Van abban valami jelképes, ugyanakkor mélyen keserű is, hogy Rajk László pont most ment el, a rendszerváltás nevű gyönyörű, teljesen soha be nem teljesült álom harmincadik évfordulóján: elment és ezzel végleg történelemmé vált ő is, hajdani bátor és idealista kísérletünk is. De míg élt, addig is a magyar történelem egy darabja volt, szó szerint bele született.

Kezdjük azzal, hogy Rajk Lászlót öt éves koráig Kovács Istvánnak hívták. Igen, mert édesapját, Rajk László belügyminisztert 1949 októberében, még fia első születésnapja előtt kivégezték, édesanyját, Földi Juliannát börtönbe zárták. Híres volt a Rajk-per, fordulópontja a magyar históriának, akkor vált világossá, hogy Rákosi rendszere senkit sem kímél, még a saját kormányának tagjait sem – ugyan, hogyan lehetett volna idősebb Rajk Tito kémje? Ennyi erővel azzal is vádolhatták volna, hogy ő maga Tito. De emiatt telt gyermekotthonban a fia első öt éve, ahol még a nevétől is megfosztották, átlagos, „tucatnevet” adtak neki – aztán változtak az idők, édesanyja 1954-ben kiszabadult és végre egyesülhetett a csonka család, amit a Történelem teljesen értelmetlenül tiport meg és szaggatott szét.

A gimnáziumi éveket követően Rajk László sikerrel felvételizett a Budapesti Műszaki Egyetem építészkarára, ahol 1972-ben diplomázott. Ezt követően három évig a Lakóterv, majd 1975-1986 között az IPARTERV építészeként dolgozott. 1975-1976-ban a montréali McGill egyetem hallgatója, 1978-1981 között mesteriskolás. Első megvalósult munkája, a Fővárosi Hulladékhasznosítómű munkásszállója volt – de volt neki egy-két másik élete, karrierje is, melyek csöppet sem tartott titokban, ellenkezőleg, a legnagyobb nyilvánosság előtt zajlottak.

Először is: valódi művészember volt. Lehet, hogy az építészet megfagyott zene, csak mivel ő 1980-tól jó ideig nem kaphatott hivatalos munkát, bár létrehozta többedmagával a Plusz stúdiót, ahol kaphattak magánmegbízásokat, valamilyen területen mégis alkotnia kellett, így lett 1989 és 1991 között a Mafilm látványtervezője, 1995-től pedig saját vállalkozása vezető tervezője. 1992-től filmépítészetet tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, 2004-től pedig a Magyar Televízió Közalapítvány kuratóriumának a tagja egy ideig.

De másfelől meg: a kezdetektől tagja volt a demokratikus ellenzéknek, ahová az avantgárd művészeti mozgalmon keresztül jutott el, amelynek építészként lett tagja. 1981-ben Demszky Gáborral és Nagy Jenővel megalapította az AB Független Kiadót, amelynek kiadványait grafikailag ő tervezte, lakásán pedig megnyitotta az úgynevezett „Rajk-butik”-ot, amely szamizdatok terjesztésével foglalkozott. 1983-ban azonban sorozatos házkutatások után a hatalom végül elkobozta a lakását, amely a butik megszűnését eredményezte. 1985-ben, az úgynevezett „kettős jelölés” bevezetése után ennek ellenére megpróbált elindulni képviselőjelöltként, amit a karhatalom ellehetetlenített: az akkor megszokott módszer szerint embereivel jó előre megtöltötte a termet, így a Rajk támogatására összegyűlt emberek már nem fértek be a terembe, és ő nem tudta megkapni a jelölőgyűlés többségének elinduláshoz szükséges támogatását.

1988-ban a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd a Szabad Demokraták Szövetségének alapító tagja volt. Az első szabad országgyűlési választásokon, 1990-ben bekerült a törvényhozásba, amelynek 1996-ig tagja volt. 1989-től 1991-ig az SZDSZ ügyvivője volt, majd 2000 és 2001 között, Demszky Gábor elnöksége idején újra elvállalta ezt a funkciót. Alapításától tagja volt a párt Országos Tanácsának, 1992 és 1997 között annak elnökségének is, 2000-től 2001-ig pedig a budapesti választmány elnöke volt.

2009. július 13-án több alapító taggal együtt, kilépett az SZDSZ-ből.

Művészi szempontból több tucat munka, többek közt a Megáll az idő (Gothár Péter, 1981), a Szerelem második vérig (Dobray György, 1987), a Miss Arizona (Sándor Pál, 1987), a Piroska és a farkas (Mészáros Márta, 1987) kötődik a nevéhez. Filmes pályafutása egészen a közelmúltig folytatódott, többek között A londoni férfival (Tarr Béla, 2007), A torinói lóval (Tarr Béla, 2010), a Saul fiával (Nemes Jeles László, 2015), az1945-tel (Török Ferenc, 2017), a Napszálltával (Nemes Jeles László, 2018). De lehet, hogy van, akinek többet mond, hogy a Hobo Blues Band 1984-es „Vadászat” című lemezének színpadi változatához ő tervezte a díszleteket.

Építészként is maradandót alkotott – a budapestiek számára legismertebb alkotása a Lehel csarnok átadása idején sokat vitatott, aztán a gyakorlatban remekül bevált, különös épülete de ő tervezte az Aquincumi Múzeum új otthonát is.

Maradandót alkotott művészi téren mindenképp – és politikai szempontból?

Úgy is. Csak a mai, schmidtmáriás, „emlékéves”, hazug világ próbálja eltagadni, mekkora mű volt a rendszerváltás, milyen kevés eséllyel indultunk neki, milyen reménytelennek tűnt időnként, hogy valaha is megváltozhat bármi – de Rajk a legsötétebb órákban sem adta fel. Az a mostani rezsim legnagyobb hazugsága, hogy a rendszerváltás a mostani miniszterelnök, Orbán Viktor ezermester, csizmadia és kéjgáz egyszemélyes vállalkozása és sikere lett volna: ő egyedül talán egy téeszjogász szintjéig jutott volna el, aki üres óráiban szamizdatot olvas és talán megmutatja (de nem terjeszti) ismeretségi körében is, több nem lett volna belőle.

A rendszerváltás generációs jelenség volt, sokak kísérlete és álma, nem valósulhatott volna meg Rajk nélkül, Tamás Gáspár Miklós nélkül, Kis János nélkül, még sokak nélkül... hely hiányában nem jegyezhetem ide egy teljes politikai generáció névsorát.

Aztán beteljesült, minek következtében sürgősen felébredtünk az álomból.

Sikeres volt a magyar rendszerváltás?

Alapvető céljait elérte, ez kétségtelen. Azonban azzal nem voltunk tisztában – én magam csak kis statisztája voltam a hatalmas színdarabnak, de azért játszottam benne - hogy ezek az alapvető célok nem elegendőek. Tiszta lappal indult az ország, de pucér fenékkel – mostani eszemmel azt mondanám három alapvető hibát követtünk el. Nem sikerült kellőképpen stabilizálni és biztonságossá, élhetővé tenni a társadalmat – túlságosan bíztunk a polgárai ép eszében. Nem sikerült felvirágoztatni a gazdaságot – hiszen nem is értettünk hozzá. És végül: hagytuk, hogy az elvi kérdések felülírják a gyakorlati problémamegoldást.

Lehetne mondani, hogy mindez azért történt így, mert a rendszerváltó nemzedék idealista volt.

Igen, az volt – a realisták ugyanis hozzá sem kezdtek volna.

Ennek a valódi, megtörtént, garabonciás rendszerváltásnak volt az egyik meghatározó szereplője Rajk László, aki most itt hagyott minket.

És magával vitt egy darabot az ország valódi történelméből.

Ügyeljünk arra, hogy nekünk és gyermekeinknek ne csak a mostani, kincstári hazugságok maradjanak arról a korról – és erről is.

Hátha lesz még idő, mikor az egyik gondolata megint érvényesülhet:

„A demokrácia unalma sokkal jobb, mint a diktatúra izgalma!”

Uram, hozd el nekünk az unalmas demokráciát.

És add, hogy nyugodjon békében Rajk László, hajdani társunk.

Szele Tamás