magyar választópolgár, nem azért menekülnek ide is, oda is, mert a Fidesz jelölteire akarnak szavazni az uniós választásokon és nem is a „könnyű élet” ígérete csábítja őket el a hazájukból, hanem az életüket mentik.

Tegnapi hír szerint Nicolás Maduro elnök több mint kétszeresére, havi hozzávetőleg 8 dolláros összegre emelte a minimálbért a súlyos társadalmi-gazdasági válság sújtotta Venezuelában. Az erről szóló, pénteken közzétett elnöki rendelet szerint az eddigi 18 ezer bolivaros minimálbér április 16-ig visszamenőleg 40 ezer bolivarra emelkedik. Nicolás Maduro emellett elrendelte a 25 ezer bolivaros (hozzávetőleg 5 dolláros) étkezési jegyek visszaállítását is. Az új minimálbér összege a létminimum alig tizede az életszínvonal mérésével foglalkozó Genda civilszervezet szerint, és mindössze négy kilogramm marhahúsra futja belőle.

Szóval, ez elől menekülnek. Így tessenek gyűlölni őket.

De térjünk vissza az eredeti gondolatmenethez: lám, ilyen helyzetben vannak most Kína adósai.

És mi még éveket pedáloztunk is, hogy közéjük kerülhessünk!

Mondom én, hogy hülyék vagyunk.

Hozzák a tobzaimat, tobzódjunk, míg lehet!

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása