Kérem, Bogár Lászlóban sok minden megvan, ami Magyarország elmúlt hetven évét annyira jellegzetessé teszi, például ő az a közgazdasági szakember, akinek maximum csak akkor volt igaza eddigi élete folyamán, amikor megkavarta a kávéját, hogy hűljön. Fordított Kasszandraságban ráver Lengyel Lászlóra, mert Lengyelnek csak a jóslatai érvényesek fordítva, Bogár esetében minden és bármi, amit mond.

Ő az az ember, aki képes megváltoztatni a már megtörtént, múltbéli dolgokat. Ja, nem, persze, hogy nem – de megpróbálja, ráadásul őszintén, szívből jövően szélsőjobboldali, tanított is az Attila Király Főiskolán, már amikor nem egyéb helyeken keresett jól. Mert olyan hazafi ő, aki hajlandó bármire a nemzetért, ha azt a bármit vagy jól, vagy esetleg nagyon jól megfizetik, ingyen azonban füle botját sem mozdítja, mert minek.

Nem tudom, milyenek most a Magyar Hírlapnál a honoráriumok, de a keddi írásáról az avatott, szerkesztőségben edződött szem messziről megmondja, hogy „flekkre írták”, terjedelemre, ugyanis a nyomtatott sajtóban aszerint fizetnek. Ha bíróság előtt kéne vallanom arról, mi a témája, gondban volnék, főne a fejem: ugyanis sok, elképesztően dilettáns általánosításból, néhol egyenesen hazugságokból vezeti le azt a tételt, miszerint a Tienanmen téri mészárlás szükséges, hasznos és helyes volt, a demokrácia ezzel szemben az emberi társadalom leggyalázatosabb állapota.

Teszi mindezt a mészárlás évfordulóján, mintegy jelképesen megtiporva a tízezernyi áldozat testét. Hát, hiszen koszorúzott a Mennyei Béke Terén emlékművet tavalyelőtt Orbán Viktor is – és azt sem az áldozatoknak emelték, hanem a Népi Felszabadító Hadseregnek, igaz, 1958-ben. De hát akkor is: temetőben nem táncolunk, Tienanmen téren nem koszorúzunk.

Sőt, mikor lezajlott a mészárlás, még maga Orbán is mennydörögve ítélte el. Hogy is mondta ő ezt akkoriban, 1989-ben?

„Megdöbbenéssel és fájdalommal hallottuk a hírt, hogy Kína anakronisztikus, kommunista pártállama vérfürdőt rendezett Pekingben a demokráciát követelő, fegyvertelen diákok között. A tragédia - sajnos - nem ért bennünket váratlanul. Minden józanul gondolkodó ember számára világos, hogy a változtatásra képtelen kommunista diktatúrák nem riadnak vissza a legesztelenebb terrortól sem, ha hatalmukat veszély fenyegeti. Ez a tény azonban nem jelenti azt, hogy a világ szabadságot és demokráciát tisztelő népei szótlanul tudomásul vegyék az emberi jogok sárba tiprását, békés tüntetők legyilkolását. A Fidesz határozottan elítéli a kínai vezetést.”

Ja, hát az akkor volt, kérem, bár még később sem voltak ők nagy barátai a kínai kormányoknak: a barátkozás pont akkor kezdődött, amikor megalakult a második Orbán-kormány, 2010-ben. Aztán sokat, nagyon sokat kellett Pekingbe utazgatni, instanciázni, előszobázni, pávatáncolni, hogy végre idén pénzt is lásson onnét a magyar vezetés: a Budapest-Belgrád vasútvonal kivételesen előnytelen szerződése mutatja, hogy tudnak ők kitartóan dolgozni, ha akarnak, ezért is kilenc évig küzdöttek, bár mondjuk addig sem kellett nyomorogniuk. Hogy aztán ez az államadósság mit tesz majd velünk, az a jövő titka, de hogy unokjáink is nyögni fogják, az már biztos.

Ebben a politikai környezetben dicséri Bogár a vérengzést, és így már érthető is: azért ne feledjük, annak dacára, hogy ő sem sínylődik tudomásom szerint, a kormányközeli pikszisből már kicsúszott, már nem ül közvetlenül a húsosfazék mellett, kormánypárti jellemgrófok ilyen időkben szokták bevetni a halált megvető, provokatív seggnyalás gesztusának csodafegyverét, amitől azt remélik, hogy újra felkerülhetnek a táblára. Többnyire nem sikerül.

De lássuk, mit ír Bogár?

A bevezetőben leszögezi, miszerint Kína a Középső Birodalom (nagyjából mindenki tudja), melynek nevét két írásjellel fejezik, ki, vagyis „közép” és „birodalom” leírva. Hát nem. A két jel a 中 és a 国, vagyis a „zhōng” és a „guó”, amiből a zhōng itt tényleg „közepet” jelent, a „guó” viszont nem „birodalom”, hanem „ország”. Például a 国际, guójì kifejezésben is használjuk, ami „nemzetközit” jelent. De ez még nem szarvashiba, inkább csak egy elterjedt, enyhe tévedés: magyarul már legalább száz éve ebben a formában terjed a kifejezés, már, amikor el nem magyarázzák, mint én is, most.

Aztán közli, hogy Kínának múlhatatlan érdeme, miszerint háromezer éve Kínában fekszik.

Kétségtelen. Én még nem láttam olyant, hogy Kína felkelt volna, megrázza magát, fogat mos és elindul sétálni egyet, mondjuk a Déli-Sarkra. Kínát viszonylag megbízhatóan megtaláljuk Kínában, sré vizavi Sárga-tenger, háromezer éve sem mozdul, négyezer éve sem (az újabb kutatások bizony már ilyen régre teszik a kínai kultúra kezdeteit, Bogár úr, tetszett volna készülni). Az előtt viszont ámulva állok, hogy ezt az akár három, akár négyezer évet Bogár mester elintézi egy bekezdésben. Abban sem mulasztja el megemlíteni a kulturális közhelyet, hogy a puskapor meg a papír bezzeg onnét származik. Meg még rengeteg dolog, iránytűtől szeizmográfig, de ez is az olcsó közhely kategóriája, valószínűleg összesítve (és azért túlzásoktól is mentesen) nehéz volna listát írni arról, mit találtak ki ott és mit máshol, annyi biztos, hogy a mechanikus órán kívül, aminek a nyitjára valamiért nem ők jöttek rá először, majdnem minden fontos találmány megszületett a kései Ming-dinasztia korától elszigetelődő Kínában is, mert őket sem a gólya hozta, nem csak máshol terem meg az okos ember, hanem náluk is.

Ezek után Bogár mester szentel még egy bekezdést az ópiumháborúknak, mert biztos olvasta a Taipant, egy mondatot a japán inváziónak és már majdnem helyben is vagyunk, csak még tesz egy korszakalkotó felfedezést a kínai történelem terén.

„Nem meglepő, hogy ezt követően Kína önvédelemként újra az elzárkózás felé mozdult el, hogy a nyugatias modernitás e pusztító hatásától megvédje magát. Történelmi véletlen, hogy ennek beteljesítésére a kommunista ideológia mutatkozott a legalkalmasabbnak. Ám a bezárkózás csak fokozta az évszázados kifosztás nyomán iszonyatos erejűvé vált tektonikus feszültségeket, és Kína történetének egyik legvéresebb belső polgárháború-sorozata zajlott le 1948 és 1978 között.”

Mi volt Kínában 1948 és 1978 között, elvtárs uram? Polgárháború? Volt ott sok minden, Nagy Ugrás, amikor az nem sikerült, akkor volt liberalizáció, virágzott száz virág, vitatkozott száz iskola, amikor Mao elnök vénségére paranoiás lett (bár fiatalabb korában sem volt egy lumen, meg kell hagyni), volt Nagy Proletár Kulturális Forradalom is, annak valóban volt rengeteg áldozata – de polgárháborúnak még azt sem nevezném.

Sőt.

Kínai polgárháborúnak a vucsangi felkeléstől nagyjából 1948 végéig, 1949 elejéig terjedő időszakot nevezzük, amikor aztán tényleg folyamokban ömlött a vér, a kommunisták harcoltak a Kuomintanggal, mindkét fél a japánokkal, de az elején, 1916 és 1928 között Kína hadurak vezette régiókra szakadt, ilyen volt Csang Co-ling, aki saját bevallása szerint korábban „a zöld erdő egyetemét” végezte el, magyarul útonállóból lett generális, vagy Csang Cong-csang marsall, akiről Lin Yutang, a kiváló író annyit talált érdemesnek feljegyezni, hogy „A legszínesebb egyéniségű, leglegendásabb, legközépkoribb és legszégyentelenebb hadúr volt. Ereje egy elefánté, agya egy disznóé, természete egy tigrisé.” Aztán a hadurakat leverte Csang Kaj-sek és a Kuomintang (ezt is csak a magyar sajtóhagyomány miatt írjuk így, valójában Guómintang kéne legyen, vagyis az Ország Népének Pártja, lám csak megint előkerül az a fránya guó), ellenük felkeltek a kommunisták, feltűnt Mao, aki mellesleg atyafiságban volt Csang Kaj-sekkel, mert a feleségeik nővérek voltak, jöttek a japánok, a kínaiak átvágták a Jangce gátjait, mentek a japánok, és a végén hihetetlenül véres harcok árán, de a Kuomintang 1948-ban Tajvanra szorult.

Na, ez polgárháború volt, kivételesen hosszú és kivételesen kegyetlen is – de utána hol talált Bogár uram polgárháborút kínai földön? Mert fegyveres harcok katonai alakulatok között nem folytak. A Kulturális Forradalomnak igaz, rengeteg áldozata volt, de polgárháborúnak nem nevezném. 1978 óta meg pláne vérbe fojtanak minden mozgolódást, még a legártatlanabbakat is. Na, itt ér Bogár a Tienanmen térre.

„Most, amikor ennek a negyven évnek a legtragikusabb történésére emlékezünk, ezt akkor is hangsúlyozni kell, ha mindez nem jelent felmentést mindarra, ami 1989 júniusában a Mennyei Béke terén lezajlott. Hogy pontosan mi zajlott le, azt valószínűleg soha nem fogjuk megtudni. A Kínát gyanakodva szemlélő nyugati elbeszélési mód tízezer halottról, a „szabadságküzdelem véres eltiprásáról” szól. A kínai hatóságok narratívája viszont a fennálló rend elleni lázadásról, Kína polgárháborúba taszításának kísérletéről. Szerintük csupán annyi történt, hogy mivel az egyre inkább nekivaduló rendbontók többszöri figyelmeztetés ellenére sem voltak hajlandók felhagyni káosz felé vivő anarchisztikus tevékenységükkel, a hatóságok határozottan elkezdték a rend helyreállítását. Kétségtelen, olyan képek vagy filmfelvételek nem kerültek elő, ahol halálos áldozatokat lehetne látni, bár ettől még persze valóban lejátszódhattak szörnyűségek is.

Akárhogyan is volt, Kína sok ezer éves történetének számos drámájáról derült már ki az idő múlásával, hogy bármilyen kegyetlenségnek is látszottak az ott lejátszódó történések, egy ilyen roppant méretű és komplexitású birodalomban aligha elkerülhetők az efféle tragédiák. Akárcsak a tízezernyi halálesetre, úgy arra a kínai feltételezésre sincs bizonyíték, hogy „külső erők” közreműködése is szította a konfliktust, de a globális hatalmi játszmák tükrében kizártnak sem tarthatjuk e közreműködés létét.”

Csak nem bírta ki, csak előbújt belőle a konteólovag. Nem zavarja, hogy a „nyugati elbeszélési mód” egyik narrátora pont Orbán Viktor volt – hát hiszen Orbánt sem zavarja. Ha Hszi Csin-ping nem szól érte, ők minek fájdítanák a fejüket? Tehát akkor a tízezer (hm, szóval a „tízezer” kínaiul nem csak számnév, de annak is a szinonimája, hogy „nagyon sok, rengeteg”, tehát lehet akár több tízezernyi is) áldozatra szükség volt? Járulékos veszteségnek számítanak, leírjuk őket, ebbe került a gazdasági fellendülés?

Bogár szerint igen, sőt. Levonja a tanulságot: demokráciában nem lehet gazdálkodni, mert nincs egység.

„Ám, ha az ezt követő 1999-ig tartó évtizedre nézve vetjük össze Kína és a posztszovjet Oroszország társadalmi-gazdasági változásait, elég megdöbbentő a kép. A demokratikus reformok Oroszországa a teljes anarchiába és káoszba süllyedt, míg Kína modern kori történetének legsikeresebb évtizedét járta be. A Mennyei Béke terének háborúja talán nem volt hiába való. Mint az előző évszázadok tragédiái, ez is az egység minden áron való megőrzését szolgálta.”

Hát, ez a megemlékezés meg az áldozatok gyalázását szolgálta, ahogy látom és pekingi, valamint budapesti politikai vezetők alfelének lingváris tisztogatását.

Bogártól nem idegen a szadista, sokkoló ötletek bevetése, ne feledjük, 2013 januárjában a Heti Válasznak adott interjújában egyenesen azt állította, hogy a magyar társadalomnak legalább harmada végképp elveszett, már semmiféle eszközzel nem lehet visszahozni őket a végső nyomorúságból. Nincs meg az elemi szintű tudásuk sem, ami a leghalványabb esélyt adná a felemelkedéshez. És ezen azzal sem lehetne változtatni, ha az állam talicskával tolná a pénzt a felzárkóztató programokba, tehát meg kell tőlük szabadulni.

Viszont ugyanebben a megszólalásában örvendetesnek nevezte, miszerint az uniós csatlakozás hasznát a társadalom felső tíz százaléka fölözi le, ugyanis ők megérdemlik.

Hát, ilyen ember ez a Bogár László.

1991-től a politikai tudományok kandidátusa. 2002-től a Károli Gáspár Református Egyetem docense.

Soha nem éhezett és sosem járt háborúban.

Hallgasson rá szegénység, háború és általában politika ügyében, aki hitelesnek fogadja el, én nem teszek így.

És – többek között – Kínához sem ért.

Szele Tamás