Ha a vasárnapi választási eredményeket próbáljuk megfejteni, hallgassunk ukrán anarchista dalokat. Nem viccelek: pontosan olyanok vagyunk, mint a „Чому не вийшло?” vagyis „Miért nem sikerült” című zenemű szövegírója, aki mélán borong: vajon miért nem sikerült Nesztor Mahnónak egy független, anarchista Ukrajnát fenntartania?

A történelmet alaposabban ismerők számára világos: az államalakulat fennmaradásának egy fő akadálya volt, éspedig a Vörös Hadsereg – mikor a mahnoistákkal együtt kiverték a fehéreket a Krímből, Bugyonnij egészen egyszerűen lemészároltatta saját harcostársait, az anarchistákat, maga Mahno is alig bírt elmenekülni. Csalás volt? Csalás volt, nem az első és nem is az utolsó, de így utólag tisztán látni, hogy a bolsevikekkel kötött szövetség volt az alapvető hiba. Ezen nem sok merengeni, borongani való van, kivéve persze ha valaki – mint a dal szerzője is – személyesen, érzelmileg is érintett ebben a történelmi epizódban.

És ezzel együtt sem széles körben tárgyalt, vitatott történelmi kérdés a mahnovscsina száz évvel ezelőtti bukása. Sajnos, tegyük hozzá – de vajon min fognak borongani száz év múlva a magyar dalnokok? Még az a szerencse, hogy nálunk halottja nem volt az eseményeknek, hiszen nem is háború volt, csak egy uniós választás.

Mert most senki sem borong, mindenki veszekszik, átkozódik. Nem mennék most bele a rengeteg szamárság ismertetésébe, ami a közösségi oldalakat elöntötte, de az eredmény senkinek sem felel meg. Ki sokallja a győzelmet (egyik vagy másik pártét), ki kevesli, mindenki szidja a választókat és mindenki feni a kést, melegíti a csizmát ellenzéki oldalon – a másik ellenzékinek. Is. Meg a kormánypártnak is. Legendák terjednek, kiirthatatlanul, mert bizonyíthatatlanul – ha azt állítja valaki, hogy látott „sok, magyarul nem beszélő ukránt” szavazni, vagy akár csak közlekedni a szavazás napján, az érzelmi alapon ugyan érv, de ha a valóságot nézzük, és megkérdezzük: Hol? Mikor? Hányan voltak? Szám szerint? - akkor bizony kiderül, hogy nincs semmi fix adatunk. Valahol, valamikor, valaki látott valakiket, akik valahányan voltak. De rengetegen kellett legyenek.

Jó, én meg láttam vasárnap egy kínait, aki szintén nem beszélt túl jól magyarul, mégsem gondolok arra, hogy nyakunkon a Népi Felszabadító Hadsereg. Ez uniós választás volt, amin – nem győzöm eleget ismételni – bejelentett lakhely szerint lehetett szavazni, tehát az uniós tagállamokban élő kettős állampolgároknak az NVI nem is küldött levélszavazati csomagot, hiszen ők csak a helyi jelöltekre voksolhattak. Ukrajnába és Szerbiába, melyek nem uniós tagállamok, küldtek – ezekből érkezett is 43 173, ebből 41 571 a Fidesz-KDNP-re. Az sincs kizárva, hogy elszórtan voltak bejelentkezések magyarországi lakcímekre – de legyünk már realisták, a belföldi szavazókörökben 3 414 317 fő voksolt, ebből 1 803 282 a Fidesz-KDNP-re.

Ami azt jelenti, hogy akár csak egy mandátummal többért a magyar kormánypártnak legalább száz-kétszázezer embert kellett volna áthozni a határon, bejelenteni őket helyi lakcímekre, leszavaztatni, visszavinni – egy ekkora mozgásnak feltétlenül nyoma volna, ha máshol nem, a népességnyilvántartásban, ráadásul a határforgalom nem megnövekedett volna – a Magyar Hang információi szerint valóban lelassult Záhonynál, harminc fő erősítést kért és kapott a Határőrség – hanem eldugul. Kétszázezer fő az ötvenezer autó befele, ötvenezer kifele, a felük még most is ott állna, nem lett volna elég ennyihez harminc fő. Nagyon valószínű, hogy volt ugyan arrafelé fiktív címre bejelentkezett szavazás – de nem százezrek, hanem csak ezrek részéről, és ennyi ember nem képes érdemben változtatni egy olyan voksolás végeredményén, amiben majd' három és fél millióan vesznek részt.

Sebaj, akkor is megállíthatatlanul terjed a legenda. Hiszen van bűnös! Nem mi voltunk a hülyék, nem a mi pártjaink politizáltak rosszul! Árulás történt. Sőt: boszorkányság is.

A másik terjedő szamárság az, hogy „ha ez vagy az a párt nincs, nem indul, visszalép, megszűnik, akkor az én kedvenc pártom mennyivel több szavazatot kap! Ezek ellenségek, árulók, le velük!”

Hát kérem, nagyon félre tetszenek érteni a demokratikus szavazás fogalmát. A szavazóhelyiség nem pékség, a szavazat nem kenyér, ami nélkül nem lehet élni, és ha nem kapok az egyik péktől veknit, kénytelen-kelletlen a másiktól fogok venni, ha másfélét is. Ha teszem azt, az általam preferált párt nem indul el, attól én még nem fogok átszavazni mondjuk a Jobbikra vagy a Mi Hazánkra, nem vagyok kénytelen erre – minden törvényadta lehetőségem megvan, hogy otthon maradjak és voksolás helyett csülkös bablevest főzzek, csipetkével. Valamint tejföllel.

E mögött az a gondolkodás áll, hogy sokan akarják egyesíteni a teljes ellenzéket, csak épp saját jogaruk alatt. Amíg azonban vélemény kérdése a politika és nem hűbéri kiváltság, ez nem fog menni. Ugyanígy nem érv az „elveszett szavazatok” emlegetése, melyek a győzteshez kerültek: az a helyzet, hogy a d'Hondt-számítás alapján épp úgy kerültek a második helyezetthez is, csak kisebb mértékben... és a harmadikhoz is, itt a táblázat. (https://www.valasztas.hu/mandatumszamitas-d-hondt-matrix_ep2019)

Nem, az sem érv és nem is képezheti érzelmi zsarolás alapját, hogy „én jobban tudom, mi kell neked, mint te, megmondom, kire szavazz”. Rendben, elismerem, elég sok államrendszer áll ennek alapján – konkrétan a NER is – de azért egyiket sem nevezném demokráciának.

Azonban ez az egész érvelés, melyet kifejtettem, voltaképpen majdhogynem felesleges.

Érvelésemet csak azok fogják elfogadni, akik egyébként is osztják általában nézeteimet. Minden más embercsoport részéről vagy közömbösségre számítok (jó esetben) vagy dühödt, elkeseredett támadásra (ez a valószínűbb). Ugyanis itt én nem véleményeket ütköztetek, azt csak én hiszem, hanem sokak számára hitbéli tételeket sértek meg. Szentségeket török, aminek bére minimum kiátkozás, később talán máglya is lehet belőle. Hiszen amit a Főpap mond (bármely párt bármely főpapja) az csak igaz lehet, ami azzal ellentétes, az blaszfémia.

Sokat emlegetik, hogy információs buborékban élünk, a közösségi oldalak és a böngészők algoritmusa miatt csak a nekünk kedves információk jutnak el hozzánk, és fogalmunk sincs a politikai túloldal, sőt, a másik ellenzéki szerveződés híreiről, tevékenységéről sem. Jelentem, a helyzet ennél rosszabb: információs visszhangkamrában vagyunk, és nem látszik a kiút.

Hogy mi a különbség a kettő között? Kiváló cikk szólt erről a Start blogon még tavaly, abból idéznék (https://startblog.blog.hu/2018/04/22/ezert_nem_erted_a_fideszest_es_ezert_nem_ert_teged_a_fideszes?fbclid=IwAR3G8HAK1FpE52locobXjz192Exb_wOIaGIXqMYpzHnRGt9eVaSeFdPwgSY).

„Az ismeretbuborék egy információs hálózat, amiben lényeges információk, információforrások mulasztással maradnak ki. A mulasztás hasznos lehet: el akarjuk kerülni a velünk ellentétes véleményeket, például mert kényelmetlenül érezzük magunkat tőle. A társadalomtudósok szerint szeretjük megválogatni, minek tesszük ki magunkat, olyan információkat keresünk, amik megerősítik saját világnézetünket. De ez a mulasztás teljesen véletlen is lehet. Még ha nem is próbáljuk aktívan elkerülni a nézetkülönbségeket, a Facebook-barátaink általában ugyanazokat a nézeteket és érdeklődési köröket osztják. Amikor a hálózatokat szociális okokból építjük, aztán információs forrásnak használjuk azokat, könnyen elkerülhetjük az ellentétes nézeteket, és túlzott egyetértéssel találkozunk.

A visszhangkamra társadalmi szerkezet, amiben a nézeteinktől eltérő, releváns hangokat aktívan lejáratnak. Miközben az ismeretbuborékban ritkán találkozunk ellentétes véleményekkel, a visszhangkamerában lévőknél ez nincs így, ők aktívan bizalmatlanok a kívülállókkal.”

Hát igen. Míg az ismeretbuborék lehet hasznos – ha tudom és bizonyítottnak látom, miszerint a Föld gömbölyű, felesleges, sőt, káros is lenne rám és idegrendszeremre nézve olyan véleményekkel foglalkoznom, miszerint lapos – a visszhangkamra kifejezetten káros, és mindegyik oldal építi a falát. Belülről is, kívülről is.

Hogyan lesz az ismeretbuborékból visszhangkamra? A közösségi (tehát nem személyes) ismeretbuborék irányítója, akár személy, akár párt, tesz egy nagyon radikális kijelentést, legyen az igaz vagy hamis, és elkezdi kitartóan ismételgetni. Ilyen mondjuk a Fidesz migráns-fixációja, Soros-mániája, de az ellenzéki oldalról is lehetne példákat hozni szép számmal. Nem teszem, de lehetne. Azért nem teszem, mert megtámadnának sokan, azt az egy érvet ismételgetve, miszerint „De ez igaz, mert mi mondjuk és sokan mondjuk”. Különben a kormány is nagyjából erre támaszkodik, nem sokkal többre. Csak ha sokan is mondják, hogy a Föld lapos, az attól még gömbölyű marad.

No, de ott tartunk, hogy elhangzott egy radikális állítás. Az ismeretbuborék elfogadói, „lakói” vitatkozni kezdenek, néhányan – ez óhatatlan – nem fogadják el, ők kiközösítésre kerülnek, a többség azonban mellé áll, és saját véleményévé teszi. Aki nem ért ezzel egyet, az ellenség, ostoba, és nem csak ebben nincs igaza: minden más kérdéshez is hülye vagy dilettáns, a hajóvonták találkozásától a kutyasétáltatásig. Mindenhez.

Ez az a pont, amikor lezárul a csoporton kívüli információ beáramlása, becsapódik a visszhangkamra ajtaja, és most már csak a bentről hangoztatott vélemények verődnek benne ide-oda.

Hát itt a baj: ezek vélemények. Melyeknek lehet köze a tényekhez, de ez nem kötelező. Lehetnek tévesek is.

És ha az az átkozott realitás rájuk cáfol időnként, a visszhangkamra lakóinak szükségük van magyarázatra a Mindentudó Orákulumtól, amely eddig is alakította a véleményüket. Az ám, de az Orákulum is csak pár emberből áll, akik a közhittel ellentétben távolról sem tévedhetetlenek: adnak gyorsan valami magyarázatot, ami épp eszükbe jut kapásból, rendszerint egetverő marhaság, de a hívőknek megfelel – aztán utána bőgve védik, bizonygatják, mert nem táncolhatnak vissza. Olyan ugyanis nincs, hogy ők tévedjenek, ha tévednek, már nem orákulumok, hanem emberek.

Kiválóan megfigyelhető a jelenség bármely politikai oldalon, bár a legjobb - mert legláthatóbb – példákat a kormánypárt mutatja, ahol a visszhangkamra fenntartása lassan a realitás teljes tagadását igényli, már ott tartanak, hogy a klímaváltozást is a migráció elfedésére találták ki valami ármány okából. Hazudni lassan szükségesebb lesz a szent cél érdekében, mint élni.

Tehát ezért nem értjük az eredményeket. A mi visszhangkamránkban mások a prioritások, más az eszmerendszer, mások az érvek, mint az ellentétes visszhangkamrában és a kettő között nincs kommunikáció. Fogalmunk sincs az 1 803 282 a Fidesz-KDNP-s szavazó véleményéről, hangulatáról – ne feledjük, a szavazás Magyarországon 2006 óta érzelem és nem értelem kérdése – nem is lehet, hiszem másik visszhangkamrában élnek, ahová nekünk nincs bejárásunk. Nekik sem a miénkről, csak ordítozó becsületsértések és átkok hallatszanak még át egyikből a másikba.

És mivel nem értjük az eredményeket, megpróbálunk külső magyarázatot találni rájuk.

Aljas árulást, külföldi támogatást, belső ellenséget vizionálunk.

Annyit mondanék, hogy ez nem a győzelem útja: képtelenség bármely visszhangkamrát öt-tízmillió főnyire bővíteni, főleg, ha tudjuk, hogy minél radikálisabb állítások tartják a falát, annál többeket rekesztenek ki belőlük.

Ellenzéki szempontból ez kontraproduktív, bár kétségtelen, hogy ez tartja össze a már meglévő szervezeteket.

Kormánypárti szempontból viszont elkerülhetetlen előbb-utóbb a túl nagyra nőtt visszhangkamra összeomlása.

Ne merengjünk értetlenül, hogy miért nem sikerült a teljes, elsöprő győzelem: ezért.

Ne gyártsunk hamis magyarázatokat.

Akkor sem, ha jól hangzanak és jól is jönnek átmenetileg.

Csak az acélbuborékot, a visszhangkamrát építjük velük – azt amiből ki kéne törni egy győzelemhez.

Szele Tamás